Ha a regények valósága az élet valóságát jelentené, akkor kilencvenkilenc százalékban a kis emberek szürke élete, tömegsorsa dokumentálódna. De mert a tegnapi regény, ha nem is éppen kilencvenkilenc százalékban, minden mást dokumentál inkább, mint a kis emberek tömegsorsát, a mai átlagolvasó és a polgári kritikus, minden újabb proletárlétet tárgyaló könyvnél már felkiált: még mindig? És igaza van. Döblin már csodává fokozta, az irodalom már elskatulyázta a legmagasabb fokon, mit akar még a proletárlét? Mit okvetetlenkedik, mit nyugtalanít? Mit nyugtalanítja a kilencvenkilencszázalék az egy százalékot? A valóság igazságereje közben tovább dolgozik. Potenciális súlyával áttör falakon, korlátokon, feldönt dekorációkat, írókat hazudtol. Mert az irodalom a legmagasabb fokon meghamisította, újra és újra kell kezdeni, cáfolni, döbbenteni, nyugtalanítani egyrészt és tudatosítani másrészt.

A kulturember már felfedezett, felkutatott magának mindent. Otthonos a láthatatlan világban, az elemek és mikrobák világában, megmássza a legmagasabb csúcsokat, de a közvetlen előtte elterülő életterületet nem ismeri. Igy aztán nem csoda, hogy amikor a német-cseh Otto Roeld kiadja regényét, (Malenski auf der Tour — E. Reiss, Berlin) akkor az exotiktun erejével nyügöz a kereskedelmi utazó mindennapja. Bizonyos, hogy ritkán állított ki magának hivatás ilyen egyszeribben kezdő és első jelentkezésében már is lezáró emléket, mint itt Roeld az ő Malemskijával. Az utazó: ez a mindig úton levő hajszoltság, mely magával cipeli egész nyomorúságát, minden vágyát, otthoni félelmét, exisztenciális kiszolgáltatottságát, döbbenetét, amikor látja a példákat, a kifacsart citromokat: az útszélre hajított öreg kollegákat. Roedl nem egy utazó életepizódját írja meg, de Malenskin keresztül tömegsorsot próbál összefogni, hogy eljusson a maga módján a felismeréshez: „Sors, hatalom? Engem nem csapnak be. Szuronyok uralkodnak és a bitangság triumfál.” És a végén ez a regény mégis feltornázza magát a sors misztikumába, biblikus példabeszédet intonál és elsímogatja az újat kezdő pontot. Mint Georg Fink, aki első felfigyeltető regénye után (Éhes vagyok) a másodikkal (Hast Du dich verlaufen? — Br. Cassirer, Berlin) cáfolhatatlanul már csak egyetlen egy dolgot dokumentál: Fink teljes eltévelyedését. A pincelakások, a bérkaszárnyák, az ucca, a prostituáltak, a proletárlét valóságát senki nálánál jobban nem ismeri. És itt ebben a regényben mi történik? Fink a valóságot összeboronálja egy zongoragyáros spleenjével; élményeit megnyomorítja, meghamisítja, önkívületté fokozza. A döblini példa úgy látszik ragadós, mert Biberkopf új emberré feltámadása új változatban itt {megismétlődik. Az író a tömegsorsból önkényesen kiragadja az egyest, kiéli fenékig ezt az életet és kész a feltámadás: az író homunculusa, melynek semmi köze a tömegvalósághoz. Döblin legalább külsőleg ragaszkodott a proletárhoz, de itt a zene új régiókba új viszonylatba lendíti a létet, melynek már nincs kapcsolata a valósággal, mert „a szeretet: ember és az ember nem más, mint az őselemi: a víz.” Hát köszönjük szépen, de a víz valósága ugyanabban a városban, ahol Fink hőse ezt felfedezi  kicsit máskép beszél. Lásd Albert Hotopp regényét: Fischkutter H. F. 13. (Neuer Deutscher Verlag, Berlin). Itt például megtudjuk, hogy a tenger szabadsága, a víz végtelensége ezeknél a nagyszállítóknak kiszolgáltatott halászoknál sokszor a hivatással való elégedetlenséget jelenti. Hotopp nem fedezi fel a víz ősmisztikumát, de a világváros közvetlen közelében egy ősi primitivségben megmaradt népréteget: a bárkás halászokat, kiknek egyetlen ellensége: a nagyvállalkozók gőzbárkái. Egy szép nap aztán megtörik a jég és a közéjük nősült idegen gőzgépet szereltet bárkájába, a H. F. 13-ba. Itt ennél a pontnál kellett volna Hotoppnak a lényeget adni. Itt összefogni az erőket és innen kristályosítani kis emberek magukra lelt erejét: a sztrájkot a nagyvállalkozók ellen. De ez nála csak epizód és Hotopp megragad a 13-as számú bárka sorsánál, pusztulásánál és ami marad, az egy csodálatos asszonyfigura: a férj, gyerek, bárka; nélkül maradt özvegy, aki egy önkívületi percében a nagyvállalkozótól méhébe ültetett magzatot akarja magából kitépni, de lecsap a 218. paragrafus és így — bár magát a halászregényt gyengíti — a könyv a gyilkos paragrafus ellen harcolók sorába lép — a hatást fokozza. A történet vége kontrapontnak kissé túl ünnepélyes, mert nem a regény történése kristályosítja ki. A börtönből szabaduló Lee egy vörös-zászlós hajóra lesz figyelmes. Kísérője megmagyarázza neki, hogy az orosz hajón a vörös zászló mit jelent. Mindannak az ellenkezőjét, amit ő végigszenvedni volt kénytelen —: az új az emberséges szabad életet. Magyarázott és nem megélt felismeréssel végződik a regény, ami mindenesetre gyengíti értékét.

A pápa új enciklikája leszegezi: — az egész egyházi, állami, társadalmi berendezkedés közös akarattal kizárja a nőt a szociális életből, elveszi a jogát, a lehetőségét, hogy ugyanolyan változtató és harcos elem Jegyen az osztályharcban, mint a férfi. Ha aztán ez a változtatásra képtelenné szugerált nő mégis felismeri egyforma osztályhelyzetét és nem hagyja magát, sőt tömegét, sorsokat mozgósít, akkor csodaként bámulják. Ilyen, csoda Erna Halbe, a kis gépírólány Rudolf Braune regényében. (Das MÃädchen an der Orga Privat. — SocietÃäts Verlag, Frankfurt). Vidékről jön Berlinbe, egy nagy üzem gépírótermébe. Friss eleven Valóság. Él. Kilép a sorok mögül, meg lehet tapintani, el lehet kisérni A főnökök valami disznóságot csinálnak az egyik lánnyal és Erna melléje áll, példája szugerál: sztrájk. Hogy utána Ernának repülni kell? Jött győzött és megy tovább. Garabonciás, aki jön megy és eltűnik. A regény hibája, hogy túlságosan erre a színen átrobogó garabonciádára van beállítva. Az egyetlen egy csoda-Erna szuggeszciójára, a kivételre. Braune érzi a beállítással járó veszélyt és a végén ráeszmél céljára: „A világ baja nem oly elviselhetetlen ha a dolgozók segítik egymást, ha soraikban a szolidaritás és az ellenállás növekszik. Egy nem tehet sokat. És egy nagyon sokat tehet. A kis gépírólány egy kilátástalan harcot vezetett és most eltűnik a tömegben. De a harc még nincs befejezve.”

A harc nincs befejezve, csak Erna tűnt el a tömegben, az ismeretlenségben, hogy valahol új alakban újra felbukkanjon. Shirley néven, mint vasalólány például Amerikában egy nagy hotelben. A magyar Leitner Mária regénye (Hotel Amerika — Neuer Deutscher Vlg.) nem más, mint Amerika szociális keresztmetszete egy hotelüzemre sürítve. Fent a procooló butonos milliomos gazdagság s lent a moslékos szegénység. Fent és lent. Urak és szolgák. A legtökéletesebb, legigényesebb hotelüzem és a legtökéletesebben kiszipolyozott alkalmazottak. És ez a nagy, ez a tökéletes üzem egyszerre csak elcsuszik egy közönséges krumplihéjon, melyet a bátor Shirley dob a lábuk alá. És a páriák, akik eddig mukkani sem mertek az ehetetlen koszt miatt, most felgyulnak: sztrájk! és az üzem áll. „Már nem féltek, mert most ujra tömeget jelentenek, tömeget, melyben nem ismerni fel már az egyest.” A feltételek teljesülnek, de Shirley repül. Nem baj: „Egyszer ez még mind a miénk lesz, de addig sokat kell harcolnunk. Sebaj! Fiatal vagyok és előttem az élet.” Kár, hogy a felső tízezrek életének a bemutatására, az érdekesség fokozására Leitner egy zsarolási historiát állít a regény tengelyébe, amivel gyengíti, a proletárlét és a gazdagok életének meztelen önmagától adódó szembeállítását.

Amerika, a prosperity leleplezett hazája régen sem volt fenékig tejfel. „Amerika azért olyan gazdag és kövér, mert magába falta a millió kivándorló tragédiáját.” Ezt már Michael Gold könyvében olvassuk, (Juden ohne Geld. — Neuer Deutscher Vlg.) mely regényen túl, Gold „boldog gyerekkorának” emlékkönyve. Aki meg akarja érteni, hogy Gold mért lett forradalmi prolettáríró, az olvassa el, ezt a könnyes dühvel megírt amerikai „Pál utcai fiukat”. A Pál ucca itt: az East Side, a pénztelen zsidók, a stricik, az uccalányok negyede. Ezek az East Side-i gyerekek nem a grundot látják és élik, de a felnőttek egész nyomorult életét: a bérkaszárnyák poloskáit, a munkanélküliség, a kiszolgáltatottság, az éhség, a piszok, a megaláztatás egész valóságát. Itt nem érünk rá a kis Nemecseket megkönnyezni, Gold emlékezése csak a dűh keserű kitörését ismeri. A tanítónő: „Ó te fantázia mentes deszpota, ó te tej, borjú, bika nélküli tehén, micsoda kín volt neked, a zsidó negyedben tanítani.” Vagy: „Közülünk bármelyik is a villanyosszéken végezhette volna. És én egyáltalán nem vagyok büszke, hogy ez nem így történt. Ez nem az én érdemem, de tisztára a szerencse dolga.” Ez a két idézet mindennél jobban dokumentálja Gold „boldog gyermekkorát”, az East Side-i proletársors ijesztő perspektíváját. Ez az egész apokaliptikus gyerekkor, atyja slemilsége, anyjának a bérkaszárnya levegőtlenségéből a magyar puszták végtelenje felé szálló sóhajtása egyetlen egy megismerésbe csúcsosodik: „Nincs, nem lehet szabadság addig, amig az emberek koldulni kénytelenek — munkáért... Én csak egy voltam a milliók közül... Egy nap a szappanláda tetejéről valaki azt prédikálta: a milliók kétségbeeséséből, melankóliájából és ájult dühéből megszületett egy mozgalom, melynek célja a szegénység megszüntetése. És én hallgattam. Ó proletárforradalom, te öntöttéi belém reményt, amikor már csak öngyilkosságra gondoltam. Te vagy az igazi Messiás. Ó forradalom, aki engem! arra kényszerítettél, hogy gondolkozzak, harcoljak és éljek! Ó nagy kezdet!

Ha a proletárvalóság nem dokumentálódik teljes tisztasággal mint szemnyitó forradalmi valóság, akkor nincs értelme közvetítésének. Gold könyve egyenes vonalban halad a valóságtól a felismerésig. Dokumentál és manifesztál. Mit dokumentál azonban Joseph Roth zsidóregénye a Hiob? (G. Kiepenheuer, Berlin) Lengyelországban él a zsidó tanító, a szintén-slemil Mendel. („Odaadod a gyerekeknek azt a kis eszedet, ami még van és ők nálad hagyják egész butaságukat”). Végigéli az oroszzsidók tipikus jóbi életét. Gyerekeivel nincs szerencséje, az egyik csenevész nyomorék, de a rabbi megvigasztalja, hogy valamikor ebben lészen gyönyörűsége. A háború után áthajózik Amerikába, már régebben kiszökött másik fia után. (Milieu egyezés Golddal, de Roth könyve: regény) a milieu tehát csak kulisza. Gold könyve: dokumentum, a környezet tehát mindennél fontosabb és igazabb). Mendel nem érzi jól magát. A nyomorékot odaát hagyták, nem tudnak róla semmit. Egyszer aztánt feltűnik Amerikában egy csodahegedűs és ki más lehetne, ez, mint az elveszett gyerek. Jób megpróbáltatásai végetérnek. Roth regénye: a legtökéletesebb, legraffináltabb irodalom. De mert nem mond semmit, nem is adhat semmit. Csinált, kiagyalt, kieszelt és nagyszerűre sikerült bibliai, sőt epikai egyszerűség, de — nem hat. Rám pl. az amerikai részek úgy hatottak, mint az Ábris rózsája gicsfilm. Ez a regény iskolapéldája, hogy mint lesz zökkenőnélküli regénycsoda a kisemberlét, hogy az írómesterember milyen nagyszerűen tud olajozni a legfinomabb olajjal: a szenvedéssel. Irodalom, mely a legmagasabb fokon meghamisítja a valóságot. Az eredmény azonban mégis Stefan Zweig dicshimnusza: „És az ember nem szégyeli magát: végre egy műremek, mely egész szenti-; mentálisra hangolja.” Olvasd utána Anna Seghers új könyvét (Auf dem Wege zur amerikanischen Botschaft — Kiepenheuer) és nem leszel szentimentális. Fáradt leszel, szürke leszel, mert magadba lélegzed a proletárlét egész levegőtlenségét, vigasztalan nehezét, valóságát. A föld felületéről ma már könnyen felszárnyalhatsz tízezer méterre, de próbálj meg egyszer becsületesen a földön maradni és — mintha, a bogarakat lesnéd — azt adni, ami van. Seghers megpróbálja. Tüntető menet Sacco és Vanzettiért. Négyes sorok tömege. Az egyik ilyen sor. Négy különböző ember, ahogy ebben a pillanatban úton az amerikai követség felé cipeli életét. Távol elől Sacco és Vanzetti, a cél, de közel a saját sorsa, a hazagondolás. Négy különböző hangtalan monológ, gesztus, ideg, élet és Seghers ezt jegyzi. Kisérlet. Sem több, sem kevesebb. Nem sikerült, problematikus, de az egyetlen Seghers megpróbálkozott vele, közvetlen közelbe férkőzött. És ugyanígy a többi elbeszélésnél: esendő, kétségbeesett kisemberek mindennapja. Seghers tudatosan nem nyit szelepet, előbb a saját atmoszférájában, a saját levegőtlenségében figyeli és sztenografálja a proletárlét őrlő perceit. Az utolsó elbeszélés (A hrusovói parasztok) már teljes értékű és így teljes hatású. A tiszamenti ruszinfalú parasztjainak tizenkilences lázadása több, mint kiragadott epizod, mert ez a távoli istenhátamögötti zug egységesen és összefogón lélegzi és adja az egész mai világrengést.

Hogy a proletárlét lehet színesen vad és fantasztikus, azt a legraffináltabb kizsákmányolás: az idegen légió bizonyítja. Most száz éve alakult, könyvek és riportok színes, véres, szaharás, keleti exotikumként tálalták elénk, de ordítón leleplező vádiratát csak most a jubileumi évben olvashatjuk. (Franz Glienke: Ein Prolet in der Fremdenlegion — Agis Verlag Wien-Berlin). Egy német proletár, kit a legravaszabb kerítő: az éhség és munkanélküliség toborzott a légiónak, Londresnél is lázítóbban (mert átélte) tárja elénk a „kapitalisták egyik börtönét: az idegen légiót.” Ilyen színes és vérlázítón borzalmas regényt, ennyi emberi szenvedést csak az élet produkálhat. És Glienke, akit az otthoni éhezés eltompított, itt a militarizmus és a kizsákmányolás kettős poklában ráeszmél céltalan életére és haza már az öntudatos osztályharcos kerül. A nemrég Párisban agyonünnepelt Apponyi Albert gróf egy palotában „ahol még véletlenül sem lehet mással mint kegyelmes címűekkel összekerülni” előadást tartott: „Meglátogattam az olasz és francia gyarmatokat, bámultam azt a nagy pompás szervező képességet, mellyel főleg a franciák gyarmataikat vezetik.” (PMH), Aki meg akarja tudni, hogy mi az a pompás szervező képesség, az olvassa el Glienke könyvét és próbáljon ellentmondani végkonkluziójának, ha tud. „Amig az imperializmus a gyarmatokkal és azok népeivel csak bőrzeüzletet csinál, addig mindig lesznek idegen légiók... és amig a munkásság nem eszmél rá, hogy mennyire ki van szolgáltatva a militarizmus szadista káplárainak, addig a polgári társadalomnak mindig szüksége lesz ágyútöltelékekre. Mindegy, hogy milyen címen. Istennel... istenért... és ha kell... isten nélkül.” Apponyi Albert és a sok kegyelmes című bizonyára nem olvasták Glienke könyvét. Ajánljuk szives figyelmükbe. (Stósz)