Néhány évvel ezelőtt Angliában közmegrettenés tárgyát képezte Jack The Ripper, a hasfelmetsző Jack garázdálkodása, aki 17 nőt tett el láb alól. Akkoriban a nyomozás — állítólag — eredménytelenül végződött, most azonban kiderült, hogy az angol Scotland Jard igenis elfogt a gyilkost egy orvos személyében, akit, — tekintettel rendkívül magas társadalmi állására és arra, hogy az angol király rokona volt — birói itélet nélkül csupán az őrültek házába csukatott... Az orvos emlékiratait most adta ki rokonsága Amerikában.

„Több mint tíz éve élek a tébolydában, — teljesen ép elmével. A tébolyda orvosai nemcsak, hogy nem kezelnek elmebetegként, de munkájukban résztveszek és nagyon megbecsülik felfedezéseimet, amiket az elmebaj különböző fajaiban létrehoztam. Ma morfinista vagyok. Ez az a szer, amellyel pótolom a kéjgyílkosságaimat. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom: a morfium nem pótolja a kéjgyílkosságot. Azok a zavarok, amik e hiányérzetből származnak, arra ösztökélnek, hogy a morfiumadagokat növeljem. Ez viszont biztos pusztulásomhoz vezet. Pusztulásommal azonban nem törődöm. A világtól el vagyok zárva. Kedvteléseimet nem folytathatom. Az élet így nem ér semmit...

A saját esetemből leszűrt tanulságokat azért vetem papirra, hogy az utókor tanuljon belőle ha valaha olvassák...

Összesen 17 nőt öltem meg. Ugynevezett kéjgyílkosságokat követtem el. A Scotland Jard, már az első gyilkosságom után pontosan tudta, hogy a gyilkos én vagyok, de nem mert intézkedni, mert igen magas rokonságom zavarba ejtette. Ezért tehát —névtelenül — figyelmeztető levelet iratott címemre azzal, hogy hagyjam abba tevékenységemet s akkor futni enged. Második gyilkosságom után azt ajánlotta: legyek öngyilkos és ne kompromitáljam magas családomat. Harmadik gyilkosságom után toporzékolt és vitatkozott velem. Szóval levelező viszonyban álltunk és kicseréltük a nézeteinket. A Scotland Jard ethikára, ideális filozófiára, végül a hazafiságomra apellált. Könyörgött, hogy ne tegyem tönkre Anglia becsületét. Hajlandó volt útlevelet küldeni, hogy szökjem el és kövessem el a kéjgyílkosságaimat valamelyik más állam területén. A trükk átlátszó volt. Én. azonban, hűségesen válaszoltam minden levelére, (nemcsak szóval, de tettekkel is. Válaszaimat gyors egymásutánban egy-egy gyilkosság követte. Ugyanily sűrűn írtam vádirataimat is a rendőrségnek. Figyelmeztettem őket, hogy a kéjgyílkosság társadalmi probléma, ami elől hiába szökik a rendőrség és az egész társadalom. Hiába tussol és hiába könyörög. Nem térhet ki a saját maga ásta verem elől. Elmagyaráztam, hogy primitiv és tudománytalan az az álláspont, mely „bűnözésnek” tartja a kéjgyílkosságot. Követeltem, hogy fogjanak el, inert a nyilvánosság előtt akarok rávilágítani az egyéni bűnözés társadalmi vonatkozásaira és figyelmeztetni a társadalmat, hogy változtassa meg egyenlőtlenségét és ellentmondásait, különben jön egy más gazdálkodással, tehát más erkölcsi alappal rendelkező társadalom, amely letiporja. A rendőrség ettől a fenyegetéseimtől még jobban megijedt, mint a gyilkosságaimtól. Pánik vett erőt rajtuk és olyan zavaros és bárgyú leveleket írtak, amelyek amellett bizonyítottak, hogy a polgári rend őrei elvesztették logikájukat és temetőbe vonulva énekelgetéssel töltik az időt ahelyett, hogy határoznának. Kénytelen vagyok egy ilyen levelet leközölni:

“Mélyen tisztelt Uram, mint jóakarója figyelmeztetem, hogy a Scotland Jard utolsó levele alkalmából, amelynek szavai úgy hangzanak, mintha egy forradalmár írta volna azokat, a legmélyebb megdöbbenéssel helyteleníti az ön álláspontját. Mint neves orvosnak és a legmagasabb társaság tagjának tudnia kell, hogy itt már nem önről van szó, hanem az angol hadseregről, amelynek sorait és tisztjeit véres és embertelen tetteivel bemocskolta. Mert ne feledje el: a nemzeti lobogó védelme az, hogy eddig a rendőrség nem nyult önhöz, holott kilenc gyilkosság terheli a lelkét. — A rendőrség tehát azzal a gondolattal foglalkozik most, hogy behivja önt katonai szolgálatra és a tisztek gyűlésén titkos határozattal kényszeríti, hogy önkezével vessen véget életének. Azt a lehetőséget, hogy ön — kívánsága szerint — nyilt bíróság elé álljon és ott holmi tévtanokat hirdessen a társadalom ellen, a rendőrség megakadályozza azzal, hogy nem ad módot önnek erre a lépésre és nem fogja el önt. Ha nem tartozna ahhoz a társadalmi osztályhoz, amely legfőbb hadurunk kal áll összefüggésben, a Scotland Jard már rég megtalálta volna a módját, hogy egy eltévedt golyó szíven találja. Ismerve azonban agg királyunk szeretetét önnel szemben, nem akarjuk kitenni őfelsége ideg zetét a legcsekélyebb megrázkódtatásnak sem és így arra kérjük, — nem is ön miatt, — hogy valamiképpen vessen véget annak a kálváriának, amit ebben a pillanatban országunkkal járat. Fogadja Uram nagyrabecsülésem stb.”

Valójában tehát ez az én rejtélyem. Magasabb társadalmi osztályhoz tartozom, Őfelsége agg szíve, Anglia legfőbb katonai szelleme és országunk, amivel kálváriát járatok... Mit mondhatok erre? — Az a társadalom, amely saját hibáit így leplezi és ennyi kendőzéssel köríti, az elfog pusztulni. — Ne feledjük el: nem alz én személyemről van szó. Én hajlandó voltam odadobni magamat figyelmeztetésül. Nem fogadták el. De hogy is fogadnának el, mikor itt a nemzet érdekeiről van szó? És mi a nemzet érdeke? Hogy Jack The Rippert, a hasfelmetsző Jackot, aki eddig kilenc, törvénybe ütköző súlyos bűntettet követett el, olyanokat, amilyenekért külön-külön is halál jár, nem akarják elfogni csak azért, mert az agg királynak öreg a szíve. Ezzel szemben a zsebkendőtolvajokat rég eltüntették a társadalomból és a korgógyomrú kenyértolvajokat elrettentő példaként kiplakátirozták... Válaszul tehát elkövettem további gyilkosságaimat és többé nem leveleztem a rendőrséggel...

A tébolydába sokat gondolkoztam azon, vajjon tényleg csak az. a harci lendület vitt-e hasfelmetszéseim elkövetésére, hogy nyilvános bírósági tárgyaláson demonstráljak a társadalom ellen vagy valami más is!? Hiszen ma már Angliában meg van a módja annak, hogy emberi eszközökkel harcoljon az ember a társadalom kinövései ellen. Például a magam fajta elem fellép szociálista képviselőnek. Igaz ugyan, hogy a harcnak ez a módja nem felel meg teljesen a kivánt célnak, mert úgy! látom, hogy a mi munkásképviselőink, akik a Trade Union tagjai, inkább azért harcolnak, hogy részesedői legyenek az általános és speciális haszonnak, mintsem azért, hogy a szükségletek kielégítésére szolgáló termelési rendet fölépítsék. — Viszont az ember lehet igazi forradalmár is! Hisz ez egy közönséges halandó számára nem nagyobb kockázat, mint — gyilkosságok elkövetése. Másrészt igaz, hogy én nem közönséges halandó vagyok, hanem az öreg király rokona, aki rendelkezik annyi szuverénitással, hogy forradalmár unokaöccsét eldugja a királyi palotába, csakhogy öreg szíve meg ne hasadjon. Esetleg trónját is felajánlja, csakhogy megmentse tespedő egészségét...

Vizsgálódásaim így oda vezettek, hogy én tulajdonképpen nem a változtatásnak vagyok a híve. Nem azt a tanulságot szűrtem le, hogy ami nem jó azt fel kell robbantani (ez a helyes !) és helyette egy jobbat behelyetesíteni. Mert ha egy kazán elrozsdásodik, azt hiába javítgatom, hiába foltozom, az újra és újra kilyukad és a végén is használhatatlan) lesz. Tehát legjobb félredobni és újjal pótolni. (Ez az egészséges!) Ezt akarják a forradalmárok, bármilyen áldozattal jár is. Az áldozat meghozza a maga gyümölcsét, és az emberi fejlődés korlátlanul mehet a maga útján. Minden társadalmi mozgással számoló tudósnak ezzel tisztába kell lennie. És sokan tisztában is vannak vele. Csakhogy minden tudós egyszersmind egyede a fennálló társadalomnak és saját személyi érdekeit nem. szívesen teszi kockára egy még meg nem született bizonytalan életformáért. Egyszóval nem szívesen hoz áldozatot. Legföljebb arra törekszik, hogy a fennálló rend kinövéseit tompítsa. És ezzel már állást is foglalt a fennálló rend mellett. Hiszen még a Labour Párty is azt tette nálunk. Esze ágában sincs egy szocialista társadalmat életrehozni, hanem a ránézve kellemetlen kinövések csökkentésére törekszik. Azaz a polgári társadalom negatívumait köszörülgeti, — hogy annál erősebbé tegye. Nálam a helyzet annyival komplikáltabb, hogy beteg is vagyok. Nem úgy vagyok beteg, hogy meghültem. Betegségem gyógyíthatatlan, mert mélyen belenyulik gyökereivel társadalmunkba. Mert a legkevésbé sem úgy van, hogy az ember kéjgyílkosnak születik. Bizonyára vissza kellene menni családom történetébe, ha ráakarnék jönni, hogy miért vagyok a hasfelmetsző Jack. Emlékirataim nyomán apránként rámutatok, hogy ez szorosan összefügg azzal az évszázados nyomással, amit az egyedre az egyes korszakok és rétegeződések állandóan gyakorolnak...

Azt mondtam, hogy demonstrativ elégedetlenségből gyilkolok, hogy felhívjam a figyelmet azokra a veszélyekre, amiket a mai társadalom romlottsága magában rejt... No meg élvezetből is. Hiszen ez szorosan összefügg. Azért vagyok kéjgyílkos, mert társadalmunknak egy olyan egyéne vagyok, amelyik magasabb fejlődési ideológiáját elveszítette s nincs más örömöm, mint a legraffináltabb gyönyör megszerzése. Semmimással nem törődöm. Ezzel azonban én nem állok egyedül társadalmunkban! Társadalmunk egy zsugori kisebbsége a legnagyobb kéjjel gyílkolja azokat, akikből mérhetetlen kincseit kisajtolja. Semmi mással nem törődik. — Mikor ilyenképpen kianalizáltám magamat és azt az osztályt, amihez tartozom egy u.n. vizsgálódó tudós azt a betyárbecsületi tanácsot adta: „Figyelmeztesd cinkosaidat, hogy ez nem vezet jóra... Ők is kéjgyílkosok, mind. Legföljebb nem metszik fel áldozataik hasát. Mit gondolsz, miért nem? Mert továbbra is szükségük van áldozataikra. (Mikor már nem használhatják őket, bedobják a szemétbe, éppen úgy, mint te. Mond meg nekik!” Megmondanám, de nem kiváncsiak rá. Fütyülnek a figyelmeztetéseimre. Humanizmusom; az ő társadalmukat az én demonstrációmmal megmenteni akaró humanizmusom — csődöt mond. Haladtam tehát tovább a megkezdett úton. Tíz... tizenegy... tízen-ikettő... ezek mind gyilkosságok voltak. A Scotland Jard új módszerekhez folyamodott. Valami jövőbe látó kóklert fogadott fel, akinek az volt a feladata, hogy velem asztrál lények folytán összeköttetésbe kerüljön és a rendőrséget figyelmeztesse, hol, mikor és milyen körülmények között hajtom végre tetteimet, hogy a rendőrség azt megakadályozhassa. Ez az asztrál fenomén állandóan szeánszokat rendezett a rendőrségen. Állandóan figyelte a távolból magatartásomat. Nem úgy, hogy utánnam járt volna, hanem úgy, hogy beült a rendőrség négy fala közé és szellem-szolgálatot tartott fenn köztem és a rendőrség között. Mondhatom a derék rendőrtisztek idegei majd tönkre mentek a látomásokban. — Egyszer azt állította nekik, hogy Jack The Ripper ebben a pillanatban épp kikel az ágyból. Mély éjszaka van, a hold természetesen süt és a kéj-gyilkos mély álomban a hátsó zsebéből egy fekete macskát vesz elő. Először nézegeti és simogatja. Lassan a szemei kezdenek vérben forogni. Elővesz egy petróleumlámpát, annak üvege fölé tartja a macskát és kezdi elevenen égetni. A macska ordít és nyivákol, de Jack The Ripper a kéjtől vonaglik és a száját nyalogatja. — Mondanom sem kell, hogy az állatok kínjai nem érdekeltek soha. — Máskor a szellemi távolbalátó azzal szórakoztatta hallgatóit, hogy éppen most szállok ki az ágyból, éjfél van, először kihúzok a hátsó zsebemből egy nyulat, felvágom a hasát és a beleit kiszedem, majd szépen visszacsavargatom szabályszerűen. Mikor ezt elvégeztem, előveszek egy gombostűt, feltűzök rá egy legyet és azt eszeveszetten forgatom. Szerinte ez volt mindig a jele annak, hogy megindulok emberölő útamra. Ilyenkor a rendőrségen lázas izgalom vett erőt, fogvacogva rohantak uccáról-uccára, egész sereg polgári ruhás rendőr kémlelt és figyelt és behúzott, mindenre elszánt nyakkal felvertek egész városnegyedeket azzal a kérdéssel, nem láttak-e engem. Persze nem láttak. A távolba látó ember sem látott semmit. — Előfordult, hogy egyszer-egyszer eltalált valamit, hisz ép elég sűrűn öltem. De akkor is mindég elkésett, mert az érzéke egész másutt látott gyilkolni, mint ahol keresett. Végül is megsokalták a tehetetlenségüket. A közhangulat is nagyon a rendőrség ellen fordult s akkor megtették a legegyenesebb lépést. Eljöttek hozzám és fájó szívvel — elfogtak. Nagyon mentegetőztek. Maga a rendőrfőnök jött hozzám, — ünnepi díszben, mint valami csapatszemlére. Kértek, hogy az elfogatást ne vegyem személyem elleni támadásnak és hogy Őfelsége színe elé nem is mernek kerülni, de kénytelenek voltak engedni a közvélemény nyomásának. Stb. Én nevettem ezeken a félénk bohócokon, akiknek ennyi gondot okoztam azzal, hogy Őfelsége rokona vagyok. Bezzeg ha egy közönséges halandót kaparintottak volna kezeik közé, azt irgalmatlanul elverték volna. Mert a hősiességnek is meg van a maga megtorolatlan milieuje. — Bevittek a rendőrségre. Ott már várt egy igen előkelő, pszihiáterekből álló társaság, lakik a kezembe adtak egy legyet és egy tűt és kértek, hogy tűzzem fel a legyet a tűre és forgassam. Eleget tettem kívánságuknak. Diadalmasan felkiáltottak és megállapították, hogy őrült vagyok. Rögtön beszállítottak abba az előkelő vidéki elmegyógyintézetbe, ahol azóta felügyelet mellett a legkényelmesebben élek és elmélkedhetek a társadalom korruptságáról...” (Pécs) Babos Antal