„A nemi ösztönt hosszú időn keresztül megvetették, elfojtották és meggyalázták és most — ismét emberinek fogadják el. Nem szégyenlik már, hogy zoon erotikon az ember; és van bátorságuk nemiségüket beismerni.”

Kissé korainak találom ezt a megállapítást. Valami változás történt, de ez a sötétségtől a világosságig vezető úton alig egy-két lépés. Az intézményes korlátok s az azok hatásából eredő, lelkiekké változott gátlások ma is fennállanák. Sőt azt is mondhatnám, hogy maga Stekel is egy 137 oldalas könyvben szinte a monománia erejével harcol a meglévő helyzet változatlan fennmaradásáért, mert hiszen egy avatag polgári rögeszmét propagál: a monogámiát. „A házasság megszűnéséről tehát szó sem lehet”, — mondja Stekel. Később pedig: „...hangsúlyozom, hogy az egynejűség lesz mindig az ideál és egyetlen megoldása a felmerülő problémáknak.” Sőt, mivel „a leányok ma már nem lépnek tapaszta-latlanul a házasság szentélyébe”, — azt is tudomásul kell vennünk, hogy a házasság Stekel szerint szentély. Még szép, hogy könyve nem agitál az egyházi házasságkötés s a katholikus felbonthatatlanság mellett.

Az idézett mondat a lányok állítólagos tapasztaltságáról ilyenképen arra is gyanus, hogy erkölcsi felháborodást is kifejez, hogy némi rávilágítás akar lenni korunk züllöttségére, pedig hát, Stekel szerint, „a szexualitás felszabadítása megtörtént” s „Krafft Ebing, Freud, Havellock Ellis, Bloch, Forel és még sokan mások”... immár „felépítették azt a hatalmas művet, amely az emberiség felszabadulását jelenti és sziklaszilárdan áll a kiöregedett előítéletekkel szemben”, sőt ugyanezek a tudósok felismerték, hogy „a külső szabadság, amit oly nehezen, annyi harc árán szerzett meg az egyén, értéktelen, ha azzal egyidejűleg nincs meg a lélek belső felszabadulása.”

Ahány szó, annyi rossz. Nem is tudom, hol kössek belel Talán így: — a külső szabadság nem elég, ha nincs meg a lélek belső felszabadulása, — ismerték fel az idézett tudósok (tudtommal inkább csak Freud); igen ám, de a lélek belső felszabadulása sem elég, illetve az nem is lehetséges, ha nem történik meg a külső felszabadulás, — ismerték fel a nem idézett tudósok. No de Stekel szerint a külső felszabadulás már megtörtént! Szociológiai vakságnak ez éppen százpercentes. Teljes, tökéletes fel nem ismerése ez mind annak, ami a világon ma történik, a gazdasági rendszer s a szexuális élet organikus összefüggésének, meg nem-sejtése mindannak, ami az osztályuralmi nemi erkölcs egész elnyomásos (előbb elnyomásos és csak azután elfojtásos!) szisztémáját meghatározza.

Mondjuk tehát zavartalan gúnnyal, hogy mindent lehet, csak akarni kell; ha foltos is a ruha, az nem szégyen, csak rongyos ne legyen; a nemzeti termelést el sem lehet képzelni nagybirtok nélkül ; továbbá mindig így volt s míg a világ világ lesz, mindig is így lesz, — azután jőjjön új idézet: „Amit mi szexuálszociológusok akarunk, amire mi orvosok törekszünk, az nem a szabad szerelem, hanem a szabad házasság. A monogámia örök ideálja lesz a kulturemberiségnek.” Szóval ez a könyv azt tárgyalja, hogy a valóságot hogyan látja Stekel és hogy ő és a hozzá hasonlóan determináltak, mit akarnak, mit szeretnének, — függetlenül attól, hogy mások mit akarnak s hogy mi a természetes fejlődés iránya. Vitának itt nincs is helye, az ember legföljebb megteszi az ellenkijelentést: mi meg egészen mást akarunk.

Talán a „szabad” szó jelenthetne: valamit ebben a „szabad házasság” fogalomban. De hogy mit, arról sejtelmem sincs. Mert azt látom, hogy a stekeli. ideál ép´ úgy magával hozná a vágyaknak mindazt a megkötöttségét, ilyenformán a megkötöttségek áttörésének bűnné minősítését, tovább azután a bűntudat, végeredményben a lelki gátoltságot, — ami a mai nemi életet, ennek keretén belül a házasság intézményében! való élést is jellemzi. Ugy sejtem, hogy Stekel különbséget tesz az önkéntes lemondás és a kényszer között. Ez a különbségtevés lélektani szempontból helyes. De a valóságos élettől az önkéntes lemondás is elzár. És az önkéntes lemondások szisztemája — és ez az, amit Stekel nem vesz észre — egyesekre nézve lehet „önkéntes”, másokra nézve azonban ugyanekkor, az önkéntes lemondások következtében, már kényszerhelyzet. Stekel ideálisnak találja a megoldást, melyre példát Ibsennek Tenger Asszonya című művéből vesz, ahol is az író — és a sors — a nő kezébe adja a döntés korlátozatlan jogát s a nő ezt mondja: „Megtehettem volna, senki nem kényszerit, azért lemondok.” Az a morál azonban, aminek hatása alatt a nő így cselekszik, már oktroj, azaz: a lemondás csak látszólagosan önkényes. Az elutasított férfi számára pedig az így teremtett helyzet tökéletes kényszer. Egy-két gondolat-láncszemen keresztül hamarosan eljutunk — ha a Tenger Asszonyának logikája helyes — ahhoz a legideálisabb megoldáshoz: mivel általában a nemi életre senki sem kényszerít bennünket, illetve azt senki nem tiltja, tehát önként lemondunk annak mindenféle formájáról s egyszerűen, de óriási erkölcsi diadalérzettel, kihalunk.

Aki a házasságról ír könyvet, a polgári elgondolás alapján, — az úgy jár mint Stekel ,csak rossz könyvet írhat. Mert nem a házasságról kell írni, hanem a nemi életről. Stekel beszél például a házassággal összefüggő mindenféle lélektani problémáról: a férfi és nő nemi érzéseinek különbségeiről ,az otthon érzéséről a házasságban, a lelki szerelemről, a normális szexualitásról, a szerelmi készség elvesztéséről stb., stb. Szóba kerül a szerelmi élet jelenségeinek egész óriási anyaga, anélkül, hogy annak összefüggése a magántulajdoni rendszerben az anyagi érdekkel bárhol is még csak érintve is lenne. Ez a tökéletes dematerializálása a magántulajdon társadalomban szokásos és lehetséges szerelemnek, a pszihoanalítikusok állandó, konok és vak módszere szerint, teljes meghamisítása a valóságnak. Stekel tud beszélni például a féltékenységről oldalakon keresztül, úgynevezett „tiszta pszihológiai” alapon, — ezzel szemben ahová nézek a valóság világában, mindenütt mások, másfélék, legalább is más tényezőktől is meghatározottak, más tényezőkkel organikusan, tehát azoktól elválaszthatatlanul összefüggőek a jelenségek. Adva van például egy féltékenységi jelenet, melyet az aszszony rendez férje ellen; civódás, fenyegetőzés, sírás stb.; vihar után az asszony — miután a férj eltávozott — óriási nyugalommal magyarázza: jól elbántam vele; még a szemét is kikaparom; nem mintha féltékeny lennék, mert fütyülök rá, hanem azért, nehogy a pénz kimenjen a házból.” Igy a valóság, — de máskép és csak máskép Stekel.

Bizony azt, hogy a nemi élet nyomorúsága a mai társadalom keretén belül reformokkal nem oldható meg, épp úgy nem, mint ahogy a gazdasági nyomor nem szüntethető meg szociálpolitikával, — bizony ezt nem Stekel mondja, hanem Wilhelm Reich. És Stekel, légüres spekulációk helyett, — amikor — a nemi élet társadalmi meghatározottságáról s vonatkozásairól volna, vagy lehetne szó — megnézhette volna, hogy mi történik Oroszországban. Mert ha valaki nem tudja előre felbecsülni a fejlődés irányát, az legalább a már megtörtént tényekről vegyen tudomást. E helyett Stekel Oroszországról röviden csak annyit tud, (mert többet nem is akar tudni): „Oroszországban a házastársi megkötöttség lazítását törvényesen viszik keresztül és sok visszaélésről szereztek tudomást. Sok férfi kihasználta, ezt a szabadságot és évenként tőbbször is megnősült, amiért most törvényesen akarják a visszaéléseket meggátolni. Kérdés, sikerül-e? Előnyére szolgál a házasság intézményének, ha az aszszonyt arra kényszerítik, hogy lelkiismeretlen fickókkal éljen együtt?” Ez az ismertetés egészen hamis, mondhatnám lelkiismeretlen; a „kényszerítik” kifejezés pedig már szinte olyan naiv állítás, mint a magyar lapokban megjelenő olyan hirek, hogy Oroszoországban „a tudományos akadémia tagjait a Cseka nevezi ki.”

Kár is lenne minden ellenvetésért, fontos csak az volt, hogy az ember véleményét mondja meg e könyvről. A vélemény teljessége kedvéért írom le, hogy van a könyvben jó is és ez: egy többévtízedes praxissal biró analitikusnak az adatközlése, a bajok, a panaszok sokféle részében való jártassága, szóval oly anyagnak az ismerete, ami másnak mint analitikusnak nem állhat rendelkezésére, annyira nem, hogy mindenki, aki nem analitikus létére elmélkedik a témáról — nemi élet, házasság, — az kénytelen az analitikusok által közölt anyagot is ismerni. Bizonyára ez érdeméért fordította le a könyvet dr. Gartner Pál, aki — úgy látszik — azt tartja, hogy meggondoltatóul más hijján Stekel könyve is hasznos. A fordító, ahogy egy-két előadásából látom, a könyv társadalomszemléletével nem érthet egyet. Kitűnik ez a könyvhöz írt igen jó, didaktikus erejű jegyzetekből is, amelyek mindenütt csak pszihoanalitikus fogalmakat magyaráznak. (Budapest)

* Dr. Wilhelm Stekel: A modern házasság. Fordította és jegyzetekkel ellátta: Dr. Gartner Pál.