„A holnap, vagyis a mai Balilla és Avanguardista olaszai, mint természettől jövő adománnyal fognak a fasiszta gondolkozásmóddal rendelkezni s át és át lesznek itatva a következő négy cáfolhatatlan alaptétel által :

1.  hogy Olaszország az az ország, mely megérdemli, hogy a legnagyobb és a leghatalmasabb legyen a világon;

2.  hogy Olaszország a legnagyobb és a leghatalmasabb lesz a világon;

3.  hogy az olasz törvények a legtökéletesebbek az egész világon;

4.  hogy az olasz államférfiak a legjobbak a világon s ezért tisztelet és engedelmesség irántuk kötelesség.”

(Mussolini a Popolo d´ Italia - ban, 927. II. 9.

A fasiszta programira, ahogyan azt 1919-ben Mussolini felállította;

I. Alkotmányozó nemzetgyülés.

2.    Az olasz köztársaság kikiáltása. A végrehajtó államhatalom decentralizálása, a provinciák és községek önkormányzata saját törvényes képviselői által. Népuralom, mindkét nemre kiterjedő általános, egyenlő és közvetlen szavazati jog alapján.

3.    A Szenátus eltörlése; a politikai rendőrség megszüntetése.

4.    A nemesi címek és lovagi rendek megszüntetése.

5.    A védkötelezettség megszüntetése.

6.    Vélemény- és lelkiismereti-, vallás-, gyülekezési- és sajtószabadság.

7.    Egyenlő tanítási rendszer az összes nép- és szakiskolákban.

8.    A legnagyobb gondoskodás a népegészségügy terén.

9.    Az ipari és bank részvénytársaságok feloszlatása. Minden bank- és börzespekuláció elnyomása.

10.   A magánjövedelmek felbecsülése és megadóztatása. Munkanélküli jövedelmek kisajátitása.

11.   Munkatilalom 16 éven aluliak számára. Nyolcórai munkaidő.

12.   A termelés átállítása kooperativ alapokra, melyben a munkások közvetlen részesüljenek a jövedelemben.

13.   A titkos diplomácia megszüntetése.

14.   Nemzetközi politika, melynek célja az összes népek szolidaritása és függetlensége egy államszövetségben”.

*

„Azon tény dacára, hogy soha még népvezér gyakrabban és gyorsabban ellent nem mondott önmagának, mint a fasizmus vezére, nem hiszem, hogy előre elhatározott szándékból történt, hogy a fasizmus, mely mint forradalmi és szindikalista erjedés kezdődött, hamarosan a reakció eszközévé változott át...”

„Egy meghatározott politikai és morális programm hiánya, az a körülmény, hogy a fasizmus lelkesedő vezetői büszkék voltak arra, hogy egy „dinamikus akciót” s nem pedig világosan körülirt alapelveket képviselnek, s mindenekelőtt az a tény, hogy a fasiszta szervezetek legnagyobbrészt igen élénk temperamentumu, de épen olyan nehézfelfogású emberekből állottak, vezetett ahhoz, hogy magukévá tették a nagybirtokosok és a nagyiparosok kívánságait; s harcot kezdtek egy bolsevista veszély ellen, mely sehol sem volt, anélkül, hogy a legkevésbé is észrevették volna, hogy a legjobb uton voltak arra, hogy a szabad szervezetekből, amik voltak, rendőrökké változzanak...”

„Mihelyt a fasizmus hatalomra jutott s a dolgok Olaszországban annyira jutottak, hogy a fasiszták egy ellenséges és lefegyverzett nép között táborozó hadsereggé lettek, a fejlődés még gyorsabb tempót vett; az erőszak-politikától érkeztek a rendőrállamhoz...”

„Egy nap, amikor majd a szenvedélyek és a gyülölet már kialudtak, rá fogunk jönni, hogy mind ez a véres erőszak nem egy ember veleszületett uralkodási vágyából született, mint Bonaparténál, hanem egy tragikus félreértésből egy a mítoszig emelt egyén körül szőtt legenda s ezen egyén valóságos képességei között. Én nagyobbára azt hiszem, hogy Mussolini, amikor ködös enciklopédikus ujságíró ismereteivel uralomra került, becsületesen meg volt győződve, hogy mind azok a problémák, melyeket vezércikkeiben olyan könnyedén letárgyalt, ép olyan könnyen meg is oldhatók. Mikor aztán rájött az igazságra önmagát és a dolgokat illetőleg, már rabja volt a körülötte mesterségesen szőtt hős-mondának.”

(Graf Carlo Sforza, 1920—21-ben olasz külügyminiszter, később párisi követ; tisztjét azonnal letette Mussolini államcsinje után; a fentiek Gestalt-en und Gestalter des heutigen Europa című most megjelenő könyvéből valók).

*

Római legenda.

Mussolini családjával az ebédnél ül. Azt kérdi a kis fia: „Papa, mi hát tulajdonképen a fasizmus?”

Mussolini kutató szemekkel szúrja át a gyermeket, aztán felemeli karját, kinyujtja mutatóujját s azt feleli: „Mangi e taci” (Falj s fogd be a szádat). — (A Tagebuch-ból).

*

„Hihetetlen makacssággal tartja magát az egész világon az a mese, hogy a fasizmus nem csak hogy megmentette Olaszországot a bolsevizmustól, hanem az ország pénzügyeit és gazdaságát is ismét felvirágoztatta. S gyakran teszik hozzá, hogy az ilyen általános felvirágzás a közszabadságok bizonyos fokú korlátozását is jogosulttá teszi.

Már gyakran igazolást nyert, hogy amikor 1922 októberében Mussolini uralomra jutott, már régen nem volt semmiféle „bolsevista veszély” Olaszországban; hogy az ország pénzügyei gyors és biztos javulás útján voltak; hogy a gazdasági helyzet mindenképen kielégitő volt. Mindennek dacára még ma is sokan hiszik, hogy a fasizmus Olaszországot Eldorádóvá varázsolta.

Sajnos ennek ellenkezőjét igen könnyű bizonyítani.

Egy ´nem régen tartott beszédében, melyben először ismerte el az olasz helyzet komolyságát, a „Duce” azt akarja elhitetni a világgal, hogy Olaszország súlyos helyzete- első sorban a világkrizis következménye: Hoover vállai mögé bujt, amikor kijelentette, hogy ha az Egyesült-Államok elnöke, „a világ leghatalmasabb embere” se tud csodát mivelni, akkor tőle sem lehet ezt kívánni. Amikor egy diktátor szerénykedik, az mindjárt gyanus. Ez egyszer arra kellett szolgáljon ez a szerénység, hogy két alapvető fontosságú tényt eltakarjon: először, hogy a fasiszta gazdasági krizis már 1927-ben megkezdődött, tehát két évvel a világkrizis előtt; másodszor, hogy a fasiszta krizis első sorban a fasiszta kormányzás tévedéseinek, tékozló nagyzási hóbortjának, pocséklásának és korrupciójának következménye.

A feltünő szerénység az olasz krizis három legfontosabb — kiválóan fasiszta okát kellett eltitkolja: az állami kiadások hallatlanul nagy emelkedését, amivel jár az adóprés felfokozott nyomása, a lira mesterséges felértékelését, a kivándorlás megmegtiltását s a népesség szaporodásának erőltetését.

A kiadások számszerűleg:

 

 

A kiadások tehát öt év alatt 6439 millióval vagyis 35 százalékkal felemelkedtek. Ha azonban az 1927 decemberében bekövetkezett „rivalutazione della lira” árleszállitó hatását is bekalkuláljuk, a kiadások emelkedése öt év alatt több, mint ötven százalékot tett ki. Épen ilyen mértékben fokozódott természetesen az adónyomás. Mai lira-értékbe átszámítva, az állami adók a legutóbbi öt év alatt 13,2-ről 18,7 milliárdra, a községi adók 4,5-ről 6,5 [milliárdra emelkedtek. Ez azt jelenti, hogy az olasz adófizető helyzete lényegesen súlyosabb, mint a többi európai államokban :

 

 

Az olasznak tehát olyan kevés marad a megélésre, hogy Mussolini maga is kénytelen volt, amikor a közjólétről beszélt, bevallani, hogy Olaszországban vannak községek, „melyekben az emberek hónapokon keresztül füvekből táplálkoznak”. S Zingali, fasiszta képviselő a parlamentben kimutatta, hogy az olasz táplálék-rációja a legkisebb az összes civilizált népek között.

Ezzel szemben az államadósságok 1922-től 1930-ig 85,5 milliárdról 92,5 milliárdra emelkedtek. Három évvel ezelőtt Mussolini ugyan nagy ünnepélyességek között alapított egy törlesztési kasszát, mely három év alatt hat ´milliárdot kellett volna letörlesszen; tényleg azonban egy fél milliárdot se tudott amortizálni. Ellenben ugyanezen idő alatt több mint hat milliárd az új államadósságok összege. Ugyhogy most áradatszerűen közelednek a kincstári jegyek beváltási terminusai. Esedékes:

 

Hogy fognak ezen segíteni ? Kényszerkonszolidálással, mint 1926-ban? Ez volna a végső csapás az olasz állam hitelére. Vagy mobilizálni próbálják a három milliárd német jóvátételi obligációkat ? Ez azonban egyelőre csak üres reménykedés. Uj adósságokat csinálni külföldön? Kizártnak látszik.

Amellett a helyzet állandóan rosszabbodik s Mussolini kénytelen volt bevallani, hogy november 30-án, tehát a költségvetési év ötödik hónapjában már 900 millió a hiány. A lyukat megpróbálta betömni azzal, hogy az államhivatalnokok fizetését leszállitotta 12 százalékkal, ami évi 700 millió megtakarítást jelent s ugyanakkor a magántisztviselőkre és munkásokra rákényszerített egy 8—10 százalékos bérredukciót.

A külkereskedelmi mérleg évről évre kedvezőtlenebb. Az olasz mérleg mindig passzív volt, de a paszszivitás a fasizmus alatt folyton növekvőben:

 

 

A takarékbetétek a fasizmus alatt rohamosan leestek:

 

S visszaesett az utóbbi években az idegenforgalom, Olaszország ezen „láthatatlan kivitele”, kerek 30 százalékkal. S lecsökkent a tengeri kereskedelmi forgalom; 1930 október elsején fél millió tonna hajó vesztegelt az olasz kikötőkben használaton kívül.

Ellenben a csődök száma folyton növekvő sebességgel emelkedik:

 

annak dacára, hogy az elhárító kényszeregyezségek amennyire csak lehetséges meg vannak könnyítve.

A nyilvántartott s segélyjogosult munkanélküliek száma ( s ez csak egy kis része a ténylegesen munkanélkülieknek) egy év alatt (1929 szeptembertől 1930 szeptemberig) 228,831-ről 394,630-ra emelkedett.

A vasutak forgalma tiz százalékkal visszaesett. S a fasizmus sokat emlegetett alkotó munkája hat év alatt mindössze 112 kilométerrel tudta növelni a vasuti hálózatot. Ezzel szemben a vasut adóssága az állammal szemben 4809 millióra emelkedett.

Más szegény népek úgy segítenek magukon, hogy egy részük kivándorol. A diktátornak azonban az volt a véleménye, a kivándorlás megalázó dolog s veszteség egy országra nézve, mely arra van hivatva, hogy mihamarabb egy világbirodalmat hódítson meg. Ezért megtiltotta az olaszoknak, hogy idegenben keressenek munkát és szabadságot s megtébolyultan hirdette a születések fokozását. Olaszország dagadjon meg a népességtől s „terjeszkedjen vagy explodáljon”. Tényleg Gini tanár hivatalos fasiszta statisztikus szerint 1960-ban Olaszországnak 60 millió lakosa lesz; évente 400.000 fővel gyarapszik szabályszerűen. S ma már hiába ereszti Mussolini szabadabbra a gyeplőt: aki politikailag nem megbizhatatlan, kap utlevelet. De ma már sehol sem kell az idegen munkás, mindenütt van több, mint elég.

Ami pedig a születések számának emelkedését illeti, arról kezd a diktátor hallgatni: mert az olasz nép minden ellenkező propaganda dacára, nagy természetes termékenységét korlátozza. A születések száma hét év alatt 1922 —1928 között 30 százalékról visszament 21 százalékra; s a népesség szaporulata is visszament 12.5 százalékról 10,5 százalékra”.

(Alberto Tarchiani, a Corriere della Sera volt főszerkesztője).

*

A fasiszta állam minden gazdaságpolitikai intézkedése arra megy ki, hogy a nagy burzsoázia profitját biztosítsa a munkásság reális bérének rovására. Igy pl. a mult év folyamán többször emelték a gabonavámokat; a búza vámja ma kb. annyi, mint a búza világpiaci ára. A legújabb pénzügyi reform, mely fél milliárdot akar az államadósságok amortizációjára évente behozni, ezt a célt a dohányárak emelésével kívánja elérni. De a bérek direkt leszállítása is mindinkább szokásos lesz a fasiszta államban: A Temps-ban olvashattuk a következő jellemző hirt:

„A korporációk minisztere, Bottai, fogadta a selyemgyárosok és munkások képviselőit. Miután mind a két felet meghallgatta, a miniszter elrendelte bizonyos munkáskategóriákra a bérek leszállítását. Ez az intézkedés látszik egyedül alkalmasnak arra, hogy a selyemipar krízisét enyhítse”. (Le Temps, 1930, junius 16).

*

Igen, ezek a korporációk az olasz fasizmus büszkeségei. „Ez maga elég volna arra, deklamálja Giuseppe Bottai, a korporációk minisztere, hogy a fasiszta forradalom történelmi jelentőségét bizonyítsa. A korporációk törvénye Itáliát megint egyszer az emberi kultura egyik fényességévé tette”. A fasiszta államban tilos az osztályharc, nem szabad sztrájkolni s a korporációk, melyek egy szervezetben egyesitik a munkások és munkaadók szindikátusait, arra volnának hivatva, hogy a tőke és a munka ellentéteit békésen, tárgyalásokkal egyenlítsék ki. Tehát egy munkaközösség munkások és munkaadók között, melyben elméletileg a két félnek egyenlő jogai vannak. Tényleg azonban a munkások cselekvési szabadsága meg van kötve. Egy 1924. évi rendelet a prefektusnak megadja a jogot, hogy az öszszes munkásegyesületeket ellenőrizze, mérlegüket felülvizsgálja, vagyonukat likvidálja s a felesleget úgy használja fel, ahogyan legjobbnak látja.

A Lavoro Fascisto, a fasiszta szindikátusok fő organuma a mult év novemberében egy alarmirozó vezércikket hozott, amelyben megállapítja, hogy a munkaadók különböző termelési ágakban 10—35 százalékos bérredukciókat vezettek be önkényesen, anélkül, hogy a munkások szervezeteit megkérdezték volna. Annak dacára, hogy az interszindikális központi: bizottság határozata szerint, melyhez pedig a munkaadók is beletartoznak, kifejezetten tilos bérredukciót bevezetni az illetékes munkásszervezetek meghallgatása nélkül. „A munkaadók szervezetei egyszerűen úgy értelmezték a kollektiv szerződéseket, hogy mindenkinek azt a minimumot fizetik, amely soha se volt kvalifikált munkásnak szánva”. Ez a fasiszta hang mutatja, hogyan áll a dolog a munkás és munkaadó szervezetek paritásával a korporációkban.

*

A német Stahlhelm a mult év őszén látogatást tett Olaszországban; Milanóban az egyik fasiszta felköszöntőjére vezérük, Dr. Heinke a következőket válaszolta: „Az, amit láttunk, teljesen meggyőzött bennünket arról, hogy nekünk is, ha egy erős Németországot akarunk, azt az utat kell járnunk, amelyet a fasizmus megtett”. (Corriere della Sera).

*

A genfi nemzetközi munkahivatal jelentése szerint, mely a fasiszta hivatalos adatok alapján dolgozik, az olasz munkás munkabére más országokéhoz képest, hihetetlenül alacsony. Ha az angol munkás bérét 100-nak tesszük meg, akkor 1928-ban a német munkás bére 66, a franciáé 62, a cseh munkásé 48, a lengyel munkásé 41 s az olaszé 39 volt. Az olasz munkás bére a legutolsó helyen áll a nagy európai ipari államok között.

*

1922 októberében vette át Mussolini a hatalmat s ezen idő óta fasiszta statisztikák szerint az olasz munkás bére a következőképen alakult:

1922 első felében, tehát a fasizmus előtt 1913—14-hez viszonyítva a megélés indexe 503, a névleges munkabér 515 volt. Ami azt jelenti, hogy ezen adatok szerint is a reális munkabér a háborúelőtti felett volt. Azóta a munkabér évről évre sülyed s 1927 első felében a megélés indexe már 691, a névleges munkabér pedig csak 584 volt. Vagyis a reális munkabér mélyen a háborúelőtti alá esett. 1925-ben egy fémmunkás reális bére a háborúelőtti bér 74,2 százalékát érte el csak, egy textil munkás bére csak 67,9 százalékát.

*

Angliában az átlagos fejenkénti húsfogyasztás kitesz 60 kilogrammot egy évben, Németországban 47-et, Franciaországban 45-öt, Olaszországban csak 18-at. Tehát kevesebbet, mint az angol húsfogyasztás egyharmada. Az olasz munkás tehát évente nem eszik meg 18 kg. húst sem, mert ez az országos átlag s nem a munkasok húsfogyasztásának átlaga. De ha 18 kg.-ot el is fogyasztana, ez is napi 50 grammot jelentene.

Ez a kimutatás a fasiszta szakszervezetek vezető organumából, a Lavoro Fascista-ból való s ugyanebben a lapban egy fasiszta munkatárs azzal magyarázza ezt a szomorú statisztikát, hogy „az olasz munkás igen szerény”. Egy Botazzi nevű tanár az olasz fasiszta akadémiából nyíltabb volt s nevén nevezte a gyermeket, mondván, hogy az olasz munkás elégtelenül táplált.

*

Mussolini december 10-én egy beszédet tartott a szenátusban a tisztviselői fizetések leszállításáról. Ebben a beszédben nyíltan bevallja a fasizmus gazdasági csődjét s „vigasztalásul” végül szórói-szóra a következőket mondotta:

„Szerencsére az olasz nép még nincs hozzá szokva, hogy naponta többször egyék. Életmódja szerény s ezért kevésbé érzi a szükséget és a szenvedéseket. (Corriere della Sera, 1930 december 19).

*

„Hosszú időn keresztül megpróbálta a fasiszta sajtó a világ előtt azt a hiedelmet fentartani, hogy a fasizmus Olaszország gazdasági és szociális életét annyira gyökeresen átalakította, hogy Olaszországban nem lehetséges többé gazdasági krizis. Az ámítást azonban nem lehet tovább folytatni: a lecsökkent termelés, a zuhanó árak, a növekedő munkanélküliség, első sorban pedig a szenzációs vagyonbukások nem csak az olasz sajtót, hanem magát Mussolinit is rákényszerítik arra, hogy elismerje az olasz gazdasági krizist.

A krizis kiterjed mindenekelőtt csaknem a mezőgazdaság minden ágára. A gabona világpiaci árának esését még súlyosabbá teszi a rossz aratás, mely az idén alig éri el az átlagost a nagy szavakkal beharangozott „gabonahadjárat” dacára, mely rnegbukottnak tekinthető. Annyira, hogy Olaszország az idén is kénytelen lesz 20 millió métermázsa búzát behozni. Nehéz krízisen megy át Olaszország fontosságban második terménye, az olaj, melyet 2—3 millió hektáron termelnek (felényin mint gabonát!). Az olcsó tropikus olaj miatt az olajtermelés évek óta a legnehezebb gondok között van, a magas vámok dacára. Ugyancsak krízisben van a bortermelés; a borfogyasztás az utóbbi években erősen visszament, a kivitel alig valami. S az olasz kivitelre annyira fontos déli gyümölcsöket is erősen háttérbeszorítja a spanyol, északafrikai, palesztinai konkurrencia, melyek ellen a fasiszimus nem tud segítséget nyujtani.

A mezőgazdasági krízis leszállítja a paraszt vásárlóképességét ipari terményekkel szemben, megszorítja a belső piacot s fokozza az ipar krízisét, amely az utolsó hónapokban a termelés visszaesésében is (megnyilvánul már csaknem az összes iparágakban. A nyersvastermelés mult év augusztusában 29 százalékkal kevesebb volt, mint egy évvel előbb; az acéltermelés 20 százalékkal. A textilipar nehéz krízisben van; a munkásoknak több, mint fele rövidített munkaidővel dolgozik, az üzemek foglalkoztatási foka már csak 65 százalékot tesz ki.

A fasiszta állam megpróbált beavatkozni, ahol Összeomlás fenyegetett, azonban nem tudta megakadályozni, hogy óriási vállalatok össze ne omoljanak. A legszenzációsabb volt a „Bonifiche Ferraresi” összeomlása, egy 1878 óta fenálló s mindig. virágzó mintagazdaság 23,000 hektáron, melynek részvényei 1929-ben még 250 százalékon állottak s lamely a mult évben még 14 százalék osztalékot fizetett ki. Mult év augusztusára a részvényei leestek 25 százalékra. A másik ismert eset a Gualini, az olasz Stinnes bukása. Legujabban pedig a Novi-vasművek, mely kétezer munkással dolgozott s a mult év márciusában még részvényei 131-en állottak, hogy októberre 4,5-re zuhanjanak le!” (Wirtschaft und Wirtschaftpolitik im 3. Vierteljahr 1930. Von E. Varga az Inprekor-ban 1930, nov. 11).

*

„Addio, Benito ! Egy tanulságos tényállást kell közhírré tenni: a fasiszmus megbukott. Csak a világ még nem tudja. Mert ez a legjellemzőbb különbség demokrácia és diktatura között: a demokrácia nehézségeit pontosan, sőt erősen megnagyítva látja az ember, a diktaturáét elhallgatják s titokban tartják. A diktaturában nem megy jobban az embereknek, ellenben jobban eltitkolják, hogy milyen rosszul megy nekik. Diktaturák hirtelen esnek össze, demokráciák sokáig betegek s betegebbeknek látszanak, mint amennyire tényleg azok; a diktaturák ellenben egészségesebbeknek, mert magukra festik az egészség színét, erőt színlelnek, jövőt hazudnak. Ezért fogja a fasiszmus bukása, amely a hozzáértő előtt már nyilvánvaló szükségszerűség, a magát szívesen becsapni hagyó kortársat meglepni.

Nyolc éven át hallhattuk, miképen dicséri a mester a művét s a sok öndicséret használt. Az összes reakciósok és rövidlátók, a szabadság és az emberi méltóság összes ellenségei, az erőszak, az éhbérek és a szolgaság összes barátai lelkesedtek az olasz állapotokért. Nagyszerű rend az uccákon, pontosan járnak a vonatok, klappol a közigazgatás, elégedett a nép: Olaszországra nem lehet ráismerni! Reformok mindenütt, a viszony tőke és munka között az osztályharmónia alapján megoldást nyert, az egész ország egy szívvel-lélekkel fasiszta, isteníti a Ducét, a fellendűlés nyilvánvaló, tagadhatatlan! A demokrácia összes ellenségei erre a mintaképre mutattak s a kis Hitler is azon fáradozik, hogy a nagy mintaképet majmolja. S közben nem sejti, hogy ez a nagy mintakép ma már mindenütt meg van verve s ma Mussolini már az, aki Hitlerbe kapaszkodik! Diktatura és fasiszmus Németországban, az olaszoknak reménység változásra, zsákmányra Franciaországban, ez kitolja talán a katasztrófát még, időt s reményt nyujt s aztán nem lehessen tudni....

Azt azonban lehet tudni, hogy fasizmus mindenben csődöt mondott. A hadsereg minden nagyhangú fecsegés dacára rossz, nincs jól felszerelve, komoly esetben felmondaná a szolgálatot s a Duce soha nem merészelhet fegyvert adni a tömegek kezébe: mert rendszere egy felfegyverzett kisebbség uralmán nyugszik egy lefegyverzett többség felett.

Azt is lehet tudni, hogy az egész ipar veszteséggel dolgozik, kénytelen mégis munkásokat beállítani, titkolt csődben van minden vállalat, mind csak hitelből él, a mérlegek hamisak, a lira nyomás alatt s csak a külföld kegyelméből él. Mindenki tudja, hogy Olaszországnak ma nincs hitele a világon s hogy a tulzó nemzeti kormány az egész ipart kiszolgáltatta a külföldi tőkének.

Azt is mindenki tudja, hogy a kereskedelmi forgalom számai a legrosszabbak az összes nagy országok között. Tudja mindenki, hogy ez a nagy, kedves és szerencsétlen nép ma egy a Duce és a fasizmus elleni gyűlöletben. A tömérdek sbirre, denunciáns és rendőr dacára már nyíltan útat tör magának a harag és a kétségbeesés s la Giornale d´Italia aggodalmasan javasolja, hogy jó volna az jegy millió fasisztát a negyven millió olasszal összeolvasztani, tehát nem többé az olaszokat fasizálni, hanem a fasisztákat normális olaszokká tenni, akik tehát, amint itt eldugva a lap bevallja, nam fasiszták....

Már szétverik a kisebb déli városokban a fasciok jelvényeit; Milánóban már automobilok szórják a nép közé az antifasiszta röpiratokat, melyeket a derék Bassanesi a levegőből dobált le szerencsétlen népének. S nem lehet megfogni az elvetemült izgatókat, senki nem árulja el őket. Titkos nyomdák s falragaszok mindenütt, az egész nép egy a fasiszták ellen, mindenki csak arra vár, hogy a szenvedésnek vége legyen s megadassák a jel....

A fasizmus csődje a ma eseménye, összeomlása a holnapé. Csak amikor majd a világ a diktatura kulisszái mögé beláthat, lesz vége annak a különös szuggesztiónak, melyet ma e szó gyakorol, melybe a népek masochista módon beleszerettek. És akkor először lesz Mussolini Olaszország és a világ hasznára”. (Ludwig Bauer a Tagebuch-ban).

Összeállította DIENES LÁSZLÓ