Jobban mondva: írat. A pénz diktál s az író, mint az alvajáró írja-másolja azt, amit az arany sugalmaz. Nem mindég van ez így. Néha nem is kell diktálni neki, néha, sőt elég gyakran az író, magától találja ki, hogy mit írna akkor, ha diktálnának neki. A szolgai alázatnak ez Ösztönös megnyilatkozása a legmegbélyegzőbb arra a polgári irodalomra, mely állandóan és tudatosan kérkedik az író szabadságával és függetlenségével. Holott a valóságban csalás történik. A csalás nagyon körmönfontan esik meg. Rendszerint azzal iaz ürüggyel, mintahogy azt Ibsen állította, hogy a hazugság nem bűn, ha használ. S hogy mikor használ, mikor nem ezt természetesen az egyén, nem pedig a közösség érdeke dönti el. A csalás e téren nagyon csiszolt és sokrétű. Ezekből prezentál egy-egy kirívó minta-példát Upton Sinclair, természetesen az amerikai irodalom anyagából válogatva.

Amerikában az irodalom is, nemcsak a zsurnalisztika süpped a panama-mocsarakban. Nem is csoda. Az emberek izmait az a reménység feszíti, hogy minden amerikai bennszülött esetleg elnök is lehet s ez meg minden erkölcsi skrupulozitást elfojt, egyben felpiszkálja az emberek hallatlan erőfeszítéseit. Az ezer órákig táncolók, beszélők, gyalogolók stb. rikorderek országa mintha gyakorlati végrehajtására vállalkozna az adlerista „Minderwertigkeits”-érzés kiirtásának. Azt mondja Upton Sinclair: „Egy millió gazdag amerikai minden életcélja csak annyi, hogy gazdagságát mindhathatósabban fitogtassa — mialatt százhúszmillió szegényember beletörődik abba, hogy a színházat játszó gazdagok rikordmutatványait bámulhassa”. Itt a titok nyitja. Az amerikai furcsaságokat egyszerűen azok a szociális ellentétek magyarázzák, amelyeknek hallatlan méretei Európában eleddig ismeretlenek voltak. Innen érthető a különböző őrületeknek, vagy tetszetősebb kifejezéssel; divatoknak a hangos bálványozása s a sarlatán írók viselkedése, és takaródzása azzal a jelszóval, hogy „a közönség kívánja” úgy és azt, amit és ahogy ők csinálják. A Zane Grayk nem véletlen támadnak tucat számra s a Zane Grayk unják meg legelőbb az ünnepeltetést s a népszerűséget. A fölidézett veszedelemért viszont megérdemelik a legkíméletlenebb leleplezést s a legkeményebb ostorozást...

Ebben a könyvben mindenki kap pár jellegzetes szót, esetleg sort, azok közül, akik az amerikai irodalomban a tőke szolgái. Mellettük egyszerű, de tiszta pózban sorakoznak -— igaz hogy kirívóan kevesen vannak azok, akik az igazságért szállnak síkra. Például: Theodor Dreiser. Nem szocialista. De közel áll a szocializmushoz, mert a társadalmi igazságtalanságokat kérlelhetetlenül üldözi. Vagy John Dos Passos. Fanatikus igazmondó). Jack London aki fiatal korában merész lendülettel vette célba a kapitalizmus bűneit. Vagy Eugen O. Neill, e tisztahitű drámaíró), aki őszinte optimizmussal keresi a jövő társadalom boldogulási feltételeit. Igaz, hogy a polgári izlés és polgári kritika ezeket nem pártolja. Ők Lewis Sinclairt, Sherwood Anders ont, Josef Hergesheimert, H. L. Menckent tömjénezik. Kétségtelenül: előbb említettek formai érettsége és írásművészete magas fokon áll. De az is tény, hogy. igazmondásuk nagyon is félénk. Hangjuk bátortalan. S kiállásuk a tömegek igazáért sehol sem jelentkezik. Holott az igazi írótól joggal követeljük, hogy a társadalom megváltoztatására indulók rohamában megfélemlíthetetlen vezető legyen.

A Pénz ír c. könyv méltán illeszkedik az amerikai társadalmat kipellengérező többi Upton Sinclair vádirat mellé. (Budapest)

* Upton Sinclair : Money writes Das Geld schreibt. Malik Verlag. Berlin 1930.)