(II.) A béke regényeinek dialektikai tétele: béke vagy forradalom. Lásd Ernst Glaeser regényét: Frieden (Kiepenheuer). Első regénye: a 902-esek a serdülő gimnazista háborús élményeit adaequat formában közvetítette, generációs élménnyé és programmá avatta. Uj regényében, ha nem is épen úgy, ahogy azt az akkori gimnazista látta, a béke első napjairól általános helyzetképet igyekszik adni. Ezt a békét mindenki a maga módján értékelte, magyarázta, élte és felélte. „Pedig nem a béke, csak a forradalom nyerheti meg a háborút”. „Itt az alkalom. A proproletariátus az utolsó döntő küzdelem előtt áll a szocializmusért. A proletariátus ebben az órában a kezében tartja az emberiség sorsát Fegyverkezzetek! Mi ledöntöttük a háborút, de ez nem elég: a háború okait... kell megdönteni...” Igy beszéltek azon kevesek, akik megérezték a szocializmus felelősségét és a veszélyt: „ha ez a forradalom megakad, ha a polgárságnak sikerül a proletariátust látszatengedményekkel megzavarni, akkor évtizedekre vége minden eshetőségnek”. És sikerült. A rend és nyugalom őreinek, a béke zsoldosainak, a kormányszocialistáknak sikerült a háború urait és ezzel a háborút magát megmenteni. Az út: munkásgyilkosság, brutálisabb, lázitóbb, mint a frontok emberhullása, mert a „szocializmus” a rend és nyugalom nevében és a „béke” álarcában történt. A forradalom, a szocializmus ügye megbukott. A kapitalista-szocdem szent szövetséggel szemben gyenge volt az intellektuelek kételkedése, menekülése a művészi absztrakciókba és a Bürgerschreck játékába, osztálytalanságuk, talajtalanságuk mindennél jobban gyengítették. Az igazi forradalomnak pedig erősnek kell lenni, oly erősnek kell lenni, hogy elmondhassa magáról: „most kezdődik csak igazában a ´háború”. Glaeser a szemlélődést tetté, itéletté fokozta új regényében, a baj azonban, hogy az ítéletet nem a regény dokumentálja adaequat módon, de utólagos beleéléssel a mai Glaeser kommentálása; néha meg átcsap a másik végletbe és akkor a dokumentálás rovására regényterősitőn pointiroz. A regény a béke első perceinek vetítése, de végeredményében inkább glaeseri dokumentum: az írói állásfoglalás dokumentuma. Az állásfoglalás primérsége , tisztasága avatja aztán ezt a regényt tetté. Az állásfoglalás kihangsúlyozhatóságának türelmetlensége a mai ellenforradalmi korban szinte naiv mohósággal társul a forradalmi falankszba. A gimnazista, aki akkor még nem tehette: a mai Glaeserrel, az ő osztályharcos állásfoglalásán át tesz hitet a forradalom mellett és tart ítéletet az árulók felett.

Ludwig Renn is megírja a folytatást : a háború békegyőzelmét. (Nachkrieg. — Agis Verlag, Berlin). Könyve: maradéknélküli valóságközvetités. Az állásfoglalás puritán szemérmeséggel huzódik meg a háttérben. Az állásfoglalás itt küzdelem eredménye és a regény valóságával egyszerre ér célba és ez avatja páratlan kordokumentummá könyvét. Renn a háborúnak a köteleségtudásnak ez a mintakatonája a béke első hónapjaiban különös dolgokat él át. A régi hadsereg felbomlik, a kötelesség elvesztette eddigi értelmét, új értelme még nincs. Mint katona ide-oda botorkál, hogy lassan, kínos lassusággal emberre eszméljen önmagában, a valóságra, a csalatásra. „Mi most a kötelesség?” A küzdelem egyszerű mondatai hűen jegyzik a zavar, a botorkálás minden mozzanatát. Renn a rend és nyugalom őre; de mért ellenség a munkásság és mért csak a munkásság?! Lassan rájön két dologra: a szociáldemokraták szocializmusa, katonásdija — közönséges népcsalás. Ez az egyik. A másik: a tiszti machinációk. De amikor ezekre rájön, már késő a feleszmélés. Néha kitör belőle csakazértis nyerseséggel az ájultság undora: „Százszázalékos szocialista vagyok”, de még nem tudja mi az és hogy mit kell tenni. Egyet tud: el ezektől a csapatoktól, ahol szociáldemokrata bizalmiak és császári tisztek játszanak és csalnak, el ezektől a forradalmi munkásság ellen szervezett zsoldosoktól. „Én nem adom el magam” ordítja kétségbeesetten egy állat becsületeségével. „Az út legyen nyilegyenes”: ez nála nem frázis, ezt nem mondja, de a mesterember pontosságával cselekszi. Ezért a küzdelem, ezért a lassuság, ezért a láznélküliség, vagy a lázlefojtás, ezért a görcsbehuzódás, és az ájultság után a dühös ébresztő kinzó önmarcangolás. Szűk a horizont, de ép azért be tudja fogni adaequat módon ennek a horizontnak egész valóságát. Láncszemek kapcsolódnak láncszemekhez. A végén egy páratlan pontossággal kikalapált lánc dokumentálja az akkori atmoszférát; körülzárón, soha el nem mulón konzervál — a tényvalóságát, azt az árulást, amit a béke, a szocializmus nevében a forradalom ellen elkövettek. Nem az író beszél itt, de az akkori idő teljessége. Rennél az anyag a maga anyagvalóságában él, itt maguk a dolgok, maguk az események lázadoznak. Renn a mult napjait teljes jelenvalóságba tudja emelni, annyira, hogy ez már karikaturaszerűen hatna, ha nem egy ember útat kereső becsületesége jegyezné a történést. Egy ember küzködik élő kisértetekkel: „A mult az már meghalt nálam és mert halott, ki kell tépnem magamból. De akkor még nem volt bennen semmi új”. Hét további év kellett, hogy könyvét banalitást suroló egyszerüséggel így” fejezhesse be: „És most nyugtalan élet kezdődött... Talajtalanul és remény nélkül éltem. Hét évig, amig végre megtaláltam az utat...” Ez az etikai záradék (mely hét év küzködésének „banalitása”) végleg feloldja a küzködés görcsét az akkori napok zavarát. A mai állásfoglalás tiszta reflektora forradalmi dokumentummá avatja Renn békeregényét.

Glaeser, Renn — hirtelen ugrással az egyik, nehéz küzködéssel a másik — évek multán értek el a forradalmi állásfoglaláshoz, az itéletmondás jogosultságához. A „béke” forradalmat vigyorgó arca egyformán él mindkét dokumentumban. A harmadik dokumentum: a munkás hangja, (Hans Marchwitza: Sturm auf Essen. — Internationaler Arbeiter-Verlag) annak az embernek a hangja és itélete, aki a saját személyében a forradalmi sereg egyik közkatonája volt és aki a saját hátán érezte a kormányszocialisták, a Severingek, a Noskiták áruló szerepét. A Kapp puccs, a Ruhr harcok ideje elevenedik fel, a névtelen hősiesség, a célt talált küzdelem. (Itt emlékeztetek, hogy két év előtt már megjelent egy ilyen dokumentum. A Ruhr-Kumpel első irodalmi bemutatkozása: Karl Grünberg : Brennende Ruhr, ugyancsak a fenti kiadónál). Kétkedések, kínzások, üldözések, provokálások dacára mindenütt győz ez a szürke sereg. Kezükben a fegyver, az övék a győzelem, a forradalom győzelme, de csalással ámítással újra kicsavarják a kezükből a szocializmus nevében és újra csak proletárok állnak a golyófogó falak mentén és vergődnek börtönökben a kormányszocialis ták utasítására, hogy régi nagyságában új átfestéssel újra uralkodhasson a kapitalizmus. A harc végetért, csak a tanulság maradt a könyv értelme, az add tovább: „Egyszer még megállítjuk a kerekeket és a kezünkbe ragadjuk a fegyvereket. De akkor nem lesz több fegyverszünet. Akik beszélni mernek róla, azokat bedobjuk a Ruhrba. A szajkók nak a szájára ütünk. Csak egy fog beszélni: a fegyver!” Marchwitza valóságot élt át és azt közvetíti. A düh remény és kétségbeesés láza az atmoszférája, a tapasztalat, a megismerés a pozitivitása. Olyan ember írta, aki tényleg ott feküdt a gépfegyver mellett és aki még ma is ebből az állásból vádol, támad, véd és dokumentál. (Stósz)