„Aki nem barátom és harcolótársam, az ellenségem... Csak kettő van: proletár vagy nem proletár s így aki nincs velünk, az ellenünk van — értelmes ifjak ezt értsétek meg!” — írja Gergely Sándor (KORUNK, 1931. I. sz.) és — elméletben teljesen igaza van. Az is tény, hogy a magyarországi intellektuális ifjuság vezetéshez akar jutni, félreértéseket akar eloszlatni, (a földmunkások és polgári osztály, a szociálista munkások s a lateinerek között) és az is tagadhatatlan, hogy — földosztást is akar ez az ifjuság, de — ez a tragédiája — az elméleti meggyőződésével nem párosul a lelki készsége, mely nem csupán páholyból hajlandó a. harcot figyelni s az esélyeket bevárni, hanem arra is képessé tenné, hogy áldozatokat is hozzon, azaz: gyakorlatilag is levonja tisztuló meggyőződésének konzekvenciáit.

És mégis: lehetetlen ezzel az ifjusággal szemben a vagy-vagy álláspontjára helyezkedni. Proletár vagy nem proletár: könnyű követelni ezt a félreértést kizáró disztinkciót nekünk, akik a fizikai és lelki gyötrelmek minden fajtáján megyünk napról-napra keresztül, nekünk, akiknek a puszta élete a legmeggyőzőbb tanulmányok bizonyító erejével ér föl. De annál nehezebb ennek az ifjuságnak színt vallani.

Az intellektuális ifjuság — nem mellette, nem ellene, csak lelkületének megvilágítására szögezzük ezt le — nehéz örökséggel megterhelve jutott el arra az útra, melyen a társadalmi kérdésekről gondolkozni szokás. A középosztály — a teljes jogú, privilégiumos s ép´ azért fél-emberek osztálya — nem tanította meg erre a luxusra. A háborúelőtti középosztálybeli ifjuságnak nagyjában minden sikerült; amit elérni akart. Egy kis protekcióval mindig lehetett állást szerezni, tehát a mindennapi kenyér biztosítva volt — s egy kis ambíció vagy pláne stréberség a vezető állást is lehetővé tette. A lelki táplálékokat; nemzeti büszkeség, sovinizmus, régi magyar virtus — készen kapták, mint jó utravalókat. Megvolt az érvényesülés lehetősége és a jó öregek számára, akik ezt megteremtették, megvolt a tekintélytisztelet mindaddig, amig az érvényesülés, a tekintély a hazával együtt össze, nem omlott...

1918-ban, sőt jóval előbb is, érezhető volt már az összeomlás szele. Egy erdélyi városkában panasszal voltak teli az Uri Kaszinó tagjai: „Az ifjak tiszteletlenek... nem becsülik meg az öregeket, az előljárókat...” Hamar összeülnek az illetékesek, hogy kidolgozzák a kérdés nyitját... Baj volt az öregekkel, különösen az előljárókkal... Némelyik már nem is volt — szabadon...

A bizalmatlanság érzésével indult el az útján a mai magyar fiatalság. Ez a negatívum még nem volt elég ahhoz, hogy eligazítsa. Mint pozitivumot kapta a fajvédelem gondolatát. Tetszetős szerzemény volt: Magyarország területéből minden faj kihasított — most már ütött az óra, hogy a magyar fajnak is szerezzünk minden jót: állást, sőt állásokat, mozit és egyéb érvényesülési lehetőségeket. És a fajvédelem vezetői (kuriózumból említjük csak, hogy jórészt tótok, svábok) tényleg mindent megszereztek s az ifjuságnak nem maradt más a honfoglalásból, mint az antiszemitizmus, antidemokratizmus, antiszocializmus.... Ha valami jó is áradt az ifjuságra ebből a fajvédelmi és hitvédelmi kurzusból — eltartás a különítményekben, felvétel a középiskolákba, egyetemekre, kineveztetés szegény létükre, ösztöndíjhoz jutás — azért a lelküket kellett cserébe adni, janicsárokká kellett lenniök a legkisebb anyagi kedvezményért is, azaz megtagadni minden közösséget a dolgozó, kisemmizett magyar tömegekkel, sokszor nyomorgó osztályukkal, szüleikkel szemben is. (Egy konzervatív író dolgozatából vesszük át e sorokat: Jövő útjain 1930. 2. sz. Karácsonyi S.: „Ime a szimptomák. A. szellemi devalváció közepette ifjuságunk kiszolgáltatva érzi s el is adja magát, kitartják s ő várja is, hogy kitartassék. A különféle diáknyomorenyhitő akciók, társadalombiztosítások, gyermeknyaraltatás és egyéb címeken annak rendje és módja szerint való janicsárképzés folyik, mely megroppant minden gerincet s elhamvasztja az önérzetet.”)

A kurzus jól dolgozott. Felnevelt egy olyan nemzedéket, mely fokozott mértékben vette át osztálya szervilizmusát, antidemokratikus lelkületét, kétszínűségét vagy az új eszmék előtt való értetlen, naiv elbámulását... Ismertem egyetemi hallgatót, aki koplalva, elkeseredve mesélte el, hogy szegény fiu létére — vagy tán éppen kopott ruhája miatt — nem engedte meg a portás, hogy audienciára menjen a Püspök úrhoz, de aki époly elkeseredve beszélt a demokrácia ellen, fogadkozván, hogy ő — mindenkin át akar gázolni, aki útjában áll érvényesülésének... Ilyen perverz politikai képleteket százával termelt a kurzus... Annak a szegedi diáknak, aki az önképzőkörben Gyónit konjunktura költőnek merte nevezni Adyval szemben, távoznia kellett a középiskolából... Ez a kurzusszellem a tanszabadságot és gondolatszabadságot könnyedén felrugó gesztusaival természetesen megteremtette az ifjusági mozgalmak macchiavellisztikus alakjait is, a kívül forradalmár, belül reakciós alakokat s viszont azokat is, kik titokban a szociálizmussal kacérkodnak, de nyíltan ébredő magatartásukkal biztosítják kenyerüket. Vannak végül kevés számmal százpercentes szociálisták is a mai magyar intellektuális ifjúságban, de ezek vagy nem jutottak az egyetemig, vagy ha odajutottak, az egyetem igyekezett mielőbb megszabadulni tőlük... (Talán ezek lettek volna főmozgatói és tettreserkentői annak az Ifjusági Parlamentnek, amely tavaly volt alakulófélben s amely alighanem azért nem alakult meg, mert a reakciós irányt veszélyeztette volna).

Súlyos örökségekkel és még súlyosabb szerzeményekkel terhes a mai magyar intellektuális ifjuság... Az elbénító gátlásoknak egész garmadáját kellett leküzdenie, hogy idáig is eljutott... Hogy az utódállamok magyar ifjusága ma Ady Endre európai magyarsága nevében hívja tetemre az öregeket, hogy a magyarországi magyar ifjuság ma már a földreformot ki meri ejteni a száján, az nagy haladás a feudális, antiszociális régi világ letűnése után.

Abban igaza van Gergely Sándornak, hogy ezek a fiatalok nem pozitív értékei az új világért folyó munkának. Sok ősi gátlást kell magukban destruálniok, hogy azok lehessenek. S a legnagyobb gátlás talán éppen az, hogy a vezető szerep isteni adományának illuziójáról nehezen tudnak lemondani... A magyar középosztály szociális és politikai tájékozatlanságának követelménye ez a terhelő örökség is... Ez a középosztály vezetőinek hatása alatt, az első romániai választás idején azt határozta, hogy mindenütt a szociálistákkal szavaz. Ez helyes is volt. Az elnyomottaknak össze kell fogniok. Jól tette a vezető gentry, hogy így irányította a középosztályt. De a lappangó célok csak az irányító gentryre nézve voltak jellemzőek és nem a középosztályra hasznosak. Ez a középosztály abban a reményben ringatta magát, — vezetői biztatták ezzel — hogy mihelyt megtiszteli szavazatával vagy jelenlétével a szociálista, pártot, a munkások tüstént közülük választják vezetőiket. Ennek a megdöbbentő naivitásnak lett az eredménye, hogy a tisztviselő középosztály elvesztette az erdélyi munkásosztály már-már megnyert bizalmát s megmaradt a gentry hátvédjének s így politikailag légüres térbe jutott. Ezt próbálják ma az erdélyi fiatal magyar intellektuálisok „visszacsinálni” — mert amint írásaikból látom, egységet akarnak melyet atyáik azért boríthattak fel olyan könnyedén, mert sohasem ért meg az őszinteségre.

Határon innen és határon túl érlelődnie kell a tragikus sorsu magyar intellektuális ifjuságnak, amig férfiasan színt tud vallani. Sokat kell még tanulnia, hogy egészen megnyíljon a szeme. Nem könyvekből, de a beszélő tényekből. Sok hamis bálványnak szét kell a szeme előtt hullnia, hogy megtanuljon látni és hozzáfogjon ahhoz, ami legnehezebb, a maga új világának felépítéséhez. Ha ma mondaná meg, hogy proletár-e vagy nem proletár, nem volna köszönet benne. Még nem tudna őszintén felelni a kérdésre. (Budapest)