Néhány észrevétel a parasztkérdéshez

Egészen fölösleges színes képet festeni arról a válságról, amibe a kapitalizmus általános, nemzetközi krízisével kapcsolatban, a magyar falu is belesodródott. A válság gazdasági és politikai tüneteiről (fokozódó nyomor, adótehernövekedés, munkanélküliség, elproletarizálódás) a legutóbbi hónapokban könyvtárra menő beszámoló, statisztika, jeremiáda látott napvilágot. Abban úgyszólván valamennyi megegyezett, hogy a válság pusztít, mint a méreg, a falu a nyomorúság roppant ormain sötétlik, magasan —egyre magasabban! — és némi felelőtlen optimizmus kell ahhoz, hogy elhigyjük, vagy elhitessük: már túl vagyunk a „mélyponton”. Azt sem kell külön kiemelni, hogy ennek az úgynevezett mezőgazdasági válságnak különösen nagy jelentősége van nemcsak Magyarországon, de általában egész Középeurópában, ahol a parasztság döntő faktora a kapitalista gazdálkodásnak. És pedig nem csupán gazdasági, hanem politikai jelentősége, mert Európának ezen a részén kétségtelenül a falu az a hatalmas ismeretlen, amely az osztályok egyre kevesebb és nagyarányúbb harcaiban a végső szót kimondja. Nincs tehát semmi csodálatos abban, hogy Magyarországon is minden osztály, minden párt versenyt fut a parasztság aranyalmájáért, a faluban találja meg azt a bizonyos archimedesi sarkot, amely körül a magyar glóbus forog.

I. A falu válsága (és általában a válság) körül polgári oldalon nagy zavar és bizonytalanság uralkodik. Ezt a zavart semmi sem jellemzi jobban, mint a Pesti Napló egyik minapi vezércikke, amelyben többek közt ezt olvassuk: „A világ termelési bajai — és természetesen nemcsak minálunk— most élik ki magukat gátlás nélküli erővel. Az erőben egy megfélemlítő, minden emberi okosságot megcsúfoló törvényszerűséggel.... Mert hihetetlen, mert kísérteties törvényszerűség van a dolgokban, amelyekről azt hisszük, hogy mi kormányozzuk őket, pedig ők kormányoznak minket”.

A dolgoknak valóban megvan a maguk logikája, az eseményekben törvényszerűség van, a polgár azonban ezt a törvényszerűséget nem tudja, de nem is akarja észrevenni, mert a dolog logikája — ellene érvel, a kapitalizmus halálát bizonyítja. De nem csak a polgár szenved ebben a hisztérikus félelemben, nem csak ő lát kísértetet ott, ahol a logika, a dolgok logikája jelentkezik, hanem a szociáldemokrácia is, amely az úgynevezett agrárválságra egyre-másra gyártja a legfurcsább „elméleteket”. Az egyik ilyen elmélete, hogy a mezőgazdaság krízise azért következett be, sokkal mélyebb, izgatóbb, katasztrófálisabb mértékben, mert a mezőgazdaság (különösen itt Magyarországon) még „feudális” karakterű, elmaradt a termelőerők történelmi fejlődésében, „nem kapitalizálódott. Ennek az elméletnek könnyű megtalálni a gyöngéit, csak rá kell mutatni vela szemben arra, hogy a magyar mezőgazdaság, éppen az utolsó évtizedekben, alkalmazta a termelésnek azt a formáit, amelyeket „kapitalista” formáknak neveznek (pld. üzemtechnikai fejlődésben, tőkekoncentrációban, ipari tőkével való egyre szorosabb kapcsolatban, stb.). Az, hogy a mezőgazdaság a termelőerőknek azt a fejlett fokát nem éri el, amit az iparban elért már, kétségtelenül igaz; viszont a termelőerőknek ez az egyetlen fejlődése az, ami a marxizmus szerint a tőkés társadalom sajátos vonása. A kapitalista termelőmód ipari és mezőgazdasági részének szembeállítása csak arra jó, hogy igazolja azokat, akik szerint „várni” kell a szociális átalakítás munkájával, addig, amig, a mezőgazdaság nem „kapitálizálódik”. A marxisták ezekkel a csodavárókkal szemben nagyon jól tudják, hogy azt a nívódifferenciát, ami a kapitalizmusban a mezőgazdasági és ipari termelés közt fenáll, a mai társadalmi renden belül egyáltalán nem lehet eltüntetni, ezt a történelmi feladatot (mint sok más egyebet) csak a szocializmus végezheti el. A mezőgazdaság „kapitálizálódása” egyébként is nem jelent egyebet, mint a fokozott tőkekoncentrációt, tehát a kisparasztság még nagyobb arányú tönkrejutását, elproletárizálódását — és a mai helyzetben még nagyobb munkanélküliséget. Ezt a folyamatot elősegíteni, ahogy Engels mondotta (Levél Sorgenak 1894) egyáltalában nem lehet hivatása a szociálista mozgalomnak, ahogy viszont a támogatásban sem mehet el addig, hogy általában a parasztságot boldogítsa. Engels írta az akkori német szociáldemokrata párt parasztpolitikájáról: „...Jön azonban Vollmar és meg akarja szerezni általában a parasztot és pedig azt a parasztot, amely Északbajorországban él, nem az eladósodott rajnai kisparasztot, hanem a közép- és önálló nagyparasztot, aki szolgát és szolgálót tart és állatot, gabonát ad el. És mindez nem történik másként, mi|nt az elv feladatásával... a nagyparasztot mi csak úgy kaphatjuk meg, ha feláldozzuk érte a napszámosokat és cselédeket, tehát többet vesztünk politikailag, mint amennyit nyerhetünk”. A nagyparaszt (magyarul: zsíros-paraszt) tehát a munkásosztály számára mint szövetséges, mint fegyvertárs nem jöhet tekintetbe. Annak megnyerése helyett a falu proletárrétege és a kisparasztság az az erő, amelyet a szociálizmusnak (a fasizmus konkurrenciáját letörve) meg kell szereznie, ha győzni akar. Mivel nyerheti meg azonban a szociálizmus a falunak ezeket a rétegeit ? Az agrárkérdés lényege kétségtelenül a földkérdés. S itt, ennél a pontnál tisztázni kell bizonyos kifogásokat. Vannak, akik a marxizmusra hivatkozva, súlyos hibát, eltévelyedést látnak abban, hogy mint mondják, a mozgalom „a parasztság magántulajdonos, tehát kapitalisztikus ösztöneinek” engedményeket ad, más szóval hozzájárul a nagybirtok (nagyüzem) szétdarabolásához. Ez nem előrelépés, hanem hátraesés hirdetik – hiszen „a föld felosztásának követelése, mint nagy termelőegységek szétdarabolása, a marxi szocializmussal mindig ellentétes formula volt”. A föld felosztását követelni általában mindenesetre — nem marxizmus. A formulát azonban ki lehet tölteni marxista tartalommal, ha a kérdést nem absztrakt, nem antimarxista módon, hanem konkréten tekintjük. Az igazság konkrét — mondotta Lenin és mondja a marxizmus. S ebből az igazságból nyomban eleven valóság lesz, ha a kérdést nemcsak üzemtechnikai kérdésnek vesszük, hanem a kapitalizmus (a magyar kapitalizmus) talaján az osztályharc kérdésének. A proletárság” nem azt mondja a vele közös harcba vonható parasztrétegnek, hogy osszátok el a földet, a nagybirtokot, hanem hogy az a föld a tiétek, ha hozzá akartok jutni cselekedjetek igy és igy — ezek és ezek ellen. (Die Massen suchen nach einem Ausweg, sie fordern eine Antwort und diese Antwort darf nicht abstrakt, sondern muss vielmehr konkrét sein — mondja egy kitűnő marxista). Általában, ahogy erre magyar történelmi példa is van, a marxizmus, mint az elmélet és a gyakorlat egysége, sohasem tekinthet egy kérdést másként, mint az osztályharc kérdéseként. Ahogy Marx írta: „Mi a világgal szemben nem lépünk föl doktrin�är módon egy új principiummal: itt az igazság, ess hassra!” S ha a parasztság felosztja a földet, feldarabolja? A feldarabolás magában kétségtelenül nem volna vigasztaló momentum, azonban ezzel a feldarabolással együttjár valami: az osztályok szerepcseréje. Az a bizonyos átmeneti idő, amely a kapitalizmusból átvezet a szociálizmusba.

II. Mindezek a kérdések igen fontosak ma Magyarországon. A fasizmus nagy igyekezettel próbálja a falu „meghódítását” elkészíteni. S okosan, számolva a helyzettel, a dolgozó parasztság hangulatával. Zsilinszky, a fasizmus egyik vezetője, a fasiszta politika taktikáját a széles paraszttömegek kedvére szabja meg. A kisparasztság terhe kibírhatatlan (Fellner számítása szerint az elmult évben közel 400 millióval nőtt a mezőgazdaság terhe a kisparasztságé relative a legjobban) — tehát jöjjön a moratórium, a végrehajtás beszüntetés, az adóelengedés, a földreform. Az utóbbi ma: már legkevésbé sem izgató jelszó; a parasztság abban a formában, ahogy a földreformnak csúfolt valamit megcsinálták (és ahogy a szociáldemokrata agrárprogram is javasolja) nem lelkesedik érte. Akik már „élvezték” áldásait azok egyszerűen csöbörből vödörbe kerültek: az odavaló zsírosparaszt, vagy nagybirtokos kizsákmányoltja helyett bankjobbágyok lettek. (Vass József újította fel ezt a találó megjelölést). A fasiszta programnak ezért a részéért — természetesen busás állami váltságdíjjal — inkább a nagybirtokosok rajonganak. A moratórium az igazi trambulin, erről ugrik előre a Zsilinszky-féle „nemzeti radikálizmus”. S ez az a követelés, amely legalkalmasabb arra, hogy a parasztság tömegeit vele „meghódítsa” és a bankokrácia elleni támadás ürügye alatt a parasztságot nem a bankokrácia, hanem a munkásmozgalom elleni harcra sorakoztassa. A harc egyenes útjáról eltéríteni — különben ez a főcélja a különböző „ellenzéki” parasztszervezkedéseknek is. Fején találta a szöget az a kormánypárti képviselő, aki Gaál Gasztont, az új „parasztvezért” Westinghouse-féknek nevezte. Valóban fék, vészfék, amely az osztályelnyomás elleni parasztmozgalmakat (miután erre az uralkodó rezsim már nem alkalmas) „alkotmányos, nemzeti keretek közé” csöndesíti. Ennek ellenére az uralkodó osztálynak megvannak a maga „aggodalmai” — mi történik, ha a fék nem lesz elég erős és a parasztmozgalmak túlnőnek Gaál Gasztonék fején? Mayer János nem egyszer jelentette ki, hogy jobb az ördögöt nem felidézni, jobb nem játszani a tűzzel. A Westinghouse fék azonban egyelőre jól működik és a parasztmozgalmak nem lépték túl az „alkotmányos kereteket”.

III. A magyar politika minden útja ma a faluba vezet. Ez az a félelmetes Róma. ahova egyformán jár üdvözülni a fasizmus és a szociáldemokrácia. Ám ahogy a középkori mondás tartja, Rómából nem hozhat mást az ember, mint rossz lelkiismeretet, a magyar politika csoportjai sem találnak a faluban üdvözülést. A parasztság széles tömegeit a konkrét helyzet kisodorja az illuziók birodalmából és rávezeti lassan a helyes útra. S ezen az. úton csődöt mond a Westinghouse.