Aki vezekel, az Móricz Zsigmond, a Nyugat virágoskertésze. S amiért vezekelnie kell: egy virágszál a koncentráció virágoskertjében. A fasiszta magyar lélek vérszínű virágszála, amit úgy hívnak: a tót nem ember... Móricz Zsigmond, aki tanult bár sok úri huncfutságot, „durva kézzel” hozzányult ehhez a virághoz, csaknem letörte. Azt írta, látott Prágában magyar „fiatalságot”, amely európaibbnak látszik, mint a magyarországbeli. S összeakaszkodott Négyessy Lászlóval, aztán Milotayval, végül magával Pekárral, aki miután jól megmosta a fejét „sötét multja” miatt, becsördítette a karámba. Móricz nagy, Pekár viszont nagyobb, Móricz tehát simán becsördült. Pekár és a többi fasiszta literátor megtanította, hogy ha „a virágoskertben” nyíltan csinál politikát, akkor az a politika egy hajszállal sem térhet el az uralkodó osztály politikájától. Az úri huncfutsághoz tartozik ez, akár „A szépasszony kocsisa”, vagy a koncentráció. S aki már belejött az úri huncfutságba, annak tudni kell, hogy a virágoskertből milyen virágot kell gyökerestől kitépni és melyik az, amit dallal, regénnyel, Elektrákkal kell öntözni. Móricz Zsigmond egy pillanatra megfeledkezett erről — maga bánta, mert aztán már hiába ekszkuzálta magát, hogy „az én cikkeimben semmi politika nincs”, Pekár és a többiek alaposan helybenhagyták. Pekár ugyanis tudja, hogy az is politika, ha az író „nem politizál”, sőt az is, amikor csak „eszmékkel” bajlódik, eszme-eunuchokkal elefántcsonttornyokban, vagy pipaszó mellett a bugaci csárdában. Ő tudta — Móricz megtanulta. Pekár nagyfejű, Móricz nehézfejű. A fasizmus viszont szigorú és „pártosságot” kíván. Olyan pártosságot, amely megfelel az irodalmi egységespártnak. Móricz Zsigmond utólag hiába tiltakozott a „pártosság” ellen, miután előzőleg pártot ütött. S hiába hordozta körül a véres kardot néhány Móricz-hívő a „politikamentes irodalomért” és hivatkozott Gyulai Pálra. Gyulaival törököt fogtak. A „pártosságot” ő inkább megbecsülte. „(Ki a párt eszméje ellen vív don-quihotei harcot, az emberiség fejlődését akarja megakadályozni, ki a pártosság fogalma alá mer sorozni minden mély és őszinte meggyőződést, az emberi hitet gyalázza meg s a hitetlenséget dicsőíti” Gyulai: Néhány szó a kritikáról). Azt elhisszük: Móriczot meglepte, hogy amikor ő „meglobogtatta az eszmék palástját”, rárohantak „a pártemberek”. De éppen ez itt a bibi, ez bizonyítja, hogy Pekárnak igaza volt, amikor kioktatta. „A gondolatok harcánál” ugyanis nem közömbös, hogy „ki milyen párton áll”. A gondolatnak (természetesen, ha igazi gondolat) megvan az a rossz szokása, hogy — pártot üt. Valamit vagy valakit elítél, valamit, vagy valakit viszont igazol. Ha például Pekár gondol valamit, akkor ez a gondolat „pártgondolat”. Azé az osztályé, amelyhez Pekár tartozik. S ha Móricz olyat gondolt, ami Pekárnak nem tetszik, akkor azt. az osztályt sértette meg vele, amelynek viszont Pekár nagyon tetszik. Amikor tehát Móricz a „sértést” ügyesen visszavonta, helyesen cselekedett. Az ördöggel hiába nem lehet cimborálai — büntetlenül. Móricz az uralkodó osztályé, amelynek virágoskertjében buzgón kertészkedik. A főkertész viszont ott Pekár és a főkertész joggal büntette Móriczot: vezekelni! (i. r.)