A szociáldemokrácia válsága elsősorban azokban az elméleti vitákban nyilvánul meg, amelyek a II. Internacionále kongresszusain és a német és francia pártkongresszusokon több igen fontos kérdés körül jelentkeztek. Ezek a kérdések: a parlamentár is harc értelmezése (lásd Oekonomisták Oroszországban), az általános és politikai sztrájk, a szakszervezetek és pártközötti viszony, valamint az imperializmus lényege és az ellene folytatott harc. A szociáldemokrácia egysége ezekben a kérdésekben már rég megbontottnak mondható. Az orosz szociálisták közt már körülbelül 1903-tól kezdve szakadásra került a sor, habár a két „frakció” tagja marad még az Internacionálénak. A harc azonban a német és francia, pártban is folyik; a revizionizmus, a marxizmus „megreformálása” mindinkább tért hódít és már csak kevesen vannak, akik mint Liebknecht, Luxemburg, Radek, Laforgue az igazi marxizmust képviselve a nacionál militarista és osztálybékét hirdető álláspontokkal szélmalom! harcot vívnak.

Az elméleti válságot természetesen nyomon követte a szociáldemokrácia gyakorlati, mindenki által észlelhető válsága. A II. Internacionále stuttgarti (1907), koppenhágai (1910) es bazeli (1912) nemzetközi kongresszusai határozatokat fogadnak el, melyekben ha a marxista talajról letérve és kompromisszumosan is, de mégis állástfoglalnak a háború ellen.

A gyakorlat megmutatta mit ért ez az állásfoglalás. A II. Internacionale csődöt mondott, (mert csődöt kellett mondania!). A világ szociáldemokrata pártjai (az orosz balszárny, mint egész kivételével) beálltak az imperializmus védői közé. Megszavazták. a hadihiteleket, municiós miniszterséget vállaltak és szállították a proletártömegeket — a harcterekre. A válság az elméletből a gyakorlatba csapott át. Az ellentmondások nyilvánvalókká lettek a széles tömegek előtt s ennek következtében a tömegek új útakat kerestek. Luxemburg és az oroszok már régebben megmutatták az útat. A zimmerwaldi konferencia „baloldala” (1915), az orosz októberi forradalom, a német független szocialisták s a spartakuszok, valamint a III. Internacionále 1919.-i megalakulása — az állomásai ennek a válságnak és egyuttal tisztulási folyamata, amely végül is nyiltan és szervezetileg szembehelyezkedik a csődöt mondott II. Internacionáléval, amellyel ebben az időben az osztrák párt, az úgynevezett két és felesek sem képesek azonosítani magukat.

A reorganizált II. Internacionále és pártjainak krizisfolyamata ezzel korántsem nyert befejezést.

A szociáldemokrácia fegyverrel veri le a németországi proletár forradalmat, egy csomó államban imiagára vállalja a kormányzás „terhét” a már kormányozni képtelen burzsoázia helyett s nyeregbe segíti a kapitalizmus időleges megszilárdulását, a stabilizációt. Érthető ha ily körülmények közt az általa vezetett tömegek ideológiai és szervezeti ellenállása is időről időre különböző formákban jelentkezik. Jelentkezik nem csupán burkolt vagy nyilt ellenzéki megmozdulásokban, hanem széles tömegek dezertálásában, elfordulásukban a szociáldemokrata párttól, esetleg inaktivizálódásukban s átcsoportosulásukban más pártok zászlói alá. Különösen vonatkozik ez a kapitalizmus mai krizisperiódusára, amelyben a szociáldemokráciának minden erejét latba kell vetnie, hogy a kapitalizmust a ma különösen veszélyes szociális megrázkódtatásoktól megóvja... Mi ennek a folyamatnak a magyarországi szociáldemokrata pártra vonatkozó részével kívánunk foglalkozni. Megkíséreljük ezért alábbiakban e folyamat speciális megjelenési formáit a forradalmaktól kezdvelerögzíteni.

A forradalmak és a rákövetkező ellenforradalmak választóvízében megtörtént a magyarországi szociáldemokrata pártnak az a differenciálódása, amely másutt, főleg Nyugaton, nem mutatható ki olyan tisztán, egyetlen esemény tükrében. Az ellenforradalom tulajdonképen a mai szociáldemokrata párt szülőanyja (rányomta bélyegét, megszabta működésének és szellemének irányát és határait); valóságban ettől a történelmi eseménytől kezdve datálódik az új magyarországi szociáldemokrata párt története. Ebből a szempontból tekintve, nem lehet azonosnak tekinteni ezt az új pártot a háború előttivel. Arról a pártról, tehát a háború-előttiről a következőképen ír Weltner, a mai szd. párt egyik vezető embere; „...Megszervezte az országban a munkások százezreit, nagyon nehéz viszonyok között, börtönben és tolonckocsiban... a leglehetetlenebb viszonyok közt dolgozva, a föld alatt.” (Forradalom, bolsevizmus, emigráció). A szociáldemokrata párt abban az időben nagyrészben „a föld alatt” dolgozott — a mai szd. párt  viszont az ellenforradalom türelmi aktusának köszönheti létét, jobban mondva azt, hogy a föld felett igen fontos szerepet tölthet be. Világos azonban, hogy a tűrés politikáját a szociáldemokrácia nem kapta ingyen. Az ellenforradalommal kötött úgynevezett „paktum” volt az ár, amellyel a szd.-párt megmentette — önmagát, egyúttal (közvetve, sőt helyenkint közvetlenül) beállt a „konszolidációt” elismerő, az ellenforradalmat már ezzel is a látámasztó pártok sorába.

De a kiválasztódás, amely a paktumot lehetővé tette, már előbb megtörtént a magyarországi munkásmozgalomban: gyökerei visszamennek a forradalmak (sőt a háborúi) idejébe. Az egyik: (az októberi, polgári) forradalom-apaságát ma is magának vindikálja a szociáldemokrácia. (Az idők jele, hogy mikor Károlyi Mihály, az októberi forradalom vezére megtagadja ezt a forradalmat, illetőleg céljait túlhaladottaknak tartja, ugyanakkor a „Világosság” emigráns csoportja által „balfelé” befolyásolt szociáldemokrácia a március 15-ét ünnepelve „legbaloldalibb” jelszavaként „fedezi fel” ismét az októberi, polgári forradalmat). De éppen a szd.-párt legtudatosabb képviselőinek emlékirataiból vett idézetekkel bizonyítható, hogy a szd.-párt már az októberi forradalmat sem volt képes vezetni, hanem csupán a tehetetlenség elvénél fogva tolódott a forradalom utjára, a legutolsó pillanatig vállalván azt a kétes szerepet, hogy a jelentkező forradalmi erőket „demokratikus-vívmányok” (választójog) ellenében feltartja. A Vázsonyi-féle „választójogi-affér”, amelyből a szd.-párt meglehetős csalódottan volt kénytelen „új orientációt” keresni, az Eszterházy-kabinet alatti tárgyalások: mindezek igen jellemző adatok a szd.-pártnak a forradalom kitörésekor tanusított magatartásának megértéséhez. Weltner írja, hogy ugyanakkor, mikor „Berlin uccáin már óriási tömegek tüntetnek a köztársaság mellett és... Liebknecht Károlyt éltetik, mint a szocialista köztársaság elnökét”, a Népszava még mindig inti az uralkodó osztályt, a királyt, a hatalmasokat. „A forradalom utjára kényszerítik az országot”— írja ijedten a Népszava, (Idézve Weltner Forradalom stb.) és a következő rémképeket festi: „Nem akarják a rögtöni békét: tehát be fog következni a fegyverletétel. Nem akarják az általános választójogot: tehát megbuktatják a főrendiházat is. Nem akarják a földreformot: tehát felidézik a nagybirtok kisajátítását.”

„A fentiekből kitűnik — írja tovább Weltner — hogy a kérő, fenyegető, figyelmeztető intésekben nem szenvedtek hiányt.” S nyugodtan hozzátehetné: nem a szd.-párt „csinálta” a forradalmat, hanem azt az uralkodó osztály „vaksága” idézte elő — a szd.-párt óvta őket eleget.

A „Kitört a forradalom” című röpiratot, amely „Ki az uccára! Szüntessétek be a munkát!” követelésekkel végződik, — „a viszonyok helyes felismerésével, a pártvezetőség tudta nélkül.... éjjel szövegezett meg egyik elvtársunk a nyomdában.” (Weltner. U. o.) Október 31-ikén „röpirat és plakát formájában kinyomattuk Várnai Zseni „Katonafiamnak” című... forradalmi versét. (Refrénje: Ne lőjj, fiam mert én is ott leszek). A pártvezetőség délelőtt még nem találta érettnek a hangulatot a röpirat terjesztésére”. Csak mikor már „a gyárakból a munkások százai, a kaszárnyákból a katonák és tisztek hatalmas csoportjai keresték fel a párttitkárságot és irányítást kértek”, tehát amikor a forradalmi hangulat cselekedetet követelt, mikor „e hangulat láttára már nem volt idő a pártvezetőség újabb határozatának bevárására” (!), akkor jelentek meg a plakátok az uccán. (Böhm: Két forradalom; tüzében). S mikor a hatalom már a proletráiátus ölébe hullott és „az ipari, kereskedelmi és városi polgárságnak — szervezett erő hijján — nem voltak öntudatos osztályképviselői, sem a kormányban, sem más testületben... az ellenforradalmi városi polgárság a szociális kérdések körüli harcban gyáván meghunyászkodott akkor „a szociáldemokrata párt... csak azoknak az üzemeknek a szociálizálását kívánta, amelyek arra érettek. Azt azonban, hogy mely üzemek érettek arra, meg sem vizsgáltuk” — vallja be Böhm, (Két forr.), aki a továbbiakban „a szocializálás eltaktikázásáról” beszél.

„A szociáldemokrata pártnak... nem... hivatása — írja Böhm — hogy a polgárság osztályöntudatát, erőit az osztályharc számára fejlessze ki, vagy hogy a polgári osztályt megszervezze. De mert ilyen erői nem voltak a polgárságnak... az összeomláshoz vezető megvalósíthatatlan követelésekkel a munkásság pártja volt kénytelen szembeszállni”. Annyit jelent ez, hogy a szd.-párt a „nem létező polgárság” szerepét vette át: leszerelte a magántulajdon elleni támadó követeléseket. A földbirtokreformot is ugyanigy halogatta, amaint azt Böhm is kénytelen megállapítani. A parasztok — miután a beigért földet kivárni nem tudták — „önhatalmulag” kergették el a birtokosokat, mire a szd.-párt „erélyt” követelt a Károlyi-kormány „beijedt” polgári tagjaival szemben és a faluban „a rendcsinálás” mellett tört lándzsát. A párt egész szerepét — habár szándéka ellenére is — a következőkben jellemzi Böhm (Két forr. tüzében): „A párt... nemcsak a tömegek tulköveteléseiért, hanem a programijára vonatkozó kívánságait is fékezte.”

Ez volt a szd.-párt autentikus szerepe az emlékezetes) októberi forradalomban és ez a szerep, a legjobb akarattal sem nevezhető a proletártömegek vezetésének, hanem az azok spontán megnyilatkozó proletárösztöne után való kullogásnak, sőt azok lefékezésének Ezzel szemben viszont kétségtelen, hogy ezzel a „taktikázással” alkalmat akartak nyujtani „a szervezett erő hijján levő” polgárságnak, hogy erejét „szervezze” és a beígért titkos választás lett volna az a mindenbajra-ir, amely egy polgári többséggel” igazolta volna a szd.-párt huzavonáját — a szociálizmus megvalósítására teendő lépésekben...

A szd.-párt taktikáját tehát már ebben az időben két körülmény határozta meg. Az egyik: az immár kül- és bel-politikailag kormányozni képtelen burzsoázia „államfentartó” szerepének átvétele. A Tisza-politika hűen képviselte a banktőke és az ezzel összenőtt nagybirtok érdekeit és háborúba vitte Magyarország dolgozóit. Amikor a Monarchia épülete roskadozni kezdett és az osztályuralmat ez a lejáratott rendszer tovább már biztosítani nem tudta, a burzsoáziának eddig hatalmon levő frakcióját (nagybirtok, bank) felváltotta egy másik, amely a feudális maradványok likvidálásával, földreformmal, szociálpolitikával (ált. választójog stb.) igyekezett éppen ezt az uralmat stabilizálni. De külpolitikai szempontból is szükséges volt a Tisza-éra leváltása, mivel az antantállamok — ha nem is demokrata nézeteik miatt — inkább láttak garanciát egy olyan „demokratikus” rezsimben, amely a forradalmi tömegek „minden-áron békét” követelő nyomása alatt kerültek hatalomra. A magyar burzsoázia is sokkal inkább remélhetett „kedvező” békefeltételeket egy „demokratikus” rezsimmel, mint a háborúban „bűnös” Tisza-uralommal. Hogy ez mennyire igaz, bizonyítja, hogy, a reakció összes reprezentánsai sietve járultak a „Nemzeti Tanács” elé eskütételre. Ebben nem csupán „gerinctelenségük” mutatkozott meg, hanem annak a ténynek a felismerése is, hogy a burzsoázia „szabadelvű” frakciója képviseli ezekben „a válságos időkben” a burzsoázia egészének érdekeit siker reményével. S amilyen mértékben támaszkodott a burzsoázia egésze erre a „szabadelvű”, polgári-radikális frakcióra, ugyanolyan mértékben a burzsoázia „szabadelvű” frakciója a proletáriátus felé néző szd.-pártra.

A másik körülmény, ami ebből logikusan fakadt: a proletártömegek megtartásának feladatát tűzte ki. A szd.-párt, hogy a polgári forradalom „vívmányait” megvédelmezhesse, kénytelen volt radikális jelszavakkal versenyre kelni az időközben fellépő bolsevizmussal. Ez azért birt igen nagy fontossággal imivei a burzsoázia csupán a „tömegekkel rendelkező” szd.-pártnak veheti hasznát. Az egyik oldalon a kényszerű népszerűség keresés, amely csak „radikális” jelszavak segítségével sikerülhetett, a másik oldalon a polgári forradalom, tehát a szabadelvű frakció győzelmének biztosítása a bolsevizmussal szemben: ez az a kettősség, amely a szd.-párt taktikáját meghatározta.

Mik voltak azok az „eredmények”, amikkel a polgári forradalmon belül a szd.-párt a proletáriátust biztosíthatta? Idézzük ismét Weltnert: „...talán nem is tudják, nem is sejtik, hogy a dolgozóknak... szívós előretörése, az egyes pozíciók elfoglalása... szintén forradalmi munka”. (Forradalom, bols., emigr.) Mit jelent ez? Az egyes pozíciók „elfoglalása” jelenti: a szociáldemokrácia képviselőinek mind nagyobb bevonását a (polgári) államhatalom gyakorlásába. Ez az a folyamat, amit Weltner „forradalomnak” tüntet fel. Az októberi forradalom ebben a tekintetben valóban „forradalom” volt, mert meghozta a szociáldemokrácia képviselőinek a „pozíciók elfoglalását.” Mikor azonban a tömegek „szociális termelést” követeltek, a szd.-párt megállapította: ezt nem csinálhatjuk, ez nem áll módunkban! Az indokolás: Magyarország agrár-feudális jellegű ország, amelyben a proletáriátus osztályerői nem fejlődtek még ki — támogassuk tehát a polgári forradalmat, a kapitalizmust, amely ezeket a tényezőket kifejleszti. Ez az agrárfeudális jelleg volt az az elméleti alap, amelyre a szd.-párt marxista teoretikusai támaszkodtak. Holott ez nem felelt meg a valóságnak. A háború előtti Magyarország a 67-es kiegyezés óta, a közös vámterület ellenére, hatalmas méretben fejlesztette iparát és a banktőkében, a finánckapitalizmusban közös nevezőre hozta a nagybirtokos-osztály és ipari tőke hatalmi érdekeit. Az agrárfeudális maradványok (latifundiumok, egyes feudális munkaviszonyok stb.) csak sajátságos jellegét adták meg ennek a termelési rendnek. S ha a politikai hatalom elérésben, a feudális maradványok „átkapitálizálásában” a polgári forradalomra szerep is várt (amelyet egyébként megoldani már nem volt képes) ez nem jelentette egyuttal azt is, hogy a proletáriátus a régi Magyarországon nem vívta volna már teljesen céltudatossággal harcát a kapitalizmus ellen, amelyet e szd.-párt ideológusai a választójogért vívott küzdelemben a feudális reakció elleni harcnak akartak feltüntetni. Olyan tévedésről van itt szó, amely megtévesztés is egyuttal és a polgársággal való osztályegyüttműködésre adott elméleti alapot. A szd.-párt ezzel az elmélettel a magyarországi „zsenge” kapitalizmust egyenesen a proletárság védelme alá helyezte.

Ez az elméleti alap, — ami gyakorlatban a forradalom utáni kullogást, (mert proletárforradalomba csaphat át) a földosztás és szociálizálás, valamint a pártprogram irott követelményeinek a halogatását jelenti, — kicsuszott a szd.-párt alól. Mi indította azonban a szd.-pártot a kommunistákkal való egyesülésre? Mi tartotta vissza a noskeizmustól, amikor „a munkástanács január 8.-i ülésén Weltner a nyilvánosság előtt jelenti ki, hogy a bolsevik terrorral szemben terrort fogunk alkalmazni”! (Böhm: Két forradalom tüzében.) A noskeizmus a kiölés belpolitikai körülmények folytán előállott válság hirtelen kifejlődése mellett nem születhetett meg annak ellenére, hogy minden szubjektiv feltétel megvolt ehhez. A dezorganizáció következtében már csak a következő feladat állhatott a szociáldemokrácia előtt: „Vagy megegyezünk vagy félreállunk. Az első a biztos bukást jelenti, de a másik is halált jelent a pártra nézve... kísérletet kell tenni, hogy megmentsük azt, ami megmenthető.” (Weltner a pártválasztmány március 21.-i ülésén. Id. Böhmnél).

Kit kell megmenteni? Mit? Hiszen Weltner „ha sokban nem is ért egyet a diktatura intézkedéseivel, megállapítja, hogy ami történt, az mind ideális kisérlet volt ahhoz, hogy a szociálizmust meg lehessen valósítani.” (A kormányzótanács május elsejei jegyzőkönyve). Igy a nyilvánosság előtt. Viszont titokban, ahogy ezt Krausz Simon feljegyzéseiből megtudjuk, (Ujság 1929 nov.) ugyanakkor amikor Weltner a fenti kijelentést tette, ugyanazzal a Krausz Simonnal állt bizalmas összeköttetésben, aki elveit az említett cikkekben a következőkép foglalta össze: „...az én... elgondolásom: orruknál fogva vezetni őket. Áltatni. Csalni. Szabotálni. A szabotázsnak a számbajövő embereket megnyerni.” Az Ágai lakásán történt találkozásokról pld. Weltner így ír: „Az Ujság főszerkesztőjének, dr. Ágai Bélának a lakásán több ízben tárgyaltam külföldi megbízottakkal, de mindig azt hangoztattam, hogy minden beavatkozás polgárháborút és vérfürdőt idézne elő, az tehát a legjobb megoldás, ha nyugodtan szemléljük az események fejlődését.” (Forr., bols., emigr.) Ezzel szemben Krausz Simon így ír: „Már régen meghiusult volt az a törekvés, hogy a francia parancsnok még Aradról, majd később az entente Szegedről megengedje a nagyszerűen tömörült nemzeti haderő megindulását. Arra törekedtünk tehát, hogy három nagy antant-beli tábornok jőjjön be egy nagyon csekély számú katonai kísérettel, melynek hirdetett feladata legyen a fegyverszüneti feltételek betartásának ellenőrzése. . Biztosítottam őket arról, hogy abban a pillanatban, amint van idehaza olyan hely, vagy látható központ, ahová tömörülni mer a polgárság, a férfilakosság kilenctízedrésze csatlakozni fog.” (K. 8.: Feljegyzéseimből).”...„E tárgyalásokban legerősebb támaszom volt Cerutti, ez az egészen kiváló, nagyszerű diplomata, felsőrendű ember és nekünk igen nagy barátunk. A másik volt Weltner Jakab, kiről boldogan irom e sorokat, mert meggyőződésem, hogy amilyen hálával kell fogadni a kormányzó kegyét, a pertörlés tényét, olyannyira állja meg a szocialista elvnek hűségében kipróbált vezére a kommunizmus ádáz ellenségeként való bemutatást is.” „Ágai Béla lakásán találkoztunk, ott tárgyaltuk meg Ceruttival a haditervet. Weltner részéről annak feltétlen biztosítására volt szükség — és részesültünk is” abban a megnyugtatásban — hogy a magyarországi szociáldemokrata párt erősen tulnyomó része majdnem egészében a polgárság oldalán lenne...”

Ez volt a kisérlet: „menteni, ami menthető.” Nem véletlen az, hogy az ellenforradalom „Haubrich elvtárs” nevével takaródzott és a szd.-pártot választotta cégérül. A szakszervezetek közt lefolyt elméleti vita, a szakszervezeteknek a diktatura alatti gyakorlati szerepéből indult ki. Peyer, Miakits, Vanczák, Kitajka stb. a régi „szakszervezeti gárda” a munkásság napi érdekeit használta fel arra, hogy demoralizálják a hangulatot. „Peyer Károly, — írja Böhm — aki ezeknek a mozgalmiaknak a vezetője volt... Freeman révén igyekezett az antant szándékai felől informálódni.” S Weltner: „Csak abban a biztos tudatban lehetett a bolsevisták ellen fellépni, hogy Böhm (a hadseregparancsnok) teljesen a mi oldalunkon van és megvédelmez bennünket.” (Forr., bols., emigr.)

„A forradalom védelme” ürügye alatt vannak elkönyvelve mindezek az akciók. De Igazolni látszanak azt az állítást, hogy „a szociáldemokrácia a burzsoázia előretolt frakciója a proletáriátuson belül.” S ebben a történelmi időszakban nem az határozta meg a szd.-párt álláspontját, hogy vezetői tudatosan, mint Weltner, vagy öntudatlanul, mint talán Kunfi, törekedtek a dezorganizációra, hanem a történelemben vitt dialektikus szerepük, amely a diktatura belső frontját bontotta meg. Ebben a kérdésben csak árnyalati különbségek vannak a szociáldemokrácia későbbi frakciói — Kunfi, Rónai, Böhm — Garami, Weltner, Buchinger, Peyer, Peidl, Propperék között.

A Böhmök, Rónaiak, Kunfiak belülről dezorganizálták a diktaturát, „mentették, ami menthető” — a Garamiak, Peidlek, akik az egyesüléskor kiléptek a pártból, a közismert ellenforradalmárok viszont megóvták kormányképességüket. Ez volt a munkamegosztás. Az utóbbiakról, a Peyer-Peidlekről, akik a diktatura után kormányrajutva a Friedrich-Bethlen-féle nyilt ellenforradalomnak készítették a talajt elő, még Böhm is a következőket írja: „Haubrich és Peyer... lefogatják a tanácsköztársaság menekülő funkcionáriusait és ezzel példát és jogalapot nyujtanak a további üldözésekhez. Azonfelül Haubrich még a román bevonulás előtt leszerelteti a vörösőrséget és fölfegyverezteti a fehér rendőrséget.” (Két forradalom tüzében).

A Weltnerek, Garamik, Buchingerek ellenforradalmi érdemeik jutalmazásául és mivel többé-kevésbé tartózkodtak az ellenforradalmi események kommentálásától, hazakerülnek. Az ellenforradalmat nyiltan támogató frakció megveti a mai magyarországi szd.-párt alapját — kiselejtezve magából minden olyan elemet, amely kétes, vagy nem megbizható. S 1920-ban a „konszolidáció” kezdetén megegyezést létesít az ellenforradalommal, mint ismeretes, a tömegek tudtán kívül. A paktumról csak 1924-ben vesz tudomást a proletáriátus. A hatásról a szakszervezetek adatai beszélnek, amelyekből kiderül, hogy a paktumos politika nyilvánosságra jutása után aránylag rövid idő alatt csaknem felére csökkent a tagok létszáma.

Mi is tulajdonképen az a sokat hangoztatott paktum? Böhm Vilmos (Világosság 1930 márc.) „A Sipka-szorosban minden csendes” cím alatt a következőképen ír: „A Sipkaszorosban már volt egyszer mesterségesen, Népszavahallgatással teremtett csend, 1920 karácsony után. A hirhedt paktum idején. A Népszava akkor is hallgatott. A pártválasztmányban is tagadták, hogy írásos paktum van. Sőt a teplitzschönaui „Freiheit”-ben egy magyar Szakszervezeti vezető írásban is hirdeti (nevével szolgálhatunk); a „szociáldemokrata párt Bethlennel szemben ellenszolgáltatásra nem vállalkozott.” A Népszava hallgat. A külföldi pártlapokban cáfolnak — de a magyar pártvezetőség egy a külföldi munkáspártokhoz intézett bizalmas memorandumban már jelzi, hogy „kötelezettséget vállalt a trianoni béke és a reparáció dolgában arra, hogy támogatni fogja a magyar kormányt.” Azóta Bethlen jóvoltából megismertük a paktum szövegét. Volt abban más kötelezettség is. Többek között az is, hogy a párt külföldi összeköttetései utján igyekszik ellensúlyozni a Magyarország „jó hírnevét” rontó rágalmakat — értsd az emigráció fölvilágositó hadjáratát. És a párt teljesítette a vállalt kötelezettséget, bár a Garami-ügyet tárgyaló pártválasztmányi ülésen ezt is tagadták. A gyüjtött csokorból egy virág. Frissítsük föl a rossz emlékezőtehetséget.

A „La Vie Socialiste” című lap 1921 február 13.-i számában „A magyar párt egyik legjelentékenyebb vezetője (így jelzi a szerkesztőség. A nevével szolgálhatunk) a következő hazug információval vezeti félre a szocialista közvéleményt:

„Az amnesztiát a viszonyokhoz képest elég tiszteségesen hajtották végre. Maradt ugyan vissza egy maroknyi ügy, amelyet egyénileg birálnak el. Körülbelül 1200 embert bocsátottak szabadon. Hozzávetőleges számításom: szerint még hatszáz ember maradt a börtönökben, beleszámítva azokat is, akiket az oroszok kikértek és azokat, akiket a kommunizmus alatt elkövetett, a tulajdon- vagy élet ellen irányuló bűncselekményekért ítéltek el és akiket mii-nem tekinthetünk politikai bűnösöknek.” Akkor is hazugság volt, még ma sem igaz. A „nem politikai bűnösök” közül mindenkitől elhagyatva még ma is börtönben rohad néhány tucat. Akkor még ezrével voltak bebörtönzöttek. De a struccpolitika sikeres volt.”

Ne vezessen azonban félre bennünket Böhm kritikája. Böhm a paktumot menthetőnek találja, mi — magától értetődőnek. Egy párt, amely dogmatikusan és mereven ragaszkodik a mindenáron való legalitás álláspontjához, nem is választhat másként. Egy párt, amely a polgári társadalom igenlésén alapul, nem a küzdelem formáját — legalítás vagy illegalitás — alkalmazza annak osztályharcos lehetőségei szerint, hanem a legalitáshoz méri harcainak élességét. A paktumnak Böhm-szerű kritikája csak arra jó, hogy a szd.-párt alapvető paktumát, amelyen ez a speciális paktum alapszik — elhomályosítsa.

De — amint azt pártgyűléseken és egyéb helyeken hangoztatták másról is szó volt a paktumban. A polgárság számára amúgy is hozzáférhetetlen városi proletáriátus megszervezésének monopóliumát t. i. csak úgy kaphatta meg a szd.-párt, hogy lemondott a még többé-kevésbé érintetlen faluszegénység megszervezéséről és a Károlyi-kormány alatt kidolgozott földbirtokreform-tervezetéről. Az ellenforradalomnak ez azért volt különösen fontos, mivel éppen a falu volt a bázisa, melynek osztályellentéteire való szétbontása alapjában támadta volna meg. Ez a paktummal vállalt absztinencia mindaddig tartott, amig az agrárforradalom veszélye a krízis nyomán olyan nagy nem lett, hogy a burzsoázia jobbnak látta feloldani a kötelező igéret alól.

(Folytatása a következő számban).