Kodolányi János alábbi soraiban a marxista dialektikára hivatkozva — kétségtelenül saját viselkedését ért birálatok miatt is — óva inti a fiatalabb marxista nemzedéket a marxismusnak a műkritikában való helytelen alkalmazásától, túlzásnak, sőt gyermekbetegségnek minősitve azt a baloldaliságot, amely itéletei megfontolását nem terjeszti ki a viszonyok és körülmények egészére, holott az igazán marxista értékelésnek ez az első feltétele. — Ezt a kérdést, — ha némileg más fogalmazásban, — szóvátelték Németországban is, ugy kivülállói, mint belül valói a marxista vonalnak. A KORUNK sem zárkozik el e kérdés elöl. Kodolányi soraival kapcsolatban azonban szükségesnek tartja előrebocsájtani, hogy minden, az alábbi sorokban felmerülő ellenvetés igaza azon billen fel, hogy az illen etők nem számolnak azzal a kétségtelen tisztaságú erőfeszítéssel, amit az igazán marxista irók ma — ép´dialektikus szempontból a leghelyesebben — kifejtsenek: egyrészt azért, hogy a maguk fegyvertelen tollharcával a másik olda: álligfegyveres marxistaellenes kötöttségeit nyugalmi helyzetükböl kiemeljék, másrészt pedig, hogy azokat: az irókat, akik akár tudatosan, akár a körülmények anyagi kényszere folytán mindkét ponton szerepelnek, a frontok valamelyikére kényszeritsék, — mert jól tudják, hogy a fegyverek egyenlőtlen harcában s az arcvonalak egyre élesebb kialakulásában ma mindeneknek csak egy helye van, még ha ez az egy hely-vállalás áldozatokkal is jár. Áll ez különösen, a magyar irodalomban, melyben ép´a két fronton szereplők miatt áldatlan a zavar s veszedelmesek a kitérések. Ennek a leszögezése mellett Kodolány tételei sorra kerülhetnek. Különben pedig a marxista irók bizonyára kifogják fejteni véleményüket. (A szerk.)

Az osztályellentétek egyre nagyobbméretű kiélesedésével, az osztályharc egyre tisztább kibontakozásával, az újabb forradalmi hullám jelentkezésével egyidejűleg természetesen jelentkeztek s jelentkeznek írók és költők is, akik a társadalmi és gazdasági harc ideológiai kifejezését hozzák. Ezek az írók több-kevesebb világossággal szögezik le álláspontjukat a forradalmi mozgalmakkal szemben, aszerint, hogy milyen osztályból származnak, milyen konfliktusok erővonalaiban állanak s milyen gátlásokkal kell megküzdeniök. A marxista kritika feladata az írók működését figyelemmel kisérni abból a szempontból, hogy mennyire közelítették meg a marxista szemlélet követelményeit s mennyiben használnak a munkásmozgalomnak s így az emberiség haladásának is.

Ma már ilyen kritikában nincs hiány. Az újabb nemzedék esztétikusai” még akkor sem tudnak szabadulni a kordiktálta marxista szemlélettől, ha azzal mereven szembenállnak s perhorreszkálják. A nyíltan fasiszta orgánumok kritikusai is elárulják a dialektikus materializmus hatásának gyakran pregnáns jeleit, ha helyes kiindulási pontjukból nem bicsaklanának minduntalan erőszakolt következtetésekbe, első pillantásra forradalmi kritikusoknak tarthatná őket az ember. Következtetéseik azonban szigorúan determináltak s a marxista gondolkodó ezen nem csodálkozhat. S ha még fasiszta kritikusok is gyakran meglepő megértést tanúsítanak forradalmi írók iráni) s nem egy cikkükben a legnagyobb elismeréssel és bámulattat adóznak a Szovjetunió kulturmunkájának, sőt népszerűsítik azt, csak természetes, hogy a marxista kritikusok munkálkodása is egyre nagyobb méreteket ölt s ma már tekintélyes számban vannak egészen... kiváló egyéniségek, akik a magyar kultura ügyét megfelelő bírálatban részesítik s az írók munkáját azonnal mérlegre vetve, marxista szempontból glosszálják.

Ez nagyon örvendetes jelenség. A magyar munkásmozgalom jövendő kibontakozását mutatják ezek a jelek. Annál sajnálatosabb azonban, hogy marxista kritikusaink a kamaszkor olyan mértéktelen romantikájába estek, ami elvakultakká teszi őket, merev dogmatizmusba burkolja szándékaikat s eltépi őket a realitások talajáról. Végeredményben ez is

természetes. Abban az állapotban, amelyben ma a magyar forradalmi irodalom és a munkásmozgalom van, a dialektikus kilengések is nagyok. Apátia, lemondás, pesszimizmus és belenyugvás az egyik és mértéktelen, hisztérikus tettvágy a másik oldalon. Apáink generációja a forradalom bukása következtében a megtorpanás lelkiállapotába esett, a fiataloké, akikben ég a cselekvés vágya, a romantikus dogmatizmus elvakultságának szélsőségeibe. Az előbbiek hirdetik, hogy „a forradalmi hullám elmult” és hogy „nem szabad az embereket a falnak vinni”, továbbá „most az építő szocializmus kora következett el”. A likvidátorságnak ezek a zászlóvivői éppen úgy nem tekinthetők igazi marxistáknak, mint ahogy, meg kell végre mondani, nem igazi marxisták azok sem, akik minduntalan „árulást” szimatolnak, akiknek semmi sem eléggé szocialista és semmi sem eléggé baloldali. Ezek a kritikusok pontosan számontartják, hogy ki hova írt verset, vagy elbeszélést, ki milyen körben, vagy társaságban tartott előadást, melyik politikai napilapban jelent meg cikke és mindezeket a bűnöket olyan vehemensen olvassák az írók, költők fejére, mint valamely karmelita hitszónok. Immár odáig fajultak a dolgok, hogy a költőtől vezércikket követelnek, kifejezéseit, metaforáit, rímelését politikai serpenyőre teszik s ha le meri írni, hogy rigófüttyöt hallott, hogy erdőben járt, hogy a szeretőjére gondolt, ráolvassák a fejére: te a falun csak szépséget látsz, azt mondod, hogy csak rigófütty, erdői és lány van a világom s a szegény paraszt paradicsomi boldogságban él. Ha egy író, aki egész életében a csavargókról írt, a szegények életét festette s aki írásaival közismertté s érthetővé tette az elnyomottak nyelvét s érzésvilágát, egy csavargóval nagybőgőt cipeltet, szigorúan ráolvassák, hogy eladta magát a burzsoáziának, a jóllakott polgárt mulattatja s ő maga az, aki pénzért a hátán cipeli a nagybőgőt. S még jó, ha a kérlelhetetlen kritikus megpróbálja állításait idézetekkel bizonyítani. Mert a legtöbb esetben megelégszik az ex katedra kijelentésekkel s természetesnek érzi, hogy amit ő lakonikusan leszögez, úgy is van. Ez a romantikus dogmatizmus azonban hovatovább olyan ártalmassá válik, hogy a különben is nehéz helyzetben levő írókat elkeseríti, munkájukba vetett hitüket elveszi s azt a meggyőződést plántálja beléjük, hogy éppen úgy ki vannak szolgáltatva harcostársaiknak, mint ellenségeiknek és éppen annyira különállóak saját elvtársaik között, mint abban az osztályban, amely ellen harcolnak.

A marxista kritikának, mint minden néven nevezendő marxista cselekvésnek, az empíriából kell kiindulnia. Objektiv figyelemben kell részesítenie a valóságot, a tényeket kell csoportosítania s a valóságra kell következtetéseit felépítenie. Szemléleti módjában dialektikusnak kell lennie, ez az egész dolog lényege. Amikor tehát a magyar marxista kritikusok kiterítenek maguk elé, egy művet, elsősorban azt kell vizsgálniok, hogy milyen körülmények s milyen hatások között született a mű. Azután: milyen viszonyban áll egyrészt a polgári társadalommal, másrészt a munkásmozgalommal. Továbbá: hogy viszonylik a mű írójához, írója életéhez s régebbi műveihez, van-e benne fejlődés, mitől kell az írót óvni s milyen lehetőségekre kell figyelmét felhívni. Csak így felel meg a kritika igazi hivatásának, csak így szociális, így nevelő, így értékmegállapító egyben.

Ha pedig a marxista kritikusok valóban meg akarnak felelni ennek a hármas követelésnek, akkor nem szabad figyelmen kívül hagyniok azokat a viszonyokat, amelyek között ma a magyar irodalom él és dolgozik. A magyar író helyzete ma még sokkal nehezebb, mint amilyen a mult század elején volt. Egész súlyával ránehezedik az államhatalom vaskeze, a polgári társadalom ezer és ezer elnémító, terrorizáló eszköze és nem utolsó sorban az éhezés. Hogy az államhatalom miért oly erős. és milyen szükségszerűségek erősítették meg, azt e helyen kifejtenem bizonyára fölösleges. A szétforgácsolt proletáriátus, amely nem rendelkezik megfelelő harci szervezetekkel, nem tudja ellensúlyozni az államhatalom nyomását. Kritikusaink önkénytelenül is a németországi helyzetet tartják szem előtt, ám elfelejtik, hogy éppen a német államszervezet relatív gyöngesége enged meg, — mert kénytelen megengedni —, bizonyos szólásszabadságot s az írói függetlenség dolgában elmegy a lehető legvégső határig. Ezt a szemléletet a magyarországi viszonyokra semmiképen sem lehet alkalmazni! Hiányozván a harcos munkásszervezetek, nincs marxista sajtó sem a minden ilyen irányú kísérlet megakadt az államhatalom éberségén. Magyarországon ma csak polgári sajtó van s ez a sajtó természeténél fogva át meg át van szőve a kapitalizmus érdekszálaival. A cenzura ezer és egy eszközzel rendelkezik, noha hivatalos cenzura alig van. A legszigorúbb cenzorok maguk a szerkesztők, akik nem győzik hangoztatni a sajtószabadság szentségét. Ha tehát a marxista kritikusok százszázalékos forradalmi írásokat követelnek, azt is meg kell mondaniok, hogy hol jelenhetnek meg ezek az írások s hol biztosítják az író kenyerét.

Persze, az íróknak is van úgynevezett érdekszervezetük. Ennek a. szervezetnek az élén azonban, magától értetődően olyan emberek állanak, akik a polgári társadalom oszlopai és az államhatalom exponensei. Díszelnökei a legmagasabb arisztokrácia és az aktív miniszterek sorából kerülnek ki. Ez a szervezet még azt sem teszi meg, amit a kereskedelmi, ügyvédi kamara, vagy az orvosegyesület: még a polgári írók életstandardjait sem őrzi. Minden bejelentés, tárgyalás, megkérdezés nélkül éppen a közelmultban szállították le huszonöt-harminc százalékkal az írói honoráriumokat s az írók szervezete még csak fel sem vetette ezt az ügyet. Azután meg: a tömegek együttérzésére sem támaszkodhat ma az író. Van egy megszervezett polgári olvasóréteg, ennek legfelsőbb csoportjai magyar írót alig olvasnak, német, angol és francia könyvek eredeti kiadásait vásárolják. Amelyik rész pedig magyar írót olvas, egyrészt bem kapja meg a szocialista írót, mert azt a kiadók lélekzethez sem juttatják, ha csak hangtompítót nem tesz a szájára, másrészt pedig őr-maga is irtózik minden olyan gondolattól, amely konzekvensen kényszeríti a valóságok felismerésére. A proletárság részint képtelen könyvhöz jutni, könyvtárai nem gondoskodnak igazi marxista irodalomról, kiadóvállalata Turgenyev, Aldanov műveit tálalja fel, sajtója egészen elpolgáriasodott, másrészt pedig meg sincs szervezve. A nagy proletártömegek milliói mint felszántatlan, gyommal-dudvával benőit terület szomjasan, ámde hiába várják az igazi kulturmunka hatásait. Budapesten s néhány nagyvárosban van egynéhány forradalmi gondolkodású komoly entellektüell és munkás, ezek azonban oly szegények s oly kevesen vannak, hogy rájuk józanul nem lehet építeni. Ha egy-két író, mint pld. Nagy Lajos, a maga bőrére kiadja komoly műveit, csak néhányszáz példány elkelésére számíthat, a nagytömegekhez nem jut el egy sora sem.

Ebben a helyzetben tehát a magyar író számol a lehetőségekkel. Teljesen magárahagyottnak érzi magát, mint a partizán, látja a célt, ismeri erejét s az ellenállás nagyságát s tudja azt is, hogy, ha esetleg leütik, ott rothad el segítség nélkül s még csak meg sem siratják, még csak azt sem tudják, hogy elesett. Temetése: a közöny és a káröröm. Meg kell tehát tartania pozícióit, ahol csak lehet s önmagát, keli tudnia tűrni és várni, éppen az ügy érdekében. Néha „kettőt kell lépnie visszafelé, hogy egy lépést tehessen előre.” Munkája kettős: egy romboló irányú munka a polgári társadalom és annak ideológiája felé s egy alkotó, építő, amennyiben erre egyáltalában képes. Sokan csak romboló-munkát végezhetnek, aminek megvannak az író származásában, osztályhelyzetében és különböző konfliktusaiban rejlő okai. S ha a marxista kritikus megfontolja azt a dialektikus igazságot, hogy hatalom nélkül nincs alkotómunka s hogy tehát a proletáriátusnak előbb hatalomra kell jutnia, hogy a maga kulturéletét maradéktalanul élhesse, meg fogja érteni azoknak az íróknak a fontosságát, akik műveikben a polgári társadalom ideológiáját rombolják, gyakran abban a világos tudatban, hogy a munka második fázisát talán meg sem érik. Az ember a társadalom függvénye. A magyar író függvénye a magyar társadalomnak s tőle olyan munkát kivánni vagy várni nem lehet, amilyet a német vagy orosz írótól várhatunk, sőt követelhetünk.

Annak a hangnak tehát, amelyet marxista kritikusaink túlnyomó részénél tapasztalhatunk, meg kell szűnnie. Nem szabad diadalmas keserűséggel felkiáltani, hogy lám” ismét áruló lett a költő. A kritikában eluralkodó lírai kitöréseknek meg kell szűnniök s át kell adni helyüket a komoly, tárgyilagos boncolásnak, mérlegelésnek és szigorú nevelőmunkának. Óvakodni kell attól, hogy egyes kritikusok saját hisztérikus türelmetlenségüknek adjanak kifejezést, mert azzal elérhetik ugyan, hogy egy-két írót ugyanolyan kirohanásra kényszerítenek, amilyent a kritikus tanúsít, de ebben nincsen semmi köszönet. Csak annak a cselekvésinek van igazi értéke, amelyet önmagunk kényszerítünk ki önmagunkból s amelyek a saját helyzetünkből fakadnak. Lehet, hogy akad költő, jakit belehajszolhatunk valamely „százszázalékos” cselekedetbe, ám az egészen bizonyos, hogy a szuggesztív hatás csökkenésével ugyanolyan erős visszaesés következik el. Ez törvény, amit a történelem is, a mindennapi élet is igazol. Az efféle kirobbanások még kárt is okozhatnak s már megszerzett pozíciók feladására vezethetnek. Le kell mondanunk arról, hogy az abszolut teljességet megvalósítsuk s mindenkor arra kell törekednünk, hogy az adott helyzetben elérhető legteljesebbet műveljük. A marxista kritika feladata pedig mindenekelőtt az, hogy az abszolut teljességet a relatív teljességgel összemérje s kikutassa azokat a módokat, amelyek az abszolut teljességet megközelíthetőkké teszik az adott körülmények és követelmények között.

Ezt pedig a marxista kritika reálpolitikájának nevezném. Benne van ebben az is, hogy nem az abszolut célok egyoldalú leszögezése a főfeladat, hanem azok realizálása. S mindaddig, amig a kritika csak az egyik terrénumon marad s a másikat elhanyagolja, nem igazi marxista kritika. (Budapest)