Alábbi elbeszélés részlet B. Travel hasonló című regényéből, amely rövid időn belül magyarul is megjelenik. B. Traven, akinek részletesebb ismertetését a KORUNK mult évi januári és novemberi számaiban (a 46. és 833. oldalakon) adta, Mexikóba szakadt német író. Mély szociális érzéssel a „prosperity” illuzióját kergető üres USA civilizáció leleplezője.

Ugyanaznap este ismét arról indult meg a beszélgetés, hogy mennyi pénzünk marad, ha a szedésnek vége lesz. Ezuttal azonban sem a tojások, sem az ott ülő Ábrahám nem kerültek szóba.

Ez este egyöntetűen arra az eredményre jutottunk, hogy rendesen kellene táplálkoznunk, ha munkaképesek akarunk maradni. Hogy a szedés végén egy bizonyos összegünknek kellene fennmaradni, nehogy hiába dolgoztunk vagy csak az evésért mint a rabszolgák és hogy hát röviden és velősen, a bér kevés. Ha hat centavos helyett nyolcat kapnánk kilójáért, úgy éppen szűkösen kifutná.

Ilyen gondolatokkal tértünk aludni.

Alighogy a többi munkások másnap reggel a mezőre jöttek, Gonzalo és Antonio mindjárt átmentek hozzájuk és közölték velük, hogy mi nyolc centavost szándékozunk követelni és két centavos utánfizetést a már leszedett gyapot minden kilójáért. Ezek az emberek, akik mind függetlenebbek voltak mint mi, mert mindegyiküknek volt egy darabka földje, minden további nélkül ráállottak.

Erre Antonio és Gonzalo, valamint ketten a többiek közül a mérleghez mentek és megmondták Mr. Shine-nek, hogy miről van szó.

—  Nem, — válaszolt Mr. Shine, — annyit nem fizetek, csak nem bolondultam meg! Még soh´se fizettem annyit! Az sehogy sem futja!

—  Jó, — mondta Antonio, — hát akkor abbahagyjuk. Még ma el is megyünk.

Ekkor az odavaló munkások egyike avatkozott a dologba: — Hallja senjor, két órát várunk. Gondolja meg magát. Ha még lakkor is nemet mond, úgy felnyergeljük az öszvéreinket. Majd gondoskodni fogunk róla, hogy ne kapjon embereket.

Ezzel az egész konferenciának vége volt. A négy küldött visszatért a mezőre, közölték társaikkal az elutasító választ, mire valamennyien otthagyták a sort, a fákhoz mentek és lefeküdtek aludni. Mikor én is a fák felé tartottam, átkiáltott Mr. Shine:

— Hé, Mr. Gale! Jőjjön csak ide egy pillanatra! Átmentem.

—  Na, — mondtam mindjárt ahogy közelebb jöttem, — ha talán, azt hiszi Mr. Shine, hogy én itt közvetítő lehetek, hát akkor téved. Ha farmer lennék, úgy maga mellett volnék és tűzön-vízen keresztülmennék magával. De mivel nem farmer, hanem csak farmrobotos vagyok, így hát a munkástársaimmal tartok. Ezt csak megérti?

—  Semmi kétség Mr. Gale, — viszonzá az, - nem is szándékozom magát ide áthúzni, mert maga egyedül úgysem tudná a gyapotot behordani. De gondoljuk csak át egyszer nyugodtan az ügyet.

Mr. Shine pipára gyújtott és megkínált dohánnyal. Legidősebb fia, aki körülbelül huszonhat éves lehetett, szivarozni kezdett, mig a második fiu, a család legfiatalabbja, egy átízzadt papírból előgöngyölt rágógummit, dugott a szájába.

—  Maga az egyetlen fehér a szedők között és mivel magának már úgyis nyolcat fizetek, így hát maga tulajdonképpen páratlan és beleszólhat a dologba. Talán csak nem mondta meg a többieknek, hogy maga nyolcat kap? — fűzte hozzá Mr. Shine, miközben a pipát a szájából kivette.

—  Nem, — mondtam — a legkisebb okom sem volt erre.

Dick az idősebb fiu az autóba mászott és hátát egy gyapotbálnak vetve, kilógatta lábait a korláton.

Pet, a fiatalabbik, a kormány mellé ült és gummiján cuppogva, bóbiskolt. Az öreg a kocsinak támaszkodott és szakadatlanul káromkodva, a pipáját szipákolta, amely hol kialudt, hol eldugult, hol meg friss dohányt kívánt, ámbár a régi még nem égett el egészen.

Minden tomboló izgalma a pipa kezelése körül mutatkozott. Miután körülbelül öt percig senki sem szólt egy szót sem, hirtelen kirobbant Pet :

—  Tudod mit Daddy, én a te helyeden megfizetném, anélkül hogy sok szót vesztegetnénk.

—  Ja, te, — kiáltá dühösen Mr. Shine, — te megfizetnéd. Nem a te zsebedből megy, így hát nagyon könnyű a „megfizetném”. De akkor le is vonom a zsebpénzedből.

—  Azt nem fogod megtenni Daddy, vagy nekem kell adnod az eladott gyapotért járó pénzt is, különben igazságtalan volna.

—  Ah! Hogy szét nem pukkadok a nevetéstől. A pénzt az eladott gyapotért!? Hát eladtam már egyáltalán egy dim-re valót is? Mondom magának Mr. Gale, még egy fényes hatost sem ajánlottak érte. És micsoda egy gyapot ez ebben az évben! Alaska legfehérebb hópelyhe szégyelheti magát ezzel szemben. És nézzen csak ide Mr. Gale, — s ezzel lekopasztott egy közvetlen mellette lévő gumót, szorosan az orrom alá tartva azt, szétroppantotta az újjai között, — a legpuhább tollpehely merő tüskésdrót ehhez képest.

—   Na, Gosch, mondjon hát már maga is valamit! Ne álljon itt úgy, mintha megnémult volna!

—   De hiszen én pártatlan vagyok, — mondtam erre.

— Jó, igaz, maga pártatlan. De azért csak kinyithatja a száját! Csak azt akarta, hogy valakit találjon akinek ellentmondhat.

Dick még kényelmesebben elterpeszkedett és meggondoltan, vontatott hangon így szólt:

—  Mondanék valamit Dad —

—  Te? Ép te vagy az igazi.

—  Nahát akkor nem. Van időm. Nem az én gyapotom, hanem a tied. És mikor Dick újra makacs hallgatásba merült, az öreg dühösen ráripakodott :

— A mindenit neki, beszélj hát! Vagy talán itt álljak addig, mig az egész gyapot rohadt és férges lesz?

—  Látod Dad, ezt gondolom éppen: elrohad. Ha az emberek elmennek, nem kapunk másokat. És ha a városból hozatunk embereket, úgy többe kerül az útiköltség, mint amennyit az egész megér.

—  Járasd már gyorsabban a szádat!

—  De hát csak ki kell gondolnom, hogy mit akarok mondani. Nézd csak Dad, egyszer már esett. És egészen úgy néz ki, mintha nagyon korán beállna az esős időszak és talán egy egész hétig szakadni fog. Akkor oda van az egész gyapot, az egész a sárban lesz és bizony sokáig kereshetsz, amig találsz valakit, aki gyapot helyett a homokot megveszi tőled. Minnélelőbb „ginned” csinálják és a piacra kerül a gyapot, annáljobb az ára. Ha egyszer a piac tele van, örülnünk kell, ha húsz vagy húszonöt centavos veszteséggel megszabadulhatunk tőle, ha még egyáltalán eladhatjuk és nem fog a nyakunkon maradni. Most még idejében vagyunk és az elsők között lehetünk a, piacon.

— Teringettét, gyerek, neked veszettül igazad van! Négy év előtt harminc centavossal a kezdeti ár alatt kellett kilóját adnom és ott álltam mint egy szánalomraméltó koldus, akinek boomen kell egy darabka kenyérért. De hát csak nem őrültem meg egészen, hogy nyolc centavost fizessek! Azelőtt csak hármat, ha rosszul állt a gyapot, legfeljebb négyet fizettem. Nem, ez egyszer el van elintézve, inkább hagyom, by Gosh!, tízszer elrohadni és megpenészedni, mielőtt engedek.

Eközben kezével egy cserje felé csapott, mintha e mozdulattal az egész mezőt le akarná beretválni.

Ekkor haragjában új gondolata támadt:

— Az egész históriának csak az idegenek az okai, ezek bujtogatják fel itt az embereket. Ezeknek sohasem lehet betömni a pofáját. A mi embereink errefelé mind megelégedettek. Igen, maga is Mr. Gale, maga is egyike az izgatóknak és bolsiknak, akik mindent a fejére akarnak állítani. El akarják venni tőlünk a földet, még az ágyat is a fenekünk alól. De nálam aztán jóra akadtatok. Ezt magam is végigcsináltam. Ezt ismerem, tudom hogyan csinálják. De nekünk nem volt I. W.W.**-nk, meg más efélénk.

—  Ha engemet gondol, Mr. Shine, csak ki vele. Mellékesen megjegyezve, egyáltalán nem adtam magának okot arra, hogy megállapítsa vajjon Wobbly*** vagyok vagy sem.

—   Ne avatkozzon hát bele, hisz´nem magáról van szó. Egyáltalán nem magára gondoltam. De megfizetni nem fogom, basta!

—   Na hallgass hát ide, Daddy, — mondta most Pet, anélkül, hogy az apja felé fordult volna, — az idegenekre vonatkozólag egyáltalán nincs igazad. A hat idegen többet hord be mint a tizenkét vagy tizennégy indián. Ezek csupán csak azért csinálnak valamit, mert látják, hogy az idegenek hogyan dolgoznak és hogy mennyit kereshetnek. Ha az idevalósiak egy pézót kerestek, akkor meg vannak elégedve és inkább öt órahosszat alszanak dél alatt, mert ez fontosabb nekik. A fejemet adom rá, hogy az idegenek nélkül, karácsonyig nem lenne a gyapot behordva.

—  De én nem fizetek nyolcat és ezzel vége az egésznek!

—  Hát akkor begyujthatok és hazautazhatunk — mondta Dick szárazon és kényelmesen lemászott a kocsiról.

Még távolról sem telt el a két óra, de az „idevalósiak” már mozgolódni kezdtek. Összeterelték az öszvéreket és kezdtek nyergelni.

Mikor néhány peon már azon volt, hogy felüljön, Antonio és Gonzalo hirtelen felugrottak, széles kalapjukat a levegőbe hajították és rikoltó hangon énekelni kezdtek:

Mindenünket elhordja a király,

A milliomos, az elnök —

Az emberek azonnal félbehagyták az állatokkal való foglalkozást és mozdulatlanul álltak, mint a katonák a vezényszóra. Sohasem hallották e dalt, de a kinlódó ösztönével rögtön megérezték, hogy ez az ő daluk, hogy ez a dal a sztrájkkal, életük első sztrájkjával, épp oly szorosan összefügg, mint egy templomi chorál a vallással. Sejtelmük sem volt róla, hogy mi az I. W. W.” hogy mit jelent egy szervezet, mi egy osztály. De az ének beléjük kalapált, a szavak létük gyökerét találták. És az ének acélos tömbbé kovácsolta össze őket. Felébredt bennük a közös akaratra egyesült proletárok óriási hatalmának és erejének halvány tudata.

Amint az első refrain megismétlődött, már az egész mező énekelt. Hogy mi történt volna, ha az utolsó refrain is megkezdődik, anélkül, hogy közben a kívánt választ megkapják, azt tudtam. Én már megéltem azt.

A melódiájában annyira egyhangú és egyszerű, de csengő ritmusában a legfinomabb acélhoz hasonlóan rugalmas ének engemet is magával ragadott.

Nem tehettem másként, én is dúdolni kezdtem.

— Hát persze! Maga is! — mondta Mr. Shine, félig irónikusan, félig magátólértetődően. — Tudtam! .

Mikor a második refrain is elhangzott, az emberek, akik eddig laza csoportokban álldogáltak az öszvéreik körül, egyszerre felénk fordultak, ami által az ének kihívóvá és személyessé vált.

Mr. Shine idegesen hátratapogatott és felgombolta a revolvertáskáját, de egy zavart gesztussal, amely éppenúgy lehetett a szégyen mint a tehetetlenség jele, ismét becsukta azt.

—  Az ördögbe! — kiáltá, — that means business, ezek úgy látszik komolyan csinálják.

—  Azt hát, — mondta Pet cuppogva, — és ha egyszer elmentek, bizony erőlködhetünk, amig visszahozzuk őket.

—  Jó, — mondta Mr. Shine, — fizetek nyolcat, de csak mától kezdve. Ami ki van fizetve, az ki van fizetve, itt nem lesz semmi ráadás. Mr. Gale, legyen olyan jó, kérem és hivja ide az embereket!

Átfutottam hozzájuk és összehívtam az egész csoportot.

—  Na, hogy állunk?— kérdezték az emberek, ahogy közelebb jöttek a mérleghez.

—  Hát rendben van, — mondta Mr. Shine félig haragosan félig félvállról, — nyolcat fizetek kilójáért, de —

Antonio nem hagyta kibeszélni őt: — És a már leszedett kilókért?

— Utánna fizetem a két centavost. De most aztán alaposan neki fogni a munkának, hogy még szárazon bent legyen az egész potomság.

—  Hurrá Mr. Shine! — kiáltá Ábrahám.

—  Fogd be a pofád, damned Nigger, téged nem kérdeztek! — rivalt rá dühösen a farmer.

—  De mit csinálok most magával, Mr. Gale? — mondta nekem. — Maga már úgyis nyolcat kap.

— Ja, — válaszoltam, — hát akkor rosszuljártam, Mr. Shine.

—  Azt nem. Egy embernél ez nem jön nálam számításba. És mivel maga fehér, az egyetlen fehér, hát maga tizet kap.

—  Utánfizetéssel?

—  Utánfizetéssel! Én egy fair businessmann vagyok. Mit álldogál még mindig itt? Nézze, hogy hozzáfog! Isten tudja, majdnem egy egész órát hiába ellocsogtunk. Éppen evvel az órával jöhet hamarább az eső. De akkor le is húzom nektek, két kamasz, mérget vehettek rá, — fordult a fiaihoz, akik éppen újra felakasztották a mérleget.

Fordította: Mátrai Ede

* Die Baumwollpflücker. Roman von B. Traven, Verlag Büchergilde Gutenberg-Berlin.

** I. W. W. = Industrial Wookers World (A világ ipari munkásai). Radikális munkásszervezet.

*** Wobbly = az I. W. W. tagja.