A közönségesebb szokásaim közé tartozik, hogy néha elbolyongok a külvárosi utcákon. Ritka kivétellel mindig tapasztalok az ilyen helyeken valami érdekeset. Sorsokat látok fekete rámában, esetleg kapuhoz szorított gyengédebb nemet is. Uj nótákat is hallottam nemegyszer. Szeretőt találni aztán éppenséggel nem nehéz.

Az este azonban nem kedvezett nekem semmiben a szerencse. Kilenc után indultam el s tizenegyig megállás nélkül tekeregtem. És mégsem tapasztaltam semmi olyasfélét, ami megemlítésre méltó lehetne.

Igaz, hogy az idő is rossz volt: hideg, vaksötét, csepegősen ködbeteg. Lehervasztotta csintalanságom bimbóit, nyirkos hidegével bemászott a bőröm alá és jómeleg véremet kezdte lebeszélni a fürge keringésről.

Körülnéztem, hogy valami italos helyet keressek. Nem messze találtam is egyet, mely a „Muskátlihoz” volt címezve. Kutya helyett csengő jelezte az ajtó felett, hogy beléptem. Három lépcsőt lefelé kellett mennem, de erős vigyázattal, mert keskenyek és sárosak voltak. Igy is megsíklottam és egy pillanat alatt kalimpálva eveztem a helység közepére.

Két borozó ember felém kacagott az egyik asztal mellől. Kissé csípősen szóltam rájok:

— Tám ingyen adják, hogy olyan jól esik?

Abban a pillanatban egy felette furcsa, sánta, fekete szakállas férfi lépett be az udvarfelőli ajtón. Még a nadrágját gombolta bent is.

— Mi teccik? — kérdezte egykedvüen.

Nem siettem felelni neki. Körülnéztem, szivarra gyujtottam, majd urasan elévettem a tokjából gyönyörü szipkámot és keresztül kukkintottam a likján.

– Tessék parancsolni! — billent neki a szakállas és átvezetett egy másik szobába, mely szük volt ugyan, de barátságos. Ablakában muskátli leveledzett, volt egy tiszta kerek asztal benne és egy csepp fekete kályha, mely macska módjára dorombolt.

—   Forraljon bort! — mondtam és nekivetkeztem az ottmaradásnak.

—   Mennyit parancsol?

—   Most egy féllitret, aztán meglássuk.

—   Egyebet nem teccik parancsolni?

—   Egyebet nem.

Mégsem indult, hanem ott állt és bizalmaskodva mosolygott. — Nő? — kérdeztem. —: Ehe, az.

—   Fiatal?

—   Ehe, az.

—   Hány éves?

 

—   Tizennyóc.

—   Milyen?

—   Naccerű, kérem! Szőke, gyengéd, se nem sován, se nem kövér, kellemetes, ártatlan, igen szép hanggal rendelkezik... Ha kell, kacag; ha kell, énekel; ha kell, táncol. . .

Leintettem, mert láttam, hogy disznóságot mond hamarosan.

—   Hogy hivják?

—   Magdóna — mondta a szakállas.

—  Eszes?

—  Ehe, teli van ésszel, kérem szépen, tetőtől-talpig... Tudtam, hogy nem kell, de nem akartam szigorú lenni.

—  Majd meggondolom — mondtam. — Hozza csak előbb a bort.

—  Igenis.

Elment és én mégis magam előtt láttam. Jobban, mint azelőtt. Szakálla gondozatlan volt és szénfekete, a bal szeme vaksi, az egyik füle csorba, jobb lábára sánta, és olyan az egész ember, mintha rossz vicceit üzne véle az Isten.

Izgatott határozottan. S ahogy ott ültem egyedül, füstöt eregetve, különös, csintalan m-ese kezdett derengeni a kicsi szobában. Róla és a kicsi szőke nőről, akit nekem ajánlott. Ceruzát vettem elé és sárgafedelü zsebkönyvembe írni kezdtem. Arra neszeltem fel, hogy elém tette a szakállas a bort.

— Irni teccik? — kérdezte és töltött.

Eluszott fülem mellett a szava, megnyalitottam; a bort és irtam tovább.

—  Mit teccik írni? — kérdezte megint.

—  Egy történetet.

Egyideig csendben maradt, aztán furcsán felsóhajtott:

—  Ej-hejh...!

—  Mi az, hogy ej-hejh? — emeltem fel a fejemet.

A szakállas körülvigyázkodott, majd hirtelen leült asztalom mellé és egészen közelhúzta a széket.

— Tessék azt eldobni! — mondta halkan.

—   Miért?

—   Azért kérem, mert én mondok egy jobbat.

Remegett. Különös indulat ugrált szőrös arcán. Egészen erőszakos volt.

— Tessék eldobni!

Figyeltem és nem mozdultam.

A szakállas elémnyult, mint egy rém, kiszakasztotta noteszemből az írásos lapot és eldobta.

Nem mertem ellenkezni véle.

— Jegyezze meg! — mondta odabujva, — hogy ilyen történet nincs több a világon! De nem is tudja senki, csak én! Egyedül én! És maga. Mert most elmondom. Magának elmondom. Jól vigyázzon! Érti?!

Egy kicsit megborzadtam tőle és felhajtottam az egész pohárral. — Mondja már! — szóltam rá idegesen.

— Tessék idefigyelni! Figyeljen ide jól! Tudja, hol kezdődik az egész? Ott kezdődik, hogy volt nekem egy ismerősöm, egy szegény, szerencsétlen ember. Tudja, mi volt? Kódus vót! Ott lakott a szomszédságomban, egy olyan viskó-házban, milyenibe a kutyákat teszik a gazdag emberek. Vót neki egy süket felesége s egy kicsi gyermeke. Egy kicsi gyermeke, érti?! Mert itt van a kiindulás. Mégpedig azétt, mert ez a kicsi gyermek nagyon beteg lett az erős téli időtől. Olyan beteg lett, hogy nem bírta ki, hanem meghót. No már most: aki meghal, azt eltemetik, ugy-e? Szép, rendes koporsóban, pappal és kántorral. Igy temetnek el mindenkit. De ezt a szegén gyermeket nem így temették el. Érti? Nem így temették el!

—   Hát hogy? — nógattam kérdéssel tovább.

—  Hát tudja, hogy? Én megmondom magának: úgy, mint az állatot! Mint a kutyát, vagy mint a macskát. S ha kérdi, hogy miért, akkor én azt is megmondom. Képzeljen el egy szerencsétlen kódus-embert, akinek meghal a gyermeke, de úgy hal meg, hogy az apjának még egy krajcárja sincs.

—  Mért nem kért hatósági temetést ? — vágtam a szavába.

—  Feriét! — legyintett ingerülten a szakállas. — Nem kérhetett, mert nem mert kérni. Ugyanis, meg kell jegyezzem, hogy a gyermek titkos gyermek vót, mivelhogy a hatóságnál nem vót bejegyezve, hogy egyáltalában született.

—  Meg sem volt keresztelve?

—  Nem hát! Egészen titkos gyermek vót, akivel nem lehetett hatósághoz fordulni, mert ha fordul, akkor eccerűen bécsukják. Most már aztán érti ?

—  Igen.

—  No ha érti, akkor ügyeljen ide: ez a Butyka is, merthogy így hitták az én ismerősömet, úgy gondolkozott éppen, mint én. Feltette magában, hogy titkon fogja eltemetni a gyermeket, mégpedig koporsó nélkül, mert nem vót neki, amivel koporsót vett vóna. Ellenben valamibe mégis tenni kellett azt a szegén gyermeket, úgy-e? Nohát tette is, mégpedig egy olyan hosszukás ládikóba tette, amibe muskátli virág vót. De még azt is lopni kellett, mert a Butyka felesége süket vót s nem bajlódott soha virágokkal.

—  S honnét lopta?

—  Azt már én nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy a Fecske-utcából lopta, egy sárga, jóállású ház ablakából. Még ott a helyszínen kirázta a virágot s a földet a ládikóból s vitte egyenesen haza. Éppen este vót s a hold is elég szépen sütött. Ahogy hazaért, legelsőbben is belétette a gyermeket a ládikóba, valami ronggyal letakarta s vette a hónya alá. Ez. vót egyikfelől, a másikfelől pedig egy lapát, mellyel is gödröt kellett vóna neki ásni. Ugy tett, mintha csak mellékesen vinne valamit s elindult a mező felé. Közben azért lopva ide is tekintett s oda is tekintett, nehogy valaki megneszelje a dolog érdemit s hírt szállítson oda, ahova nem kell. Nem telt belé tíz perc és szerencsésen künn vót a mezőn. Megállapodott egy helyen, amit alkalmasnak vélt a maga céljára, a gyermeket letette s ásni kezdett. Vagyishogy ásni kezdett vóna, ha a föld megfagyva nem lett vóna. Egy jódarabig hasztalankodott, de aztán mégiscsak bélátta, hogy amit nem lehet, azt nem lehet. Nem vót más választás, minthogy vissza mennyen csákányért. De csak egyedül! Mert a gyermeket nem láccott jónak hordozni ismételten. Gyorsan megjárja, gondolta, s különbenis ki lopjon gyermeket s éppen meghalva!

— Ellopták? — szóltam oda türelmetlenül.

A szakállas megmerevedett arccal, csendesen mondta:

—  El.

—  Szóval vége van?

—  Hhhh! — nevetett furcsán az ember. — Csak most kezdődik! Mert ugyanis a tolvaj kiderült. S ha azt kérdezi, hogy miképpen derült ki, akkor azt kell mongyam, hogy a csodával határosan. Mert tudja, ki lopta el a gyermeket? Én megmondom magának: Szeder lopta el! Szeder! Szeder!

—   Ki az a Szeder?

—   Az egy csavargó vót.

—   Hát meghalt?

—   Meg, ebből kifolyólag.

Ugy éreztem, mintha rágcsálni kezdené valami az idegeimet. — Hallja, ez nagyon érdekes! — mondtam.

—   No lássa! Mondtam én magának! De várjon csak, mert most fordul a dolog az érdekes felibe! Ugyanis Szeder a gyermeket felhasználta s véle pénzt keresett.

—   Pénzt?!

—   Meghiszem! De még mennyit! Merthogy ésszel gondolkozó ember vót ez a Szeder s olyan dolgot talált ki, amire maga nem is gondol. Vagyis így szólt magában: ez a gyermek az enyim vót; s én egy olyan szegén ember vagyok, akinek még annyi pénze sincs, amivel koporsót vegyen, de annyi esze van, hogy a koporsóval a hónya alatt elinduljon kéregetni.

—   Hihetetlen!

—   Bizony ez nem hihetetlen, mert valóság. Mivelhogy Szeder másnap reggel csakugyan elindult kódulni a gyermekkel együtt. A Butyka gyermekivel! Ahova csak bément, mindenütt hamarosan adtak neki, csakhogy hamarosan távozzék, mert egy halott gyermeket nézni, amelyik nyomoruságosan egy ládikába van bészoritva, az nem nagy mulatság ugye? Az uri népnek! Amelyik jómódban van! Az könnyebben ad még száz lejt is, csakhogy ne lásson ilyent. Hiszi ?

—   Hiszem.

—   No hiheti is, mert a történet ezt bizonyítja. Ugyanis három nap. alatt tizenötezer lejt keresett Szeder ilyetén módon!

—  De akkor el is fogták! — szólaltam meg. A szakállas megrázta a fejét.

—  Téved! — mondta.

—  Hát?

—  Egyéb történt. Olyasmi, amire maga nem is gondol. Mégpedig a harmadik este. Ugyanis, hallgasson csak ide: ugy-e, hogy valahol alunni Szedernek is kellett ? Nohát itt van a magyarázat. Mert Szeder nem mehetett valami fényes szállodába, ámbár a pénzzel baj nem lett vóna. De a szabadég alatt sem teccet neki, mert erős, hideg állott bé. Mit tett vóna hát egyebet, minthogy a szegény emberek fertályábahuzódott, s ugyan mit gondol maga, hova talált bémenni, hogy szállást kérjen éjszakára?

—  Butykához! — mondtam hirtelen.

A szakállas is vidámabb lett valamicskét, kezét a vállamra tette és elismeréssel szólott:

—  Eltalálta!

—  S persze, Butyka szállást adott neki?

—  Azt lehet gondolni — mondta a szakállas. — Szónélkül szállást adott s le is feküdtek nemsokára, hogy aludjanak, ha tudnak. Szeder tudott is, de Butyka nem tudott, mert a gyermekivel való szomoru esemény nem hagyott nyugalmat neki. Ezt lehet is gondolni. Egy jódarabig forgolódott, aztán kiment szükségletire. De ahogy bétért ismét a friss levegőről” egyszerre nagy bűz csapta orrba őtet. De olyan nagy, hogy nem értette: eddig hogy lehetett ezt észre nem venni?! Megállt a szűk kicsi helyen és szaglászni kezdett. Szeder egy zsákban tartotta a gyermeket, a zsákot pedig a ház sarkába tette vót, amikor lefeküdt. Gondolta Butyka, hogy megnézi azt a zsákot s a lábával mozdított is rajta mingyárt egyet. S abban a pillantásban hát mit lát? Nem egyebet, mint két patkányt, amik a zsákból buttak ki, hogy elfussanak. Ettől megirtózott egy kicsit Butyka s nem merte kibontani a zsákot, nehogy legyen ott még néhány patkány, amelyik esetleg megmarhatná. Ellenben odament Szederhez s felköltötte. — Mi van a zsákban? — kérdezte tőle. — Minek kell azt tudni? — felelte Szeder álmosan. — Azért, mert nagyon büdös, ami a zsákban van — mondta Butyka.

—   Szóval kiderült minden? — szóltam belé, mert kezdtem már roszszul lenni tőle.

—   Hogyne! — Szeder elészedte a gyermeket s amikor Butyka elmesélte apaságát, akkor ő is bevallott mindent. S tudja-e, hogy mi történe aztán ?

—   Bizonyára megosztoztak a kereseten.

—   Egyikfelől megosztoztak, míg másfelől elhatározták, hogy együttesen eltemetik a gyermeket, mégpedig mingyárt. S úgy is lett. Szeder vette a zsákot, Butyka pedig a csákányt s a lapátot. Egy félóra mulva el volt a gyermek temetve. De éppen ez az, hogy el vót, mert aki eccer megkóstolja a jó és könnyű keresetet, az nemigen haggya abba, hacsak éppen nem muszáj. Vagyis egy másik gyermek kellett vóna nekik, amelyik meg van szintén halva. Igen de honnét és miképpen? Nagy kérdésnek láccott. De Szeder ismét ésszel gondolkozott s kitalálta, hogy menjenek átal a temetőbe s keressenek ott olyan gyermeket, akit nem a tegnap, hanem ma temettek el. S ha kapnak ilyent, akkor álljanak neki s ássák ki. Butyka nem szólt semmit, csak azt mondta, hogy mennyenek. Ugy is lett. Mentek s kerestek. De nemcsak kerestek, hanem találtak is. Éppen egy gazdag kereskedőé vót s még hozzá fiúgyermek. Ásni kezdtek mindaketten, de Szeder eccere megállott s azt mondta, hogy haggyák az egészet abba, mert ´nem éri meg a fáradságot, mivelhogy alig két napig fog mindössze jövedelmezni a gyermek, a harmadikon már csak bűze lesz neki, de olyan, hogy nem lehet élni véle. — Abbizony igaz — mondta Butyka: –akkor egyet se ássunk tovább! — — S nem is ástak, hanem csak álltak ott a kézbelivel s nézték hol egymást, hol a földet. Egészen úgy láccott, mintha hiába vesztegeltek vóna, pedig ez nem igaz, mert Szeder arra használta most is az időt, hogy ésszel gondolkozzék. S mégpedig eredményinyel, mert eccercsak eldobta a keziből a csákányt s így szólt: — Ne busujj, Butyka! — Mért ne busujjak? — kérdezte Butyka. — Azért, mert a gyermek pótolva van, úgy van pótolva, hogy a legjobban. Mert hallgass ide: nem csinálunk semmi egyebet, csak veszünk vagy csináltatunk valahol egy babát, de nem közönséges babát, hanem egy viaszbabát. Azt belétesszük aztán egy kicsi decka-tákolmányba, le is takarjuk s mindent úgy véghezviszünk, mintha valóságos emberi baba vóna. Evvel pedig éppen olyan bátran járhatunk, mint a másikkal, mert az emberek szívesebben adnak pénzt, minthogy megvizsgáljanak egy meghalt gyermeket.

—   Aztán? — türelmetlenkedtem.

A szakállas ökölbe szoritotta a kezét és a szemöldöke ugrálni kezdett.

— Aztán, hogy aztán mi történt, azt is megmondom. Mert azt akarom, hogy megtudjon mindent. Hát hallgasson ide: Butyka úgy tett, mintha örvendene a találmánynak s azt mondta, hogy mennyenek szépen haza.. El is indultak hazafelé, de nem mehettek száz lépésnél többet, amikor Butyka egyszerre felemelte a lapátot s minden szónélkül olyant sujtott, hogy Szeder béesett a sáncba s még azt se mondta, hogy: jaj Istenem!

Elképpedve bámulhattam rá, ert így szólt:

—  Ezt nem érti, ugy-e?

—  Igazán nem.

—  Lássa, azt gondoltam, hogy nem fogja megérteni. De én megsugom magának a titkot: Butyka mint apa cselekedte azt, hogy agyonsujtotta Szedert.

— Most sem egészen értem — kockáztattam meg. A szakállas nagyon ingerült lett.

—   Értse meg, hogy Szeder megcsufolta a Butyka gyermekit! Alávaló módon megcsufolta, mert azt mondta, hogy helyettesíteni lehet egy közönséges viasz-babával! Egy valóságos gyermeket egy viasz-babával! Most már érti?

—   Igen.

—   No akkor megmondhatom a végit is.

—   Hát ezzel nincs vége?

— Nem egészen, mert Butyka mégis megszerezte a viasz-babát és járogatni kezdett véle. S tudja-e, hogy milyen eredménnyel? Azt is megmondom magának. Olyannal, hogy ma háza van neki s üzlete...

Elhallgatott és leste, hogy mit szólok hozzá. Én azonban nem szóltam semmit, hanem felvettem a poharamat és kortyonkint, időtnyujtva ittam. Percek multak el s már-már azt hittem, hogy mégis szólnom kell valamit, amikor megnyílt az ajtó és egy furcsa torzonborz alak lépett be rajta. A fejéről egy mély forradás futott a homlokába. Az ajtónál mingyárt megállt, erősen szurós szemével az én emberemre nézett és így szólt:

— Hogy vagy, Butyka?

A szakállas bambára rémülve felemelkedett mellőlem lassan.

— Feltámadott! — mondta és visszaesett.

Az alak hozzáment, felemelte, megrázta, majd a fal mellé fektette a földre, egyet rugott rajta és megjegyezte:

— Orgyilkos disznó...

Majd egyenesen odajött hozzám és nyujtotta a kezét. — Szeder vagyok — mondta. — Parancsol még valamit ? Csodálkozva néztem rá.

— Ugyanis mostantól kezdve cégtársa vagyok ennek a Butykának — jelentette ki és megigazította szakértelemmel az abroszt.

Fizettem neki és szónélkül kijöttem.

Mire hazaértem, már a nyugalom muzsikált bennem. Meg voltam győződve ugyanis, hogy ma este, a szemem láttára, két polgár és egy cég született.