AZ EURÓPAI EGYSÉGFRONT ÉS FRANCIAORSZÁG

Igen érdekes fejleménye a legutóbbi két esztendő külpolitikájának, hogy Anglia helyett ma Franciaország áll az európai szovjetellenes mozgalom élén. Segélyezi az orosz ellenforradalmárokat, szervezi a gazdasági blokádot, bírósági ítéletekkel úgyszólván lehetetlenné teszi az orosz kereskedelmi képviselet működését. Franciaország ma az az állam, melytől a „kereszteshadjárat” megindítását várják Európaszerte.

Mi az oka annak, hogy a francia kormány átvette a vezérletet?

Kétségtelen, hogy egyszerű technikai okai is vannak Franciaország előtérbe nyomulásának az imperializmus ügyének védelmében. — Az angol munkáskormány nem folytathatta teljesen a konzervatívok külpolitikáját. Azok a nehézségek, melyek minden uralomra kerülő szociáldemokrata pártra jellemzőek, ezen a téren sem engedték meg a laborista. politikusoknak, hogy mindenben szivük vágyait kövessék. Emlékezetes még, hogy a munkáskormány hónapokon keresztül vonakodott helyreállítani a diplomáciai kapcsolatot a szovjetkormánnyal, míg aztán a munkáspárt brightoni kongresszusának előestéjén Henderson kénytelen volt megállapodni Dovgalevszkijjel. Tudjuk, hogy a párt ellenzéke a kongresszuson támadni akarta a kormány orosz-politikáját és nyilvánvaló, hogy Mac Donaldék egyszerűen nem mertek a kongresszus elé állani a választások alatt tett ilyenirányú igéretük teljesítése nélkül. Az örökös kettős szerep, egyrészt a munkások számára megfelelő jelszavak kiagyalása, másrészt a polgárság és a kapitalizmus érdekeinek hűséges képviselete ugyan az idők folyamán nagy gyakorlatot szerez a hasonló népvezéreknek, de a hirdetett eszmékkel ellentétesen cselekedni is csak bizonyos mértékig lehet még a legkezesebb választóközönség mellett is. Ezért az angol munkáskormánynak is kötve; van a keze és ez bizonyos mértékű passzivításra kényszeríti.

Viszont ha az angol polgárságnak komolyan kifogása volna a munkáskormány külpolitikája ellen, akkor megbuktathatná bármikor. De az. angol liberálisok támogatják Henderson óvatosan szovjetellenes, mérsékelten erőszakos külpolitikáját, holott ugyanakkor a francia baloldali polgári pártok már teljesen egyek a reakcióval a szovjetek ellen. Ezért azonban nevetséges volna azt állítani, hogy úgy látszik Franciaország az „öntudatosabb” imperialista nagyhatalom s így fenti jelenség magyarázatát nyilvánvalóan ott kell keresnünk, hogy a Szovjetunió külpolitikája által — pillanatnyilag — veszélyeztetettebbnek érzi magát a francia uralkodó osztály, mint az angol.

Különféle okai vannak, amiért Franciaország fenyegetőbbnek érzi magára nézve a szovjetrendszer fennállását, mint Anglia. Tudvalévő, hogy már a kommunista pártok helyzete és szerepe is nagyon különböző a két országban. Igy tehát az Oroszország elleni küzdelem belpolitikai mozgatóereje is szükségszerűen sokkal nagyobb Franciaországban, mint Angliában. A francia kommunista mozgalom fejlődésével egyidejűen az úgynevezett „radikális” polgári pártok is Szovjetoroszország ellen fordultak és ma már ebben a kérdésben teljes az egyetértés Franciaországban a klerikálisoktól kezdve a kispolgárság képviselőjéig Paul-Boncour-ig.

Még néhány évvel ezelőtt két akadálya volt a francia- és a német-nagy tőke összefogásának a Szovjetunió ellen. Először az, hogy a francia-német kibékülés híveiként szereplő politikai pártok akkori pacifista magatartásukhoz híven Oroszországgal szemben is békésebb magatartást követeltek. Ezzel szemben a reakciós pártok nem voltak hajlandók megfelelő árat fizetni Németországnak a polgári rend közös ellenségével szemben való összefogásért. Ilyen körülmények között természetesen nem lehetett megegyezni.

A francia radikálisok ma már nem képeznének akadályt. De a nacionalistákkal még mindig bajok vannak. Szovjetellenes politikájukból logikusan következne az, hogy igyekezzenek kiegyezni a németekkel, de hiába, a nacionalizmus felfalja önmagát. A francia jobboldali pártok mégis csak elveszítenék létjogosultságukat, ha felhagynának a németellenes uszítással. Ne felejtsük el, hogy a nagytőke irányítása alatt főleg a középpártok (Loucheur) állanak Franciaországban. (Persze e középpártoknak döntő szerepük van a francia politikában). De túlzás volna azt mondani, hogy a különböző, a parasztokra és a városi kispolgárságra támaszkodó pártok is mindenben követik a nagyipar „parancsait”. Amint láthatjuk is, a francia nacionalistáknak nem tud parancsolni a szovjetellenes összefogást hirdető Loucheur. Briand életét még mindig megkeserítik a soviniszták, akik nem akarják megérteni, hogy miről van szó. Nyíltan megmagyarázni ezt, népies közkinccsé tenni az ilyen összefüggéseket viszont nem lehet, mert megrendítené a polgárság és parasztság hitét a nacionalista jelszavak komolyságában. Tévedés volna azt hinni, hogy a francia jobboldali csak azért tiltakozik a Németország részére teendő engedmények ellen, mert a németek szovjetbarát külpolitikát folytatnak. Egészen biztos, hogy Németország akkor sem érhetne el semmi igazán jelentős előnyt a franciáktól, ha szakítana az oroszokkal. Németországban sem lehet büntetlenül agitálni a gyűlölt Franciaország ellen, mert sokan vannak, akikben a hazafias szavak határozottan felpezsdítik a hősi... vért. És éppen mert ilyen emberek sokan vannak, a francia nacionalisták nem bizhatnak Németország őszinte békeszeretetében, tehát nem volnának hajlandók hozzájárulni Németország erősítéséhez. Hisz´ látjuk a vihart, amit kiváltott Franciaországban a német-osztrák vámegyezmény bejelentése. A németektől való félelem tehát egyelőre még erősebb, mint a világforradalomtól való rettegés. Az első felháborodás után ugyan Briand a mindig szemelőtt tartott cél érdekében megkísérelte lecsillapítani a felháborodott hazafiság kitöréseit. De a húr már túlfeszült. Nincs az a keresztény civilizáció, melynek védelme megérné a franciáknak hogy Németország visszanyerje régi vezetőszerepét. Mert a belpolitikai osztályszempontokon túl éppen az a vágy a szovjetellenes francia politika egyik sarkalója, hogy Oroszországot, mint a legyőzött államoknak és Olaszországnak állandó bázisát politikai manővereikben, elvonhassa az „elégedetlenek”-től. Ebben a tekintetben is közvetlenebbül van Franciaország érdekelve, mint Anglia.

Anglia érdeke a mai európai statusquoban alapjában véve csak azon: nyugszik, hogy jobb a mai helyzet, mint az a felfordulás, ami valószínűleg bekövetkezne a békeszerződések megbolygatása után. Franciaországnak viszont ugyanettől eltekintve is rengeteg egyéb oka van arra, hogy részleteiben is az adott helyzethez ragaszkodjék. Természetes, hogy Szovjetoroszország németbarát külpolitikája kellemetlenebb a francia, mint az angol reakcióra nézve. Ha Oroszországban franciabarát kormány volna az úr, akkor nem kellene törődni a revízióért küzdő államok okvetetlenkedéseivel, akkor soha nem kellene azzal foglalkozni, hogy Olaszországnak milyen ajándékot kínáljanak fel a polgári egységfronthoz csatlakozásáért. Amig például Olaszország csak reviziós szólamokkal szórakozott, soha eszébe nem jutott Franciaországnak a legcsekélyebb áldozatot is hozni (néhányszor tízezer kilométer teljesen értéktelen tuniszi homok kivételével). Amikor Olaszország is az „ultima ratio”-hoz nyult, megváltozott a helyzet. Olaszország kívánságainak egy részét teljesíteni hajlandók a franciák és katasztrófális gazdasági helyzete arra kényszeríti a fasiszta kormányt, hogy megelégedjen a franciák ajánlatával.

Olaszország utánozni akarta a német taktikát, mert a németek kivárásra alapuló külpolitikája csábító példa volt. Az olaszok is belátták azt, aminek a felismerésén az egész német külpolitika épül, hogy az idők folyamán a Szovjetunió megerősödése miatt Franciaország mindinkább rákényszerül, — mint leggazdagabb állam, melynek legtöbb a veszteni valója, — az európai államok összefogásának hirdetésére Oroszország ellen. Ebből következik, hogy árúba kell bocsájtani a hevületet, amit a polgári civilizáció iránt éreznek. Aki kér valamit valamiért, az mindenesetre többet tud elérni, mintha nem kér semmit. Mint az események bizonyítják, a számítás helyes volt, bár egy év mulva már sokkal többiet kizsarolhatott volna Olaszország a franciáktól, mint amennyit most kapott.

Franciaország el akarja nyomni az orosz bolsevizmust, hogy ezzel a reviziós mozgalmat ártalmatlanná tegye és le akarja törni a békereviziós törekvéseket, hogy erőit a szovjet ellen összepontosíthassa. Sokan nem értik, a legyőzött államok reakciósai között, hogy miért nem igyekszik Franciaország kétfelé hadakozás helyett „méltányos” engedményekkel megnyerni a volt ellenségeket és így egyesíteni Európát. Ezek elfelejtik, hogy hiába nyerne meg valakit más rovására tett előnyökkel Franciaország, ha azt a másikat emiatt elveszítené. Ha a lengyelek kárára próbálná a francia kormány megvesztegetni a német nacionalismust, azt érné el, hogy Lengyelország kiegyezne az oroszokkal, akik esetleg semmit sem követelnének tőle semlegességi szerződésen kívül. Jól tudják azt a németek is, hogy ez a helyzet nagyon is a lehetőségek birodalmába tartozik és Oroszországnak módjában volna ellensúlyozni egy esetleges (bár természetesen valószínűtlen) német nyugati orientációt. Ebben az esetben Németország elveszítené az orosz támaszt, anélkül, hogy nyerne vele valamit.

Ugyanígy van Franciaország többi szövetségesével is. Feláldozhatná-e Jugoszlávia érdekeit más államok javára? Az olasz barátság legforróbb perceiben sem nélkülözheti Franciaország jugoszláv szövetségeseit. Franciaország végül is nem képes olyan előnyöket juttatni az olasz imperializmusnak, amiért ez lemondhatna mai afrikai politikájáról. Tripolisz birtokának nincs sok jelentősége Olaszország részére akkor, ha a Tripolisz városból Murzukon és Tibeszti tartományon át a Csad-tó felé vezetői karaván-út nincs olasz kézben. Mióta az olasz csapatok Lybiai előnyomulásuk folyamán elfoglalták Murzukot és a Kufra-oázisokat, ismét sokat hallunk arról, hogy Olaszország határkiigazításokat szeretne Tibesztiben, még régi török felségjogra hivatkozva, melyről az olasz-török háború után az olaszok javára mondtak le a törökök. De ha Franciaország ezeket a követeléseket teljesítené, akkor az olaszok veszedelmes közelségbe kerülnének a Csad-tóhoz. Franciaország könnyen abba a helyzetbe kerülhetne egy napon, hogy az olaszok elvágták Francia-északafrikát Kameruntól és Friancia-aequatoriális-Afrikától. Ez tehát olyan pont, ahol a franciák nem engedhetnek. Olaszországnak azért volna szüksége a Csad-tó felé vezető útra, mert Tripoliszból vasútat akar építeni a Csad tóig, hogy e révén a tó gazdag vidékének kereskedelmét Tripolisz felé irányíthatnák. E vasútvonal nagy mértékben fellendítené Tripolisz gazdasági helyzetét és a mai szegény és deficites tartomány talán ismét virágzóvá válna, mint volt akkor, amikor a Tripoliszból Bornuba vezető karaván-út, egyike volt Afrika legjelentősebb útvonalainak. De ez már csak azért sem felelne meg Franciaország érdekeinek, mert az olasz vasútvonal rövidebb voltánál és más előnyeinél fogva is túlerős konkurrenciát jelentene a franciák tervezett Szaharánkeresztüli vasútjának. Láthatjuk, hogy az olasz és a francia imperializmus ellentétei mélyebbek annál, hogysem „örök időkre” lehetne számítani a francia-olasz barátság fennmaradására.

Jugoszláviára tehát vigyázniok kell a franciáknak saját érdekükben is. De, más szempontból mint a jugoszlávokra, szerintünk Romániára is nagyobb szüksége van a mai francia politikának, mint fordítva a románoknak Franciaországra. Románia támogatása nélkül Franciaország egész külpolitikája összeomlana és a szovjetellenes összefogás programja elveszítené értelmét.

Csehszlovákiát a németek karjaiba kergetnék a franciák, ha tőlük kérnének áldozatot. Sőt esetleg a Szovjet mellé. Csehországnak szüksége van a Kisalföldre, hisz a cseh ipar még így is túlméretezett. Csehországban, mint ipari államban a gazdasági válság kellemetlenebb kisérő jelenségekkel járhat, mint valamilyen agrárországban.

A francia külpolitika, illetve a nemzetközi reakciós törekvések nehéz akadályokba ütköznek, miket legalább is egyelőre nem tudnak eltüntetni. Még Briand rókaravaszsága sem tudta megoldani az imperialisztikus osztályérdekek és a polgári egységet kivánó osztályérdekek öszszeegyeztethetetlenségét. Németország látja a francia tehetetlenséget és tovább is a régi úton kiván maradni. Ha Németországnak van türelme és kitartása keresztezni Franciaország terveit, akkor a Szovjetunió két-három év mulva, de talán hamarabb is, döntő tényező lesz és Németország segítségével könnyű szerrel megvalósíthatja jogos aspirációit.

A német-osztrák szerződés legérdekesebb momentuma talán éppen az, hogy Franciaország tehetetlenségét bizonyítja a világ előtt. A történetírók a perzsa hatalom hanyatlásának jeleként említik mindig hogy nem tudták megakadályozni a perzsa birodalom akkori arányai szerint maroknyi csapat, tízezer görög katona visszavonulását hazájukba. Nem jellemző az ig, hogy Franciaország képtelen megakadályozni, azt a vámuniót, ami nyilvánvalóan, még az illetékes felek által is csak hivatalosan tagadva, a két németnyelvű ország egyesülését jelenti?

Németország ellen alkalmazott gazdasági vagy politikai megtorlások esetén a németek kénytelenek volnának moratóriumot kérni, vagy teljes fizetésképtelenséget jelenteni be a „gazdasági lehetetlenülésre” hivatkozva. Ha erre Franciaország katonai intézkedésekkel felelne, az következményeiben beláthatatlan jelentőségű zavarokat idézne elő Európában. Gondoljunk csak arra, hogy milyen volna Lengyelország katonai helyzete, ha a franciáknak a németekkel gyülne meg a bajuk. Biztos, hogy 1923-ban sem következett volna be a Ruhr megszállás, ha Oroszországban nem lett volna szörnyű éhinség 921-ben és 22-ben és ez nem vetette volna vissza az orosz ujjáépítés folyamatát.

Megérthetjük így, hogy mért került Franciaország az élre. Minden toka meg van a francia nagytőkének, hogy veszélyben érezze magát. A francia külpolitika erejét meghaladó feladatra vállalkozott, amikor a kör négyszögesítéséhez hasonló problémákat akart megoldani... A német-osztrák egyezmény következtében, mint a lapok írják, megrendült Briand helyzete... Az egész nagyszerűen felépített, színdús és a maga. módján logikus elgondolás kiheverhetetlen csapást kapott akkor, amikor a németek a Briandi tervre, az annyira áhított polgári egységfrontra, azaz Páneurópára hivatkozva olyan rést ütöttek a versaillesi szerződésen, janiit a képmutató francia külpolitika képtelen lesz kiheverni. (Budapest) Horner Miklós