Ezzel a mérleggel semmiesetre sem lehet dicsekedni. Sovány és vigasztalanul passziv. Mint a tényleges magyar osztályviszonyok hű tükörképe azonban roppant tanulságos. Az ellenforradalom minden mozdulata, vágya, szándéka, szellemi banditizmusa, lázas félelme helyet kapott benne. A primhegedűn természetesen az uralkodó fasizmus játszott; neki kontrázott a nyílt és titkos szövetséges, egy kótából, úgy hogy a dallamot semmi díszharmónia nem zavarta. Ennek a zenének a motívumait a magyar élet adta, meg azok a nemzetközi események, melyeknek hatása, itt is, elmaradhatatlanul, bekövetkezett. Az 1930-as esztendő a válság esztendeje volt, elsősorban (mert hiszen Magyarországról van szó) az agrárválságé. A parasztság, de főleg a földművesproletáriátus és kisparasztság a nyomoruság vakvermébe fuldoklott. S ez a. nyomorúság, a maga törvényszerűségében, olyan elkeseredett hangulatiba sodorta, amely az uralkodó osztály számára kellemetlen meglepetéseket igért. Ennek tulajdonítható, hogy a magyar falu helyzetével és az agrárkérdéssel a mult évekhez viszonyítva annyi munka foglalkozott. A röpiratok százai, köztük a szociáldemokrata párt agrárprogramjáról kiadott röpirat, boldogította a magyar falut. Természetes, hogy valamennyi polgári megoldást, polgári kritikát, polgári illuziót nyujtott — vakulj paraszt! A szociáldemokrata agrárprogram alapgondolata, a nagybirtok megváltással való kisajátítása; és ez a gondolat ma olyan poszibilis és népszerű, hogy „a bajbajutott nagybirtokosok” is elfogadták — programnak. A falu fronton egy-egy kötettel ott találjuk az ellenforradalom úgyszólván minden valamirevaló potentátját (Weisz István, Milota y, Zsilinszky stb.) és számbajöhető „szakemberét”. A szovjetellenes kampányt szintén főfeladatul tekintette a magyar könyvkiadás (a Népszavától végig a Stephaneumig) és néhány egészen jelentéktelen magyar szerzőn kívül szívesen hozta ki magyarul a szovjetfalók hírhedt munkáit. (Ossendovszkij, Aldanov stb.). A magyar forradalmak történelmi igaza ellen is felvonultattak néhány nagy ágyút (Herczeg, Csathó, Zilahi stb.) és a hivatalos „tudomány” is sietett kikorrigálni néhány történelmi fejezetet. (Szekfű, Pethő, Lyka stb.). Az irodalomban a termés még silányabb volt, mint az azelőtti esztendőben. A burzsoázia hanyatló csillagát, hanyatló irodalmi csillagok kisérik. Az a szellemi hisztéria, amit a polgári rend alapjainak megingása hozott ki, teljes mértékben érvényesült. A törvény azonban kérhetetlenül igazolódott: a frontok, túl hisztérián, pánikhangulaton, önimádáson, öncsaláson, tovább tisztultak. Néhány bocskoros labancot vitézzé avattak a hivatalos testületek (Babits, Kosztolányi stb.). A többi vitéz-jelölt: Földi Mihály, akinek mint „magyar klasszikusnak” díszben, másként: klakkban és frakkban adták ki azt a tíz egynéhány kötetét, amit összeírt a csöndes enyészetnek, Márai, a divatos, Karinthy, aki újabban a bohóc szerepét szívesen cseréli a kuruzsló szerepével. Ők voltak az év slágerei — meg talán Szomory, azzal a bizonyos Takáts Alicszal, Kassák Lajos parasztregényével, Markovits Rodion „Az aranyvonattal”, Zsolt Béla a kispolgárt szatirizáló regényeivel. A fordításoknál is nagyon ügyeltek arra, hogy jaj, valahogy pontosan belepasszoljanak a magyar ellenforradalom szellemi keretébe. A Pantheon ebben az évben még Grisa őrmesterig sem mert elmenni, a Népszavánál Renn Kriegjét nem követte a Nach-Krieg. Általában: a magyar könyvkiadók a külföldi könyvek közül csak azokat adták ki, amik semmikép sem zavarták az uralkodó osztály szociális emésztését. Ha a Monde nem ajándékozza meg a magyar közönséget néhány külföldi értékkel, az 1930-as mérleg igazán csak az ellenforradalom szellemi mérlege volna. (És ha néhány forradalmi magyar író, például Nagy Lajos saját kiadásában nem adott volna ki egy-egy kötetet). A kiadók közül a Népszava évi produkciója a legjellemzőbb. Andersen Nexőn, Rennen, és még néhány írón kívül csupa polgári név: Kipling, Galsworthy, Gogoly, Csehov, Andrejev, Dreiser, Balsac, Hamsun. S ami magyart szóhoz juttatott, az is minden, csaknem szociálista. Az orosz irodalom új értékeivel szemben érvényesíti azt az antibolsevik álláspontot, amely Aldanovban azért talál különös megbecsülni valót, mert (ahogy a Népszava „Figyelőjében” írta) egyik gyüjteményében „néhány bolsevista államférfi mindennek csak hízelgőnek nem nevezhető portréja is szerepel”. S inkább Wellset adja ki, vagy Rubint, mint Gladkovot, vagy Panferovot, inkább Szakasitsot tartja proletárköltőnek, mint Bechert. S micsoda szegénység a szociálizmus tudományos irodalmában! Az embernek az az érzése, hogy a Népszava fél attól, hogy a proletárság Marx, vagy Engels, vagy más, marxista teoretikus munkáját esetleg — félreértené és nem a párt hivatalos fejeit tartaná majd a legkitűnőbb szocialista koponyáknak. Ágoston Péter Bebel, Engels, Mehring-fordításai után ilyenek következtek: Snowden „Ha a munkáspárt uralomra jut”, Braun „Szakszervezeti harc a háború után”. A szociális nyomor pedig egyre türelmetlenebbül hajtja a magyar dolgozókat a szociális problémák felé. S mit kapnak, micsoda szellemi táplálékot a Népszava polcairól: polgári irodalmat és — semmi szociálizmust. (Budapest)