Szinte különös: mennyire távoliak és idegenek ezek a versek; mennyire kevés a nyelvi kapcsolat, ha nem tud az ember belesodródni a vers hangulatába, ha nincs, vagy alig van érzésbeli közösség az olvasó meg a költő között.

Fenyő új könyvéből teljesen hiányzik az a varázsos sodróerő, amely legalább részben áthidalhatná az olvasó és a mű közt tátongó szakadékot.

Pedig annál többet, mint amennyit ad, nem nagyon várhattunk tőle. Senkisem várhatott pl. „proletkultot” azok közül, akik régebbi köteteit olvasták. (Mi sem!) Hogyan is gondolhatott volna erre valaki, aki már megízlelte azt a sajátos fanyarságot, amely legfőbb ismertetője eddig megjelent három kötetének!? Hogyan tételezhette volna föl róla akárki is, aki egyszer már teljes csupaszon látta szélsőn individualista voltát!?

Megtisztelhette-e őt ekkora bizalommal az, akinek még megmaradt emlékezetében 1926-ból az ifju költő egy-egy verssora: „pamfletírók — igen én kielégítetlen életemet sírom”... avagy a 928-as könyvéből: „poros tekergő, senki vagyok én” „meggyávultam, elkomolyodtam  Szép fáradtság lankasztja főmet”.... Ime csak néhány sor, amely azonban világosan mutatja a költő eredendő ellentétét a tetőtől-taipig optimista-, alkotó-, harcos-világnézettel szemben. Mindezt azért fontos új könyvével kapcsolatban megállapítanunk, mivel Fenyő jogot formál arra, hogy izig-vérig progresszív, sőt szocialista költőnek ismerjék el...

Valóságban viszont 11 esztendő során egyetlen-egy vers se buggyant ki belőle, mely megmutatta volna a világnak, ime, megtelt lelkem indulattal és haraggal a mérhetetlen elnyomás láttán. Kicsordult gyűlöletem a zsarnokság ellen, de kicsordult ime, végtelen szeretetem is a letiportak, a megbántottak iránt... Pedig ugye, ez még nem lett volna „proletkult-művészet. Csak kettő közül a harmadik... Am mindez beleolvadt nyilvánvalóan az arriválásért folytatott küzdelem sokszor keserű hangulatába, melyre már kezd megkönnyebbülten visszapillantani. Erre vall új kötetének már a legelső verse is, ami elé a következő mély és érdemes Babits-idézetet biggyesztette: „a jobbak elmaradnak...” (Talán azon az úton, melyre Babits mar jó ideje oly éles fordulattal rákanyarodott ?)

Fenyő színei mindvégig tompák, mondanivalóiban frissesség nincsen. Nem bővítette régebbi kötetei óta téma-körét, rokon-hangulatok váltakoznak nála, mert hiszen bármiféle közösséggel képtelen összekapcsolódni...

Ennélfogva legfeljebb csak annyiban korszerű, hogy a talajtalan s veszendő intellektuel lelkivilágát némiképen kifejezi, illetve sejteti, noha legtöbbször egyéni máz födi ezeket a hangulatokat. Hangsúlyozottan neoimpresszionista.

Szociális lelkiismerete csupán egy-egy sorban rezzen meg, de elnyeli mindig a borulat. Koravén ez a líra... Egyik-másik verse bántó laposságba sülyed.

Önnön magát leplezi le a Rabló című versében. Ösztönös ellenforradalmisága nyilatkozik meg benne.

Nem ez teszi ellenforradalmi jellegüvé a kötetet, — hiszen bizonygattuk: egész szelleme az, — de az alábbiak értelmében árulta el magát vele a költő. Igy kezdődik a vers: „Mondd, te nagyétkű, mohó paraszt....” A költő tehát személyes ellenfelét állítja pellengére... Ámde, ha valakinek így mondjuk: „büdös zsidó”, „buta munkás” stb.... ezzel világos, hogy nemcsak egy személyt bántunk és akarunk sérteni, hanem? az egész fajt, osztályt... „S lehetsz maga a Parasztlázadás, lehetsz maga a Forradalom —: akkor én emigráns leszek...” A költőben tehát ott szunnyad, él az a feltevés, az a gyanakvás a forradalommal szemben — kiáltóan azonos a közkeletű polgári előítélettel — hogy aljas emberek lehetnek majd reprezentánsai, irányítói... De kár volna sokat lamentálni...

Fenyő jövendő útja felett dönt az idő.

Ahogy kötetéből kiderül, idáig nem nagyon vett tudomást a körülötte zajló társadalmi és szociális változásokról... Lelkében nem hagyott nyomot az utolsó idők láza s a kiélesedett tusák is érintetlenül hagyták. Innen ered minden formai gyöngéje is. Az ürességet sokszor erőszakolt szóképekkel igyekszik leplezni. (Igen jellemzők erre sűrűn idézhető képzavarai). Ideológiai avasságát pedig iróniával takargatja. Mig a Fojtott Virágzás reményt adhatott arra, hogy fejlődését érdemes, figyelemmel kisérnünk, addig új kötete sokkal inkább a bátortalanság meg a szürkeség foglalatja, semhogy valami biztatót nyujtana... (Budapest)

* Fenyő László versei. Budapest. 1930