Meg kell egyszer már írni, hogy Babits Mihály és társai, — akik a Baumgarten- alapítványt kezelik és osztják évenként a négyezer pengőt az arra érdemes írók között — becsületesen teljesítik hivatásukat. A tiltakozás, amely élőszóban és sajtóban kiséri az évenkénti díjkiosztást — indokolatlan. Sok az eszkimó és kevés a fóka. Sok az alapítványi összegekre áhítozó és kevés a pénz.

A díjazásból kimaradtak elégedetlensége tehát a legkevésbé sem jogos, legföljebb a szerencséjük kisebb az évi négyezer pengő boldog nyerteseinél. Hiszen egyforma érdemeik vannak, egyformán vitézkedtek ők a díj megszerzése érdekében. Nekünk nincsenek tiszteségtelen szándékaink a Baumgarten-alapítvánnyal kapcsolatban. Soha nem voltak, nem is lesznek, hiszen az évi díj, vagy akár csak a segély jórészt ellenforradalmi érdemek jutalmazásául szolgál.

Csak ebből a szempontból nézzük Babits és kurátortársai működését és állapítjuk meg, hogy tényleg a bátorsággal szemben tanusított vitéz magatartásért adtak pénzt íróknak, művészeknek. Az idei Baumgarten-alapítvány díjasai: Elek Arthur, Juhász Gyula, Tersánszky J. Jenő, Erdélyi József, Illyés Gyula, Révész Béla, Bartucz Lajos, Salgó Ernő. Ezek közül Erdélyi, Elek, Juhász és Tersánszky ismételten jutottak a négyezer pengő birtokába.

Hát nem érdemli meg például Tersánszky J. Jenő ez évben immár harmadszor a jutalmat? Amikor szegény is, meg néha tehetséges is? Szegény ember ő, a nyomortól már egyszer a Dunának ment, de kimentették és az életmentés után sem haragudott ő senkire, legföljebb magára és magán keresztül osztályára: a szegényekre. Sose szerette. őket. Ma se teszi. Sőt vitézül forgatja ellenük a kardot, azaz nyelvet és tollat. És ezt nagyon szereti a burzsoázia. Nem Weisz Manfrédok beszélnek és írnak és kardlapoznak a proletáriátus ellen, hanem megfizetettjeik: zsoldosaik, akik lentről jöttek, a pépből. Lám, milyen nemes haraggal támadt egyszer Tersánszky egy verskötettel kapcsolatos kritikájában a szociálizmus ellen. És milyen dühös fellángolással hadakozott ő a kritika nyomán felcsapott ellenvéleményre. Akik figyeltek — és ilyenek voltak is — megláthatták: a Dunából kiemelt J. Jenő hűséges katonája zsoldjának és proletárgyűlölete csak tájékozatlanságával vetekszik. Igaz, ezt az utóbbit is csak a proletárok vették észre, akik tudják, hogy a „Kakuk Marcik” nem is valók másra, mint hogy cipeljék a brácsát, ha az urak mulatni óhajtanak. Tersánszky cipeli is, halkan brummog is rajta, andalítóan proletárnak és úrnak egyformán. Egyformán? Nem. A proletárnak elálmosításra, az úrnak vídámításra. Hűséges az elvben: balra üss, jobbra hallgass.

Igen, Erdélyi József, hát persze! Román zsellér fia ő, szegény parasztgyerek volt ő. Hát nem dicső dolog, hogy az urak asztaláról elhullott morzsák révén milyen fiatal és máris „városunk szülötte.” Csudálatos egy dolog, de Erdélyi József versei igazolják, hogy a falun nincsen más, mint pitypalaty, békanyál, fürjecske s ostoba kitalálás, hogy a földműves szegénység enni, élni, dolgozni is akar. Ez mind kitalálás s Erdélyi műprimitiv népdalai mellé véres szájjal hirdeti a teóriát, hogy minden bajnak kutforrása az, hogy a szláv fajta ötezer évvel később szállt le a fáról a földre és efölötti bosszújában most felakarja gyujtani az európai civilizációt és a Baumgarten-hagyaték ingatlanait. Igen, ezt a lelkes önzetlenséget, ezt a népből jött népgyülöletet muszáj évente négyezer pengővel honorálni.

Nono, Illyés Gyula az más. Ő tudja: mi a marxizmus, azt is, mi a kapitalizmus, tudja mi az alépítmény és annak a felépítménye, ő már objektív lény; megadja: ami a császáré és megadja, ami a proletáré. Igaz, utóbbit csak igéri. Eddig csak az előbbit adta meg. Majd, ha már kiosztották a díjat, — mondta Illyés — majd akkor kiadom az újabb kötetet a forradalmi versekkel. Lehet, hogy meg is kísérli ezt. De egészen bizonyos, hogy Babitsnak jobb szeme van Illyésnél. Ő tudja mi buzog a forrásból és tudja azt is, hogy ahonnan olyan versek nőnek, mint amilyeneket ő a Nyugatban közöl és amilyeneket évi négyezer jutalommal tüntet ki, onnan csak álforradalmi, vagyis objektive ellenforradalmi készségek csoboghatnak. Illyés Gyula, a jobbágyivadék, néma szerelmese őseinek, de gyakorlatban azt az ideológiát szolgálja, amely glóriát fon a tüzes vastrónus köré, amelyen a jobbágykirály megsült.

A szegénységből jöttek Illyés, Erdélyi, J. Jenő, ők elsősorban jogos pénzelök. A burzsoázia megfizeti azokat, akik uralmát ideológiailag szilárdítják. Salgó Ernő ellen vajjon mi kifogást tehetnénk? Orvos ő, és orvosa az Ujságírók Szanatórium Egyesületének és kritikusa az „Estmüveknek”. Háromszori foglalkozás. Aki annyit foglalkozik az megérdemel négyezer pengőt. Ki tud róla többet, rosszat? Senki. Hát Juhász Gyuláról, aki harmadik éve kapja a négyezret? Unalmas verseket ír a Népszavába és Magyarországba, szelid és beteg és szegény volt mindig és ha tőle függne mindenki a holdba nézne és elfelejtené, hogy nyomor, baj, kín rágja és hogy van egy olyan vágy, amely ezt a világot jobb, szebb, igazságosabb formák közé akarja szorítani...

Elek Arthurról mit írjak? Ő se először kap Baumgarten jutalmat. A legitimizmus zsidó napilapjának, az Ujságnak régi, érdemes munkatársa, kritikusa-ideológusa.

Bartucz Lajos tudós, antropológus és az a hír róla, hogy a közeljövőben nagy könyve fog megjelenni. Bizonyos vagyok benne, hogy Babits Mihálynak nem lesz oka szégyenkezni pártfogoltja miatt.

Nyolcan vannak kitüntetettek. Vannak sokan, akik ugyancsak megérdemelték volna a négyezer pengőt. De lássák be, hogy várni kell. Igaz, igaz, mindnyájan igyekeztek. Mindnyájan sokszorosan tanúbizonyságát adták, hogy közük nincsen semmiféle felforgató törekvéssel, hogy hűséges kiszolgálói a fennálló társadalmi rendnek, hogy fülük botját se mozdították sose a dolgozók érdekében, nem, a legjobb akarattal se lehet ezeket a bűnöket rákenni a magyarországi írók kilencvenkilenc százalékára. Csak pechük van. A díjazottaknak meg szerencséjük. Ez a differencia. Lám, szegény Pap Károly a mult évben már a nyeregben volt, majdnem a markát súrolta a négyezer pengő, de jött a kultuszminisztérium és kijelentette, hogy... folt van Pap Károly multján. Vörös katona volt és mint ilyen, egyszer valami nem helyes dolgot művelt. Óh, Pap Károly azóta nagyon megváltozott. Illetve, az az 1919-es valami tévedés volt. Semmi más. Nem volt ő akkor se más, mint most, jó polgár. Akár a többi író. Hiszen annyi író írt vörös verset, novellát — akkor. Nem voltak ők akkor vörösek. Csak árulók! Osztályukat árulták el egy diadalmaskodni látszó forradalom zsoldjáért.

Ne bántsa senki Babitsot. Magyar írók, harcoljatok továbbra is vitézül a bátorság, a lelkiismeretesség ellen. Ne vegyetek tudomást arról, hogy nő, forr, a kapu előtt áll halálos ellenségetek: a jövő. Harcoljatok csak úgy ellene, mint eddig. Elhallgatással, vagy ferdítéssel, vagy nyilt színvalással. Harc közben erősödik a muzsa. Harcoljatok és előbb vagy utóbb elveszitek a jutalmat Babitstól is, mástól is. Ne térjetek le az útról sose. Ne kalandozzatok el — balra, nehogy kénytelenek legyetek úgy megijedni és szégyenszemre visszaretirálni a polgárság ölébe, mint egyik neves, fiatal társatok, aki, mert nem lehet tudni hol köt ki a holnap, leadta névjegyét és szerelmi vallomását mindenütt és így egyszer balról is és utánna, néhány hónapra egy napilap hasábjain így nyilatkozott tob bek közt: „...azzal vádol, hogy én a keresztény és nemzeti ideálokat nem tartom szenteknek...” És még tovább azt, hogy: „...nem engedhetem, hogy keresztény és nemzeti érzésemet bárki is, rosszakaratulag, kétségbevonja”.

Igen, itt tévedett Babits. Ennek a fiatal írónak igazán kijárt volna a négyezer pengő. (Budapest)