A művészek és műértők kirándulása a művészkedő gyermek birodalmába olyasformán kezdődött, mint egy-két évtizeddel hamarább a kirándulás a vad népek művészetébe. A friss impressziók utáni hajsza, a régi sablóntól való szabadulás vágya késztette a művészeket arra, hogy mindent meglessenek, mindent észrevegyenek, ami művészetnek nevezhető és mégis eltér az európai professzionista művészettől. Így jutottak a különböző primitívekhez, akiknek hatását igyekeztek minden pórusukkal beszívni, elég keveset törődve avval, hogy hogyan viszonylik annak a primitív művészkedésnek a lelki folyamata az ő alkotásuknak menetéhez.

Paul Klee volt talán az egyetlen, aki az állandóan köztünk élő primitíveknek, a gyerekeknek művészi alkotásával valódi belső kapcsolatot tudott elérni és a maga felnőttművészetébe a gyermekművészet lényegét részben beleolvasztotta. Paul Klee művészete ennekfolytán egy egyszeri, nem ismételhető jelenség, útja csak egyedül járható, követhetetlen út. A többiek, akik a gyermekművészet hatása alatt egy infantilizáló alkotási modorhoz jutottak, ezt úgy sajátították el, mint egy stílust, a lényeg átélése nélkül, nem magasabbrendűen, mint a XIX. század gótizálói vagy reneszanszistái.

Ideológiailag sem egykönnyen tudtak közelebbjutni a gyerekművészethez. Az exotikumhajhászás és exotikumfetisizmus, ami az expresszionizmus korát jellemezte, a gyerekművészetet is odasorozta az exotikumok közé és úgy kezelte, mint egy kevésbé értékes, de époly különös „vad” művészetet, akár a déltengeri vagy a jégkorszakbeli művészetet, ami számunkra idegen és idegenségénél fogva esetleg frissítő hatású lehet. Hogy a gyerek művészetében egy magában is megálló érték nyilvánul meg, valami, ami talán közvetlenül értékesíthető volna, ha a gyerek serdülésével szabályszerűen veszendőbe nem menne, arra a legutóbbi időkig elfelejtettek gondolni.

Wolfgang Pfleiderer volt az, aki nagyon szép, képanyagával és szövegével egyaránt érdekfeszítő, nagyközönségnek és szakpublikumnak egyaránt értékes könyvében, * hogy úgy mondjam, először ünnepélyesen és tüntetőleg elkezdte komolyanvenni a gyerekművészetet. Pillanatokra teljesen elfelejteti az olvasójával, hogy nem teljes értékű művészek azok, akiknek produktumait vizsgálat alá veszi. Ez t.i. módszerének lényege: a gyerekművészek rajzát a befejezett művészi alkotások bírálatának szempontjai szerint analizálni. Ennek az eljárásnak köszönhető aztán, hogy a gyerekművészetnek a felnőttekétől eltérő céljai, eszközei, alkotási módszerei pontosan kirajzolódnak előttünk.

A gyereknél a mű mint végcél kezdetben közömbös. Lényeges... az alkotás mint mozgás, mint proceszszus, mint élmény. Csak nagyobb gyerekek kezdenek rajzaikkal közölni, ábrázolni, megörökíteni. A kép már céllá válik, az alkotás hasonlóvá a felnőttek művészkedéséhez, — és mégis bekövetkezik az a pillanat, amikor a felnőttekéhez mármár közeljutó gyerekművészet fejlődésében elakad és örökre elvész. Azok a kevesék, akik a felnőttkorban megint művészkedni fognak, vajmi kevés kapcsolatot éreznek majd a gyerekkori művész-énjükkel.

Egy vidéki német rajztanár, H. F. Geist végzett az utóbbi időben jelentős és egészen új perspektívákat megnyitó kísérleteket a gyerekkori képzőművészeti tehetség megőrzésére és továbbfejlesztésére. Tanítványait, egy népiskola proletárgyerekeit ott kezdi megfigyelni és vezetni, ahol még az alkotóösztönök teljesen gátolatlanok: a porban való játszás időszakában. A homokkal, színes kavicsokkal való művészkedésből a gyerek folytonosan, meg nem zavart játszókedvvel tér át a ragasztgatásra, modellálásra. Geist vigyáz rá, hogy a gyereknek minél több féle anyaggal legyen dolga, hogy az anyagok művészi értéke és felhasználhatósága, valamennyinek speciális tulajdonságai átmenjenek a gyerek vérébe. Igy jutnak el Geist tanítványai a komplikáltabb, tudatosan képzőművészi munkákhoz, különösen pedig a könynyebb sokszorosítási eljárásokhoz, amik művészi mondanivalójuknak valódi közlésévé, közkinccsé tételévé válhatnak.

A Geist-féle proletárgyerekek munkáiból a Kunstblatt című berlini szaklap tanulságos kiállítást rendezett. Ha nem is tudjuk ma még tisztán megállapítani, hogy mit jelent ez a tanítási rendszer a felnőttművészet fejlesztése szempontjából, annyit máris látunk, hogy a gyerekek művészi készségének veszendőbemenése nem természeti törvény, hanem a rossz pedagógia következménye és hogy helyes tanítás mellett el lehet majd érni, hogy a nagy tömegek számára a gondolatok képszerű kifejezése nem lesz idegenszerű elérhetetlen tevékenység, ha nem természetes, mindennapi lehetőség. Bizonyos, hogy az így nevelt tömegek egész másféle publikumai lesznek a hivatásos képzőművészetnek, mint az eddigiek voltak és ez új, eddig nem ismert művészi felelőségérzetet fog kelteni a művészekben. (Berlin)

* Wolfgang Pfleiderer: „Die Geburt des Bildes” J. Hoffmann, Stuttgart, 1930.