Sokan voltak a kis elsötétített szobában. Mozdulni is alig lehetett. A kánikulai melegben fojtott volt a levegő s a sok ember az ágyak szélére vagy a székekre telepedett, de a legtöbben álltak. Apám a divány szélén ült, — anyám lábánál. Anyám mozdulatlan, pergamenes arccal feküdt, ősz haja símán nyult le nyakáig. A divány köré tolongtak a látogatók és sokatmondóan egymásra kacsintgattak.

— Készen van szegény, — mondta egyik nagynéném — akinek már ilyen megnyult az orra...

— A mult héten a Schwarcnét láttam — ezt a másik nagynéném mesélte — éppen ilyen volt az arca és másnap meghalt.

— Amikor a körme nő a betegnek, amikor nagyon nő, akkor slusz.... — unokahugom mondta ezt, félhangon és borzongva elfordult.

Később már nem is törődtek a beteggel. Állva, ülve, támaszkodva magyarázgattak egymásnak, szakszerűen, a halál előjeleiről, a vég csalhatatlan hirnökeiről és kifogyhatatlanok voltak észrevételeikben. Már hangosan nekifeledkezve tárgyalták a dolgokat és az egyik asszonyrokon áhítatos szemmel, de mosolyra ránduló arccal mesélte azt az esetet, amikor a haldokló paraszthoz eljött látogatóba a komája. Odaállt az ágy elé és hatalmasan képentörülte agonizáló cimboráját.

—  Esmérsz-e még koma? — ezt kérdezte a pofon után.

—  Esmérlek — nyögött a beteg.

—  Na, akkor kutyabaj.

Na igen! Elég érdekes egy dolog! Halkan nevetgéltek az eseten és, közben anyámra néztek. Anyám mozdulatlanul és felvetett, kerekedő szemmel feküdt.

— Ugyse érti szegény — hessegették el magukról a kíméletlenséget a fecsegők — már nincs magánál.

Mert az anyám nem beszélt magyarul. Sváb faluban nevelkedett és csak a paraszti, meg a zsidó zsargon dialektust értette. Apám magyar volt. Vele magyarul, anyámmal németül beszéltünk gyermekkorunkban is és kinevettük tört magyar szavát.

Már tizennégyéves korában cselédleánynak ment. A zsidó cselédlány kétszeresen proletár. Proletár, mert cseléd és proletár mert szegényzsidó. És a többi napszámos meg cselédlánnyal tartotta a barátságot. Nekünk nem igen mesélt cselédi multjáról. Csak néha, nagy ritkán, így: amikor Grácban laktam. Laktam — és nem: szolgáltam. Bizonyára szégyennek vélte és talán tehernek is gyerekei jövőjét tekintve. Mert mi testvérek mindannyian, hatan, magyar középiskolát végeztünk és a szünidőkben ha apánkkal meg egymás között beszélgettünk az igazgató úrról, az osztályfőnök úrról, a gyáros fiáról, aki osztálytársunk vagy a város katonai parancsnokának a fiáról, akinek iskolai dolgozatait vajas kenyérért én készítettem el, anyám boldog mosollyal hallgatott bennünket. Majdnem minden szavunkat értette, szeme sugárzott, de nem szólt közbe. Hogyan is tehette volna ezt az ő zsargonjával.

—  Az én nagyobbik fiam államhivatalnok Budapesten — mesélt büszkén németül bátyámról.

—  Jesszasz, in Budapest? — csapták össze álmélkodva kezüket a kis, boltban a sváb parasztasszonyok.

Mert boltunk volt. Anyám cselédsora idején ötszáz forintot kapart össze magának béréből. Ez volt a hozománya. Ebből született a bolt. A napi forgalomból ha forintnyi tiszta haszon maradt — nagyon sok volt.. És az apám gyalogolt, nagy csomagokkal a hátán, faluról-falura, naponta húsz-huszonöt kilométert is és ha vasárnap reggeltől péntek délig, munkája után megkeresett tíz forintot — ez nagy öröm volt. Télen-nyáron hajnali háromkor kopogtattak házunk ablakán a munkába siető napszámosok.

— Száli asszony, adjon egy fél deci rumot — és kiszállt az ágyból anyám, az ablakon át kiadta, a négy krajcár ára rumot vagy öt krajcárért a Dráma-cigarettát. Télen-nyáron, évről-évre. És mosolygott, amikor egyszer, este a boltajtó előtt ült s körötte csomó öreg parasztasszony guggolt. Mosolygott és azt mondta sváb dialektusban:

— A nagyobbik lányom könyvelőnő Budapesten — és a nagyhasú, koránvénült parasztasszonyok, a szolgálótársak bólogattak vagy csettintgettek nyelvükkel. De amikor rólam, a harmadik gyerekről érdeklődtek, anyám elszomorkodott. Nem, velem valami nincsen rendjén. Én is maturáltam és én mégsem akarok államhivatalnok lenni. Pedig ott nyugdíj is jár. Semmilyen hivatalnok nem akarok lenni. Hogy mégis mi? Ő nem tudja. Aztán jött a háború. Veje, sógorai tisztek lettek. Bátyám is, öcsém is. Bátyám háromszor sebesült, öcsém idegsokkos lett, én megvakultam, aztán hosszú vakság után újra látni kezdtem. Bátyám államhivatalnok maradt, öcsém bankfiú, sógorom már hivatalosan nagyságos úr lett és hugaim is hivatalba jártak. Apám meg anyám ekkorra már elerőtlenedtek. Felkerültek Pestkörnyékre. Anyám itt is talált sváb asszonyt, akivel barátkozhatott és akinek elbüszkélkedhetett gyerekeiről.

—  Na és az a fekete szemüveges fia, az micsoda? — kérdezte a gyerekekről való beszámoló után anyámat az új barátnő.

—  Szegény — mondta anyám — szegény — és könnyezett.

—  Mégis, hát micsoda? Talán csak nem naplopó?

Révetegen mondta akkor anyám németül:

—  Azt hiszem könyvnyomdász.

Nyomdász, aki könyveket csinál. Aki okos, de furcsa, nem akar állami nyugdíjat. És az apám is csak mondogatta: nem akar se a Népszavához menni, se az Ujsághoz, pedig ott mindenkinek autója van... Okos az én fiam, de mégis télikabátja sincsen. És csak három inge van. És nem akar jó partit csinálni. Itt van egy özvegyasszony, szép fűszerüzlete van... Igy búsult anyám. S amikor vittem hozzá megjelent ujságcikkeimet és könyveimet, csak csóválta a fejét. Elolvasni nem tudta azokat.

—    Mit csinálsz, ha. öreg leszel? Ezek nem hoznak nyugdíjat, — sóhajtgatta zsargonján.

—    Salamon királyról vagy Dávidról írt regényt — vélte apánk. Ő elolvasta könyveimet, de nem szerette a proletárélet rajzait és amikor első háromhónapos fogházbüntetésemet kaptam irásaim miatt, anyám sirt és azt mondta: a nagyapád, szegény, ha megélte volna ezt a szégyent.... Börtönbe kerülsz, betörők, csirkefogók közé, tanult ember létedre! Oh Isten te igazságos!.— És kínlódott hónapokon át a rejtélyen, mi is lehet az, amit én írok, ami miatt nem nyulok nyugdíjas állás után és nem búsulok a börtön miatt sem.

Megjelent az első németre fordított novellám. Elvittem hozzá. Leipzigi lapban közölték az elbeszélést. Uradalmi erdőben rőzsét lop a zsellérlány és sétáló utamon engem vél az új tiszttartónak és csodálkozik meg fél, amiért nem akarom felkinálkozását elfogadni. Felkinálkozását a büntetés elengedésének a reményében! Mert ez régi kényszerszokás errefelé!... Előbb apám olvasta el. Legyintett. Anyám felvette szemüvegét. Halk izgalom remegett tekintetén. Első írásom ez, amit most olvas. Az első lépés ez, amely közelebb viszi hozzám s a magyarázathoz a háromhónapos börtönbüntetést megérthetni. Egyáltalán, hogy ki is a fia... És amikor végzett a betűzéssel, szemüvegén keresztül rámnézett, aztán apámhoz fordult és elgondolkozva mondta zsargonján:

— Igaza van. Igen, így van ez a béreslányokkal — lekönyökölt az asztalra és sokáig maga elé nézett, aztán felémfordulva megszólalt — Rich tig, so sind die Roten? — rágta a szájaszélét és váratlanul, akadozva még soha nem tette: magyarul kérdezte — Ilyen lenni vörösök? Bérest szeretni? Szegényt pártolni?

Halkan kérdezte barátkozva, magyarul. Ránéztem és láttam: örül hogy elértettem kedveskedő ajándékát és helybenhagyó együttérzését. Azóta sem szólt hozzám magyarul és senki máshoz sem.

Most feküdt, elnyulva, erőtlenül és sárgás keze a takarón nyugodott mozdulatlanul. Arca hamuszínű és redős volt. A szobában a hozzátartozók nekifeledkezetten társalogtak. Maturált államhivatalnokok és nejeik, középiskolás gyerekeik, az ő méhéből fakadt élők, a cselédlány leszármazottai, akik előtt szeretően, türő alázat volt. egész életén át a haldokló öregasszony, aki mindig elhallgatta cselédi multját és elhallgatta zsargonnal kevert magyar beszédét, mert az csúnya és nem illik egy ilyen úri környezetbe... A szoba zsongott a sok beszédtől. A meleg fullasztó volt. Anyám mozdulatlan arca hirtelen megrándult, szája megnyílt, szeme nagyra kerekedett és hörögve, ajkát nehezen mozgatva megszólalt:

— Sok... állni... minek állni... itt? — és keze erőtlenül mozdult a takarón.

— Érdekes, magyarul beszélt — mondta az egyik rokon és a többiek még összébb szorultak a dívány körül.

Anyám szeme nagyranyílt. Ajka remegett. Igen, magyarul beszélt. Nem bánta már, hogy kinevetik. Nem bánta, ha idegenek is hallják. Most már minden mindegy. Vagy talán tudta, hogy most nem nevet senki? Nem tudom! Csak fogtam a kezét és néztem megnyult arcát.

—Sok állni... itt... minek állni? — hörögte újra. A sokak a szobában elnézően mosolyogtak és helyet kerestek maguknak. A székekre és ágyak szélére és a sámlikra ültek. Anyám arcán a bosszúság rángatózott. Nehezen, de felém fordította tág tekintetét. És én akkor megértettem! Azt akarta kérdezni magyarul: Miért van itt ennyi ember? Legyintettem és halkan mondtam: Ne törődjék velük, mama...

Megszorította kezemet, csak nézett, nézett, szeme csillogott és ijedt félelem lakott bennük. Gyerekkoromban sokat jártam a falu végén álló vágóhídon és a vérszagtól meg a lekötözöttségtő halálbaijedt kis borjuk tág szeme volt ilyen nagyon rettegő... A dívány előtt ültem, fogtam anyám kezét.. Mellettem feleségem ült. Anyám most hirtelen újra megszólalt és feleségemre nézett.

— Szeme — mondta halkan — szeme szép.

A feleségem szeme szép? Anyám utolsó nagy útja előtt becéző szavakat mond menyének? Feleségem fekete szeme könnyes, meghatott volt. Anyám keze megrándult tenyeremben.

— Szeme... szép... — nyögte újra és rámnézett.

Igen, igen! Lekaptam orromról sötét pápaszememet. Igen, anyám az én szememet nézte. Az én szemem miatt sírt ő véres könnyeket éveken át. Hadivakságom után, amikor ellátogattam az öregekhez, anyám elémállt és azt mondta

— Mutasd csak, hadd nézzem a szemedet.

Most fáradtan feküdt és szemén az öröm csilláma látszott. Lehajoltam, megcsókoltam a kezét. Szeme most újra nagyra kerekedett. Szája kinyilt. Valami nagy állati félelem suhant arcára. És én tudtam, láttam az ijedtség okát. Emlékszem, gyerekkorunkban csak akkor csókoltunk kezet szüleinknek, ha hosszabb időre elbúcsuztunk tőlük. Csak az egyik hugom, otthon is, a vakációkban anyám mellé ült és cirógatta, kezét és arcát csókolgatta. Anyám felhuzta szemöldökét és tréfásan fenyegette: te hízelgő vagy.

— Pesten tanultad ezt — mondta furcsálkodva nevető zsargonján és ujját ijesztgetve mozgatta hugom felé. És még Pestkörnyéki letelepedésükkör is mondogatta: kezétcsókolomot nem mondanak szegény asszonynak.

És én megcsókoltam most a kezét! Tudta, hogy búcsuzom tőle... Sokáig fogta tenyeremet és nézett félőn, segítséget kérőn... Aztán mereven, akadozva járt el nézése a szoba minden sarka felé. Búcsuzott az öreg ágyaktól, az asztaltól, az ezüst gyertyatartóktól, a nagy családi képektől. Már nem létezett senki a szobában, a világon, aszott, fogyó arca mozdulatlanul mutatta magát a nézőknek: gyerekeinek, unokáinak, sógorainak, sógornőinek, férjének. S a haldokló asszony is kikapcsolódott a jelenlévők érdeklődéséből. Napi gondokról, bajokról tárgyalt egymással a szegénységtől elgyötört, a sok, uri címekkel ellátott kispolgár. Apám néha rájuk, néha anyámra vetette sírástól vörös szemét.

A szobában mozgolódás támadt. Az udvar felől halk nyikorgó nesz hallatszott. A szobaajtót feltépték és a kettévált látogató sereg között gyerekkocsi gördült a betegágy elé. Öcsém felesége tolta ide, a haldokló nagyanyához bucsuzóul a kis unokát. A jelenlévő rokonok arcán a kedves figyelem, s a ritka szenzáció meghatottsága ült. Az első generáció bucsuzik a harmadiktól. Az új, kibontakozó élet utolsó találkozása ez a sirbamenővel! Az asszonyok szemüket törölgették, a férfiak félrefordították arcukat. A gyerekkocsi fölé a fiatal, elegáns anya hajolt. Kislányát felültette és arcát a nagyanya felé fordította. A kisgyerek hangos jókedvű lármába kezdett és a csörgőjét rázta, Anyám mozdulatlan arca megrándult, keze rettenetes erőlködéssel felemelkedett a gyerekkocsi karfájáig és gyürüs ujjával ütögetni kezdte. Mosolygott. Megismerte a gyereket. Aztán a fiatal anyára is ránézett. Merőn és furcsán.

Amig egészséges volt anyám: a fiatal asszony keveset járt erre. Hogyan is? Az ő apja már a hivatala révén is nagyságos úr! És összes-rokonai ügyvédek, orvosok, mérnökök meg nagykereskedők és az anyós — egy közönséges, szegény, parókás zsidóasszony, akit a gyerekei támogatnak” kereső gyerekei. És bátyám felesége is előkelő famíliából való volt, akinek testvére gyárigazgató és nagyon gazdag... Anyám két menye bizony elmondogatta egymásnak zsurokon vagy a korzón: szégyen-gyalázat, ez a két öreg ember elfogad gyerekeitől pénzt és mit szólsz hozzá, képzeld, a multkor, a heti piacon libát vásárolt az öregasszony! Libát eszik a mi pénzünkön! — Igen, toldotta a szót a másik, az öreg meg minden hónapban bemegy Pestre és beül a kávéházba feketézni és borravalót is ad a pincérnek a mi pénzünkön! És másoknak is elmondták megbotránkozásukat. Megtudta véleményüket anyám is. Nagyokat sírt és azt mondta: nem szabad felelősségre vonni senkit, mert kell a pénzük. És aztán a két fiát haragítsa össze a feleségekkel? Még talán össze is vesznének!

— Majd elpucolom magamat az útból — sírta el nekem németül panaszát — úgy megaláznak bennünket fiam, mi csak koldusok vagyunk nekik, hozzánk nem jönnek látogatóba a rokonaik se, csak mi járunk hozzájuk, mert mi ezért fizetést kapunk. Havi pénzt. Neked megmondhatom ezt fiam, mert neked nincs úgyse pénzed, hogy bennünket segítsél.

És csak mosolygott menyei felé, ha azok nagy ritkán eljöttek hozzája. Símogatta bundájuk szörméjét, finom keztyűjüket és rálehelt kalapjuk bársonyára.

— Szép ő — lelkendezett előttünk hangosan apámnak — és jó ő a fiaihoz... — csak amikor elmentek, mondta, hogy ezek az úri nők lenézik a fejkendős zsidó öreg asszonyt, igaz talán nem is tehetnek erről, mert mindenki, akinek gazdagsága van, gőgösen tekint a szegényre.

Nem lázadt ő sose! Az előkelő rokonok nem is igen adtak erre alkalmat. Elkerülték anyám házát. És ő se nagyon vágyódott utánuk. De egyszer láttam szemét haragosan megvillámlani.

Egyszer... apám öccse autón jött ki Pestről feleségével és beizent apámért, anyámért. Kimentek az uccára. Álltak a durrogó gépkocsi előtt és így beszéltek szivarozó nagybácsimmal. Amikor elindult az autó sokáig néztek mozdulatlanul a benzinfüsttől betakartan a sáros úttesten egymásra, Egymás arcát vizsgálgatták szomorúan és köhögtek... ők azt mondták, hogy a gázszag ingerli torkukat, de anyám nekem elpanaszolta:

— Neked igazad van. A vöröseidnek igaza van. A kutyájukat is jobban megbecsülik a gazdagok, mint a szegényt, még ha rokon is. Haj, ha én fiatal volnék — és sírt és összes államhivatalnok hozzátartozóit, férjeket és feleségeket is sorra vett, előkelősködő családtagjaikkal, mindemkit, életének szörnyűséges robotját és ime az eredmény: megcsufolják az embert... Csak kirendelik az autó elé, az uccára és onnan a szivar mellől köpnek feléje pár szót...

Kerítettem egyszer egy füzetet. Héberbetűs zsargon kiskönyv volt, első címsora így szólt: Chavérim aller LÃänder vereinigt euch... Olvasta, levette szemüvegét, maga elé nézett, újra olvasta, szája mozgott, arca kipirult és később hetek mulva, amire befejezte, sokat beszélt erről a kis brösüráról. Tetszett neki. Az igazság van benne, mondta, az igazi igazság ....

Most itt állt elegáns menye s a gyerekkocsiban kacagott az unoka. Anyám szeme újra a kis gyerek arcára tévedt és ott maradt sokáig. Aztán visszahuzta kezét a gyerekkocsi karfájáról, tenyere lehullt a takaróra.

— Minek jönni? — kérdezte akadozó hangon és szeme újra furcsán, merően nézte az elegáns asszonyt — minek jönni szegény zsidóhoz? Elmenni!

A szobában mindenki elhallgatott. Az arcokon mosoly bujkált s a szemek megcsillogtak a ritka szenzáció hallatára. Anyám rámnézett. Melle zihált. Sárga arcán piros foltok jelentek meg. Lehunyta szemét, mély zihálással kezdődött elgyötört testében az izgalom meg a kimerültség birokja az eszmélettel... Öcsém felesége még jó darabig állt a gyerekkocsi mellett. A rokonok újra napi gondjaikról csevegtek. Aztán kigördült a szobából a gummitalpas gyerekhintó. Anyám felvetette szemét. Keresett, kutatott a szobában. Arca kisimult. Föléje hajoltam.

— Elmegyek. Minden jót anyám — megcsókoltam kezét — minden jót anyám.

Beszélni már nem tudott. Csak kerekedő nagy szeme meredt rám. Elmentem. Éjjelre nagy tusa után meghalt.

Ennek már két éve.

És azóta többször is kerestem, ha kimentem apámhoz a kis héberbetűs zsargon füzetet. Nem találtam. Talán eltüzelték a hozzátartozók. Vagy talán odaadta anyám öreg fejkendős sorstársa valamelyikének. Nem tudom.

—  Chávérim aller LÃänder vereinigt euch — ez a cím nagyon megrázta a néhai zsidó cselédlányt, aki maturált gyerekeket nevelt s aki szégyelte tört magyarbeszédét, de aki megrendült az első olyan írás olvasásakor, amely az ő életét és életének robotos társait rajzolta meg.

—  Ja, so ist es mit den KnechtenmÃädel — mondta állástfoglalóan és évek multán, de csak halála küszöbén mert magyarul beszélni úri rokonai előtt és merte lázadóan levetni magáról a béklyót és számadóan megkérdezni megalázói egyikét: — minek jönni szegény asszonyhoz?

Az igazi igazságot csak nagyon későn olvashatta el.