Uj kiadóvállalatok gombamódra való szaporodása, a kommerciális elemek túlsúlyba való jutása, popoulismus és ehhez hasonló jelszavak, fából-vaskarikák lanszirozása, hangnélküli fiatalok vagy kijátszott öregek átmaszkirozása jellemzik a jelenlegi francia irodalmat. Ebben a kakofóniában, amely megsüketíti a hallani akaró füleket, amely arra szolgái csupán, hogy a nagy szociális problémák alulról felviharzó» szimfóniáját elnyomja, mégis kiszökik egy érnyi-erejű igaz futam. Mert hiába ölti magára M. André Thérive, a Le Temps irodalmi kritikusa a popoulismus operett-kosztumként ható paraszti subáját. Hiába duhajkodtatja végig híveivel a francia falú nekik csak fércmunkák alkotására inspiráló motívumait. Hiába osztogattat hamis deliriumokba kergető narkotikumokat... Az új francia irodalom napja mégis dereng. Talán még nem tiszta az új fény. Talán még sok benne a tradiciók szolgai tisztelete. Talán még erősen érzik az álpróféták ittjártának a hatása. A régi esztétika kerekdedséget követelő szabályai talán még megkötik az alkotniakaró kezeket. Még. sok az ellágyuló finomság, sok az individuálizmus oltárai előtt való lerogyás. De már hajnalodik. A vállravetett paraszti ruhának már egynéhány írónál nincsen operettbeli jellege. A munkásnegyedek eddig névtelen tragédiái már saját hangukon s hamisítatlan valóságukban szólalnák meg. Az összefogó nagy erő erjed. Azok a fiatalok erjesztik, akik az André Thérivek apáskodó kezének simogatását vállukról leverik s a maguk útjait maguk akarják járni. Erőteljes bizonyíték erre a La maladie au village című írás. Ketten írták. Két testvér, Louis és René Gerriet. Az a meglátási mód, az a hang, amit Gerrierék alkalmaznak már nem az André Thérive iskolájának a hangja. Nem banális futamokból összefogott operett-sláger. Azt mondhatnánk, hogy a mese vérszegény. Az események, amelyek a könyvet kitöltik s élővé varázsolják talán szürkék. A keret, amelyen belül egységgé formálódnak nem időálló. Azért mégis felejthetetlen képet ölel magába. Az első sikban ügy amint a szerzők az alaprajzot felvázolták, maga a francia falu áll. Talán nem is ez a fontos. Nem. Ez a falu még nem jelenti számunkra, azt amit jelenthetne. Szürke mindennapiság, nyomasztó csönd, a földdel való ismert viaskodás, figurák, asszonyok, emberek, állatok pici kis közössége. Áthatolhatatlan csönd, elfutott idők ittmaradt pora fekszik mindenen. Ebből a csöndből kivirágzik a babona. Szellemjárta éjszakák, elrontott ünnepségek, valami megfoghatatlantól való folytonos félelem köti meg a cselekvésre lendülő kezeket. Végre a nagyszó is kipattan. Betegség. Sorvasztó betegség. Csúnya betegség, a szerelem tüze alszik ki. A fiatalság csókvágya hal meg. Az élet stációzik. A fiatalok ágya hideg. A karoknak nincs lendülete. A holnap holtan jön, akár az eltemetett tegnap. Mindenki az örök hidegségre esküszik, amikor egy lány vérében megmozdul valami, az élet. A falu felfigyel. A sötét sikátorokban útat tör a nevetés. A tavaszi esték tüzeket hordanak. A fiatalok csöndes lázadása tettekbe érik. „Fattyuhajtás”, mondja a lány apja. A betegség amely a falut eddig gyötörte új nevet kap, a keresztségben morál lesz a neve.

A lányasszony nem merészkedik vele szembeszállni, meghajlik előtte. Fattyuhajtásával menekül. Vajudása ágyának a falu alatt elfolyó folyót választja.

Ennyi az egész. Valahol azonban a háttér mélyében, a pasztellszerű foltok, emberek mögött valami történik. Ennek a történésnek nincs semmi látást kötő kellemessége. A pasztellfoltok még erősek, a szerzők figyelmük jórészét akaratlanul is azok összekomponálására fordítják. A háttér azonban önmagától és önmagában él. Ott játszódik le az a harc, amelyben a tegnap még győzelmesen viaskodik a holnappal. Azzal a holnappal amely méhében mégis a tegnap szociális kereteit leromboló erőit hozza. (Páris)