1. Verset, verskötetet nem sokat olvastam, különösen az úgynevezett új magyar irodalom verstermékét, Néha belekezdtem valamely vers egy-egy sorába, vagy valamely kötet egy-egy versébe, — abbahagytam. Nem érdekelt. Általában — nem tudok verset, még verssort se idézni. A versből, amely ha meg is fog, csak a hangulat marad meg bennem. Bizonytalan körvonalak, színek. J. Rictus nevét ha hallom — gúnyos arcát, szemét látom és Jézusának elszomorodott csodálkozását. J. R. Becher neve összenőtt bennem egyik versével — („Vihar Sanghai felett”). Kínai katonák rohamát érzékelem, Vu-Pej-Pu dagadt pofáját és Szun-Jat-Szen koporsóját, amint vonul a kínai parasztok és munkások gyászoló sokasága között. Arthur Holitscher egyik versére emlékszem. Abból is arra, hogy a kuli mondja: ezeket a koncessziós területeket drótkerítés őrzi s kék zekém, amely két mexikói dollárba került, menekülés közben fennakadt a vastüskén és vattája most is ott lóg de majd a ti beletek is úgy csüng a dróton, a tiétek, fehér urak, mint kékzekém kiszakadt vattája... Ady verseiből látom a papokat, amint ott állnak a megsülő Dózsa mögött a füstölővel.

A vers hangulata, színe, értelme a cselekmény nyomán marad meg az olvasóban és a cselekmény befolyásolja is. Az esztéták valószínűleg mosolyognak ezen, a versnek szerintük más „kellékei” vannak, de az a valóság, hogy szép és jó az, ami érdekeimnek, érdekeinknek megfelel s nem pedig — ami érdek nélkül tetszik. Mert ilyen nincs! Érdek nélkül nem tetszik senkinek semmi. Bizonyos, hogy J. R. Becher az esztétáknak, a polgároknak nem tetszik — mert nem „szép” a verse, a vér, a düh, a lázadás s a harcra való felhívás nem „szép” és a polgári esztétika a füstölővel dolgozó papokat se szereti Dózsa mögött Ady-ban. Szép az, ami a polgárságnak tetszik és érdekeinek megfelel és másképen szép az, ami a proletáriátus céljait szolgálja. S amíg lesznek osztályok, mindig így választódnak ketté a fogalmak. Igazság, Jóság, Szépség más és más a polgárság meg a proletáriátus érdeklődési körén belül.

2. József Attila új kötetében a Végül c. versben ez áll: „Csókoltam lányt, aki dalolva ropogós cipót sütött másnak”. Ugyanebben a versben később: „Egy jómódú lányt szerettem, osztálya elragadta tőlem. Két naponként csak egyszer ettem és gyomorbajos lett belőlem”. Osztály? A polgári esztétika nem engedi meg, hogy ezt a szót költő leírja. Pláne oly értelemben, hogy az ő osztálya elragadott egy lányt, a proletártól. Az ilyet cselekedni kell és nem írni. S aki mégis írja, — nem jó költő. Valószínűleg József Attiláról is megírják, hogy kár ezért a nagy reményekkel az elismertség felé indult költőért, eladta magát az ördögnek, a proletáriátusnak. Mert: „S mert savanykás csönd tölti szánkat,— Szívembe rúgtam, ordítson már!— Hogyan is hagyna dolgos elmém feledtető — de bérdaloknál”. Ez szép! És ugyancsak szép a költemény vége: „De emlékhez mi közöm nékem? — Rongy ceruzámat inkább leteszem s köszörülöm a kasza élit, mert földünkön az idő érik, zajtalanúl és félelmesen”. A Tömeg c. versét is szeretem. Az emberbe belevésődik a költemény sok képe, a tömeg mozgása, rohama és az atmoszféra, amit az emberrengeteg teremt meg a lelkesültség, amellyel a költő a tömeget nézi, hajtja és tetszik az a mosolygó, rikkantó öröm, amikor a vers végére odavágja: „Éljen a munkásság, parasztság, nem fogja polgári ravaszság, felrúgja milliónyi láb, — hú, tömegek, tovább, tovább!”

Mi az értékmérője a szocialista kulturmunka termékeinek? Nem lehet vitás: — az értékmérő: mennyiben használ annak a küzdelemnek, amely a proletáriátus napi harcait a végcél érdekében irányítja: József Attila néhány versének hasznossága ilyen viszonylatban nem lehet problematikus.

3. Kötetének nagyrészét nem a harci-támadó versek teszik. Vagy helyesebben: nem mindegyik verse fekszik a harcos csatavonalon. Néhány költeménye, pl. a Favágó, az Áradat, az Ady-emlékezete a képek, hasonlatok aláépítésével kapcsolódik ahhoz az állásfoglaláshoz, amelyet harcos versei nyíltan megmutatnak. Csomó tájképe (a Harmatocska, a Tiszazug) színes és érdekes, a Bánat, az Esik c. verse a szomorkás hangulat színeiben sem válik csak az egyéni élet siratásává. Van a kötetben néhány vers, amelyek az elmúlt évek József Attiláját mutatják, a rikkantó, jókedvű, burzsoá-bosszantó költőt, aki fittyet hány az ámuldozó polgárnak (pl. Csin-bin, Medália, stb). Bosszantani és fittyet hányni? Minek? Csak igya nyugodtan a feketéjét a kávéházi polgár, mert abból, hogy a kiegyensúlyozott verslábakhoz szokott széplélek a rikkantó, ugrató dalokon bosszankodik — mi haszna van a proletárnak és József Attilának? Fölösleges energia és papirpazarlás ez!

Kis, negyvennyolcoldalas kötet az új József-könyv, amely a munkásság érdekének védelmében és harcainak a vállalásában részt akar venni — és vesz is. Amikor ezt megállapítjuk, meg kell mondani azt is, hogy József Attila az ezután következő könyvében talán mindenhol nevén nevezi majd a gyereket és megtanulja, képek, hasonlatok, tulságosan elburkolt vonatkozásai nélkül megírni, hogy hová vág tulajdonképen a fejsze és miért villan a kasza. Igy ma még sok versében csak sejtjük ezt, de a tisztaság s a zavartalan megértés kedvéért le kell szokni a költőnek a fölösleges rikkantgatásairól, filológiai képzettségének tulságos hangsúlyozottságáról. Az a virtuozitás, remek technikai készség, amely József sok versét olyan érdekessé, csillogóvá teszi, jogot ad a reményre, hogy ez a nagyon tehetséges költő, aki az utóbbi években jobbról-balra és balról-jobbra dülöngélt tanácstalankodva, most, mai új kötetével rálép az útra, amelyen fegyelemmel, felelősségérzettel, és meglévő költői képességeivel hasznosat alkothat. Mert ma még azok a versek is, amelyek a proletárharc vállalásából részt kérnek egy-egy felelőtlenül rikkantó verssorral elrontják a gondolat s ideológia” tisztaságát épenúgy, mint játékos, felelőtlen költeményeiből kicseng, egy-egy megkapó, kemény, de csak ötletszerüen odavetett sora.

Az Egy költőre c. versében így dalol: „Sakált kiált, hollót hörög, ki jól dalolni restel; és idenyög a Dala-dög: az éveire mester. Nem a szipolyt, ő azt gyalázza kinek nem álma a pálmaháza”. József Attila! A Dala-dögök csak üvöltsenek, nem baj, ha pálmaházban üdülnek, nem ők a fontosak, hanem a rendszer, amely nekik pálmaházat teremt. (Budapest)

* Döntsd a tőkét, ne siránkozz Budapest 1931.