Az irodalom válságának magyarázatát sokfélekép kereste a kritika és a publicisztika. Kereste az olvasóban és az olvasó (elváltozott életkörülményeiben s kereste a nagy egyéniségek hiányában, mely — szerinte — az egész világon általános s kereste az előbbi kettő együttes erőjátékában. Megállapította, hogy minden rangú és rendű olvasók részéről erőteljes eltávolodás tapasztalható az irodalomtól. Megállapította ezeket, de sem a kritika, sem a publicisztika nem kereste a mélyebb okot. Az eltávolodást látta s elfogadta magyarázatul anélkül, hogy az eltávolodás okát mélyebbről firtatta volna. Nem látta így, — mert hiszen ha látta, önmagát kellett volna tagadásba vennie s minden válságkonstatálás ellenére a kritika és a publicisztika menteni akarta az irodalmat s valami olyan tényezőkre áthárítani a felelősséget, amikről nem tehet. Nagy egyéniségek hiányáról beszélt s az olvasó indolens magatartásáról és fáradtságáról. Csupa ellenőrizhetetlen és felelősségrevonhatatlan tényezőkről s ezzel a sok másról beszéddel elleplezte és eltakarta az igazi okot. Elhallgatta, hogy a színház, az irodalom, a polgári színház és a polgári irodalom: ma mindenütt mondani valóknélküli Európában. A polgári irodalom az egész vonalon vagy ismétel vagy hazug, de mindenkép valóságellenes. Valami polcra került. Már a polgár is csak indirekte veszi a hasznát. Közvetlenül a polgárnak se mond semmit. Minden uralkodóvá merevült rendszernek tipikus sajátsága ez. Minden uralkodórendszer egy időpontban elérkezik ahhoz a pillanathoz, amikor a maga valóságából csak azt engedi látni és azt igyekszik felmutatni, ami a saját maga társadalmi és gazdasági mivoltának kedvező, ami a szilárdságát és az örökkévalóságát igazolja. Mindaddig amig nyugodt lelkiismerettel igazolható valamely uralkodó rend valósága, addig az irodalom teli van mondanivalókkal. A nyugodt lelkiismeret páthosza csupa kritika és harc. Az irodalom minden sorában a. valóság lobog mindaddig amig az irodalom — őszinte lehet. Ez az idő azonban csak egy szakasz a polgárság élettörténetén belül is, mert amint az ellentétek a polgári renden belül elszaporodnak a válóságirodaimát hordozó őszinteség felbillen, a kritika elhallgat s az irodalom összes tartalmaival és formáival konzerválódik — az ellentétek jelentkezése előtti nívón. A konzervatív irodalmak ezért beszélnek mindig másról, mint amiről a valóságban szó van, — azok az irodalmak pedig, melyek a megmerevedéstől való félelmükben a konzervatív irodalmak túlhaladását kisérlik meg, lényegében azonban a konzerváló osztályon belül maradnak, úgy próbálják megoldani a valóság és az irodalom közti kontroverziát, hogy az áthidalhatatlan ellentéteket, melyek a valóságot betöltik — a valóságtól való elabsztrahálódás útjára tolják. Igy következik be a konzervativ- és stílus-irodalmakkal a hamis tartalmak fázisa. Az irodalom természetesen ebben a fázisban is valami féle életről, azaz valóságról, emberekről és emberekközti viszonylatokról kénytelen beszélni. Ez a „valóság” azonban már teljesen más, mint a szóbanforgó osztály induló irodalmának valósága volt: az új irodalom-valóság az eredeti valósággal ellenkező értelmezést kap. Az eredetileg valóság-irodalom, — mely kritikai és harcos, azaz társadalomtisztázó irodalom volt, — kicserélődik. Minden eredeti hang elváltozik. Minden mást mond, mint amit a valóság tartalmaz, Az irodalom vonatkozása a valóságra minimális. Kizárólag, egy az adott valósággal ellenkező, kitalált és szupponált valósággal foglalkozik. Az irodalom a tartalmaknak ebben a fázisában nemcsak, hogy szerepet cserél, de — szükségszerűen elferdítve állítja elénk azt, ami a valóságban létezik és mozog. Az irodalomra bekövetkezik az önmagából és az önmagának való élés korszakai Környező valóságához nem nyulhat ,mert ha hozzányulna tartalmaival olyasminek a tarthatatlanságát kényszerülne igazolni” amit tulaj donképen még mindig véd. Valami különös helyzet keletkezik így: egy élet és halál közti állapot. Valami tevékenynek látszó agónia: az üres formák, variánsok és ismétlések kora, ahol a mondanivaló helyett a formára, a tartalom helyett a technikára kerül a hangsúly. Ez az a fázis az irodalmak életében, mely valójában a hozzátartozó osztályok halódásának a fázisa. Ebben a fázisban minden összezavarodik. A nevek ugyanúgy, mint a célok. Az érzések ugyanúgy, mint az eszmények. Mindaz, amit az illető osztály feltörekvése hősi esztendeiben termelt, valami komplikált halmazzá lesz, mely lépten-nyomon önmagának mond ellent. Válságba került...

Ez azonban csak egy általános értelmezése az irodalom válságának.

Mik azonban azok a közelebbi utalások, melyek a polgári irodalomnak ezt az önmagával szemben ellenkezésbe került stádiumát érinthetik?

Ezeknek a jelzése a polgári irodalmon belül többféle úton lehetséges. Jelezni lehetne ezeket a polgári irodalom reprezentánsainak az elemzésével. Ez azonban a hosszabb és kevésbé célravezetőbb út. Ha így kisérelnők meg az értelmezést, akkor még mindig úgy tűnhetne, hogy a polgári irodalomban szereplő ellentmondások csak bizonyos egyének ellentmondásai s más egyének esetleg leküzdötték ezeket az ellentmondásokat, már pedig ezek az ellentmondások egy egész osztály, illetve egy egész társadalom ellentmondásai. Célravezetőbb tehát ha az irodalom szervi ellentmondásait azokon a módozatokon át kiséreljük jelezni — először általában, azután pedig speciálisabban — amelyek közt minden polgári irodalom szükségszerűen mozog s amelyek a polgári irodalom íróit mindenütt a világon szükségszerűen összetartják.

Az általánosabb jellemzés előtt szükséges egy kérdés felvetése, nevezetesen: mi az ellentmondások kiderítésének az objektív alapja? Miként maradhatunk objektívek? — Ha végig figyelembe vesszük, hogy mi volt a polgárság irodalma akkor, amikor a történelemiben dolgozó erők révén szükségszerűen létrejött s ha ezt az eredendő — általunk klasszikusnak jelzett irodalomalkatot — összehasonlítjuk azokkal a fázisokkal, melyeken a polgári irodalom fennállása óta keresztülment. Természetesen ezt az összehasonlítást itt még csak jelezni sem tudjuk. Ennek még a jelzéséhez is egy szélesebb történeti studium volna szükséges. Ebből a studiumból egyelőre tehát annyi legyen elég, hogy amint a polgár és a társadalma, ugyanúgy ennek a társadalomnak az irodalmi tükröződése sem volt a kezdetben olyan, mint mia. Valaha, amikor a polgárság a feudalizmussal szemben mint történelmi erő megszervezte és keresztülverekedte magát, a polgárság, és irodalma tele volt heroikus tulajdonságokkal. Ideológiái harcos ideológiák voltak, irodalma pedig harcos irodalom, propaganda és prédikáció, valóságban vájkáló, változtatni akaró, minden sorával azokat az eszméket szolgáló, amikkel kiküzdötte a feudalizmussal szemben a maga igazát. Ezekből már egyenesen következik, hogy ez az irodalom egész természetében nem az az irodalom, ami ma ezen a néven általános. Nem „szépirodalom” volt, hanem valóságalakító. Irói egy osztály harcosai voltak s a legkevésbé sem osztályfeletti „hontalan” intellektuelek. A polgári irodalom hőskorának írói bent mozogtak a valóságban s nagyszabású és konzekvens irodalmi kísérleteikben megfogalmazták mindazokat az érzéseket és gondolatokat, amelyek osztályuk belvilágát és tudatát jelentettlék a társadalmi harcban a feudalizmussal szemben. Ők alakították és nevezték el irodalmilag a polgári én és akarat amaz erényeit és hibáit, amit, a polgári társadalmasulás kitermelt.

Milyen volt ez az én és akarat a kezdetben? Harcos és elszánt. Hódító és foglaló. Szembeszállt a feudalizmussal s minden téren a végzett munka, a teljesítmény lett az ideálja. A teljesítmény-eszmény hősi igézetében küzdötte ki és rendezte be a maga világát. Ez a teljesítményiteszmény, — bár deformáltan, de még él, — valaha szervezett és ellentmondásnélküli volt. A polgárságnak voltak szilárd tekintélyei. Hitt egy, saját maga által kétségbe nem vont érték-skálában, hitt a törvényekben és engedelmeskedett azoknak. A teljesítményi eszmény körül egyértelmű és biztonságos volt a világ. Egyértelműek és biztosak voltak ennek a világnak a válaszai bármilyen kérdésekre. Nem volt ellentmondás, az. ember (a homo sapiens) helye szilárd volt s a polgárnak csak arra kellett törekedni az így elrendezett világban, hogy az én esetleges fájdalmaitól mentesítse magát. Ezt viszont csak úgy érhette el ha a termelésnek abban a szférájában, amit kreált a gazdagságosság körülményeit forszírozza. A gazdagság biztosította a szenvedések ellen. Biztosította ez az energiák épségbenmaradását is. Ez az eokonomiai cél lett azután a teljesítményi-éra heroikus fázisa után a polgári én hajtóereje s — az egész polgári rendbe szétáradó ellentétek felidézője. Az eokonomiai cél hozta létre a polgári tudat, illetve irodalomkifejezés sugárzó erejének a megkötési kényszerét. Az oekonomiai cél követelte meg, hogy a tudat ne vonja kétségbe a kiverekedett rend „tökéletességét.” Erre már azért is szüksége volt, hogy a polgári társadalom szerveződése az oekonomiai cél vonalán megingathatatlanul tovább folyon. A valóságkritikának vagyis az irodalomnak vagy a háttérbe kellett vonulni vagy pedig az új központi életmozgató elv (az oekonomiai cél) mentén ujjászerveződni. Ez az ujjászerveződés ugyanabban a szférában folyt le, mint amely szférában a harcos polgár átvedlik a járadékából élővé. A polgárság egykori élharcosainak örököseiben a teljesítményi lendület deklasszálódott: szerzési mánia lett belőle. Az istenektől való függés józan jámborságából szemforgató gyávaság, a fájdalmak elöl való menekülésből — kényelemkultusz. A halmozódó gazdagság kicserélte a célokat és az eszményeket. A harcos támadóból védekező lett, aki a társadalomból mindazokat kizárta, akik ugyanúgy próbáltak védekezni a polgár által teremtett fájdalmak ellen, mintahogy ő védekezett a feudalizmus fájdalmai ellen. Az abszolut értékekben való spontán hitből konvenció alakult, a, józan erkölcsösségből hipokrita morál. A teljesítményi-ideál áttolódott a hírnévre és a hitelre. A bensőségek helyett a külsőségek végtelen kultusza következett; mindaz következett, amiben élünk; mindannak ,az ellentéte, amit ia kezdet tételezett; minden mai ellentét a maga sok végzetes tévedésével és áldozatával. A polgár a maga alapította, szervezte társadalmi-termelési valóság következtében homlokegyenest elváltozott s karikaturája lett egykori magamagának.

Mit csinált ezalatt az irodalma? — Nyomon kisérte. Az a változás, ami a polgárt érte, érte az irodalmát is, úgy tartalmaiban, mint formáiban. Az irodalom is letért az eredeti útról.

Mi volt az eredeti útja?

Egy feltörekvő osztály harci eszményeinek a tudatosítása, egy a történelmet előrevivő osztály szellemi szükségletének a kielégítése. — Mi lett végül belőle? Szórakozás szellemi és árú anyagi értelemben. A társadalomnak az a szerkezete és szelleme mely kitölti a polgári társadalmat, kikerülhetetlenül rányomja mindenre a maga bélyegét. Rányomta tehát az irodalomra is. A szabadkereskedelem árútársadalma árúvá determinálta azt a harci dalt is, (formai következményeiben) amellyel egykor a feudalizmus ellen indult. Igy történt azután, hogy a polgári irodalom már a polgár számárja sem az a hajdani eszme-tudatosító kielégülés s így célok és eszmények szolgálata, hanem a jólét eszköze: mulatság. Az irodalom életében beállott legfontosabb ellentmondásra utal ez a momentum. Utal arra, hogy az, ami — a legjobb esetben — az író számárai szellemi kiélés és így cselekedet, az polgári olvasójának mindig szórakozás. A polgári irodalomban végbemenő változásoknak ez a kiinduló pontja. Ez az ellentét az, ami a válságon át a megszünés felé mozgatja. Az írói alkotás folyamata és a mű a polgári társadalom szerkezetén belül az árú-determinánsok befolyása alá került. Elváltozik így az író eredeti típusa. Nem vezető, hanem kiszolgáló s így az irodalom is nem formál, nem alakít és változtat, hanem megrendelt szükségleteket elégít ki: egy új — polgárkreálta iparágét — a szép Szükségletét. Mögötte üzemek sorakoznak fel. — Mindezek a körülmények a polgári termelési rend sajátosságaiból s a polgári lét szelleméből következnek s visszahatnak az irodaion* belső alkatára: visszahatnak a formákra. A szórakoztató elv betör minden műfajba. A valóságkonfliktusok tudatosítása kicserélődik a szépség és a tetszetőség hajhászásával. A harcos irodalom megszűnik: a polgár konszolidálódott s nem a harc, hanem a nyugalmas kielégülés (a szép-szemlélet) az eszménye. Ez a szituáció termeli ki a stílusok és egyénieskedések irodalmát. A konkrét irodalom-célokat felváltják az absztrakt célok. Ugyanakkor az irodalom árúinak piac kell és vásárljó. Az egyéni valeurok kultusza az árúprosperítás hajtóereje. — Mindezeknek a tényezőknek az összejátszása egy nagy és komplikált differenciáltságot jelent. Minden író egyéniség s koránt sem azért egyéniség, mert tényleg egyéniség, hanem mert az írók és a piacok közt fellép a piacokért folyó harc. A különböző irodalmi iskolák, irodalmi csoportosulások mind piac-kisajátító megoszlások és kísérletek azonkívül, hogy az elvesztett igazi irodalom-cél leplezői. Az irodalom életét így a piac telítettsége s hangulata teszi. Kétségtelenül ez is erőjáték, — de nem az az erőjáték, amit tulajdonképpen mozgatnia kéne. Egy nagy, anarchia keletkezik így, amelyben minden összekeveredik mindennel. Az igazi cél tudata már senkiiben sem él. Az igazi céllal elveszett valósághoz a polgár irodalimának már semmi köze. A polgári kritika és tudomány az elváltozás évein át kitermelte végül azt az elméletet, mely ezt a céljavesztett irodalmat — igazolásán túl — mint egy eddig soha nem létezett valamit külön öntörvényű világgá konstituálja. Az elveszett valóság helyett az irodalmat próbálja megmenteni. Ebben a fázisban az irodalomnak már az a döntő jegye, hogy (állítólag) érdeknélküli: — osztályok és világnézetek felett áll. Ugy tesz mintha a saját maga osztályát is megtagadná. Osztálya erkölcsei és eszményei különben már rég nem tetszenek neki. Esetleg tudja is, hogy az időnek mik az új igazi erkölcsei és eszményei, ezek azonban már harcban állnak a polgár világával és vele is, aki pedig minden gőgjét és mámorát (magában hordja. Egy uralkodóosztály végső reputációjának megmentéséről van szó s ezért mindenekfölé kerül. Az ellentétek már annyira elszaporodtak, hogy az ellentétek egyszerű megoldásáról már szó sem lehet. Azoknak a tiszta-irodalmaknak a pillanata, áll így be, amikor a valóság-szolgálat megtagadása az irodalom részéről ad abszurdum bekövetkezik. Az író elidegenedése világától teljessé lesz. A valóság problematikája elöl menekül: a multba, a kísérletbe, az avantegardeizmusba, az érzések zürzavarába, a formákba és a formajátékokba. Már csak egész effeminált célokat szolgál. Az, ellentétek elől való védekezésnek a legutolsó módja ez. Az a pillanat, amikor már az írónak nincs lelkiismerete ahhoz, hogy osztálya uralmi rendjét védelembe vegye. Az már nem is védhető. Az Odi profánum distanciája „szebb” és kényelmesebb s a lelkiismeretét azzal nyugtatja meg, hogy sehol sincs a földön igazi helye. Az „igazság”, az „istenek” s a „tisztaság” elköltöztek az égbe s önmaga és a Valóság kábítására úgy beszél, mintha valami hétszer szent funkciót gyakorolna; mintha valami földi megnyilvánulása lenne egy égi sugárzásnak. — Az elidegenedés végleges. Elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor már maga imagát építi le...

A tiszta-irodalmak jelentkezésének pillanata mindig akkor következik be, amikor a valóságnak s a hozzátartozó ideológiáknak egy más elv alapján történő átalakítása bevezetődött. Igy volt ez akkor is, amikor a feudalizmust felváltotta a polgárság. Akkor is egy szigorú és zord, kulturkritikai irányulású aktivista és aszketikusan szépkerülő, tendenciózus irodalom hódította vissza a valóságot az irodalomnak. A polgár emancipálódását többek közt az a még ellentmondásnélküli polgári irodalom harcolta ki a feudalizmussal szemben, amely irodalomról egy Schiller azt mondta, hogy az a gyakorlati bölcsesség és a gyakorlati útmutató az életen keresztül. Ez a polgári irodalom-eszmény klasszikus tisztaságban érvényesült mindenütt, amig a hozzátartozó rend növekvő ellentétei ezeket a gyakorlati bölcsességeket és útmutatásokat ki nem forgatták eredeti értelmükből. Közvetlen élményünk, hogy, ezek az egykori bölcsességek nem bölcsességek s ezek az egykori útmutatások nem útmutatások. Egy más elvű világ bölcsességei és útmutatásai aktuálisak azokban a formákban és tartalmiakban, melyek az irodalom válságát azon a ponton haladják meg, ahol ez gyökerezik: — a valóságban.