A római egyház imponáló szívósággal igyekszik „korszerű” maradni. A „katolikus akció” ma szónál és frázisnál több. Hozsanák és remények köszöntik és – ellenfelek analizálják. A „Neue Bücherschau” áprilisi száma a Vatikán-Mussolini kibékülés alkalmából írja a következőket: „A római egyház egyre erősbödő befolyásának alapja az egyháznak az államhoz való viszonyában keresendő. Ez az egyház monarchiában császárpárti, köztársaságban köztársasági; a német iparvidéken ma már kimondottan „vörös katolikusok” tünnek fel. Persze ez ´ a vörösség csak a vallási szocializmus málnaszörpszíne. A római egyház minden államalakulatnak felajánlja szolgálatait: ő fegyelmez és tanít. De nem csak az iskolákban! A mai szellemi élet minden modern megnyilatkozásában, a sajtóban, színházban, egyletekben, szociális jólétiintézményekben (és rádióban) igyekszik megvetni a lábát ... Nem is olyan rég a pápa ép a fascizmus idegenül álltak egymással szemben. Amióta a fascizmus ütőkártya lett, a Vatikán rögtön megkötötte Mussolinivei a békét. A legrégibb és legszívósabb nemzetek felett álló organizáció ismét új bőrbe bújt”. – A vedléssel azonban baj van. Maguk a katolikusok sincsenek a katolikus akcióval megelégedve, amint arról a „TAT”-ban „Katholikus” tudósít: „A katolikus akció célja: miután a templomi hierarchia szervei a modern élettel nem tudnak lépést tartani, ki kell építeni a világi apostolkodást, melynek szálai a püspökök és Krisztus helytartójának kezében futnak össze! Szóval a gyógyszer: organizáció, mechanizmus, ami a bajokat csak növelni fogja. Sokan azért fordítanak hátat a templomnak, mert benne elsősorban az organizációt látják. A mai ember egy oly közösségben, ahol csak vigyázzban szabad állnia és ahol föltétlen engedelmességet követelnek, nem talál örömöt... Mért nem engedik meg, hogy a kis és nagy állások betöltésénél a templomlátogatók is befolyjanak? A parlamentek konkordátumokról dönthetnek, csak a katolikus nép nem szólhat bele saját dolgaiba. Mindenekelőtt a középkori egyházi cenzurát kéne megszüntetni. Mert ez az oka, hogy az újkor három megváltó gondolatát – a munkásosztály megváltását, az ember testi rabszolgaságának megváltását a technika révén és a nő megváltását – az egyház megkérdezése nélkül, vagy szöges ellentétben az egyházzal intézik el. De erről a három reformról a Rómából propagált katolikus akció nem akar tudni. Ellenkezőleg: az abszolutizmus, cenzura, bürokrácia, kell, hogy még merevebbek legyenek”. – A katolikus akció és a szocializmus viszonyára a „Schönere Zukunft” márc. 24-i száma vet fényt. Dr. Kilian, limburgi püspök irja: „A katolikus szocialisták komolyan foglalkoznak azzal a tervvel, hogy tömegesen csatlakoznak a szoc. dem. párthoz, hogy így a szociádemokraták vallásellenes tevékenységét szigetelve lehetövé tegyék a katolikus tömegnek a belépést minden lelkiismeretfurdalás nélkül. Bátor, de veszélyes kísérlet. Az eredmény: a hétpróbás szocialisták megmaradnak szocialistáknak, ugyanakkor azonban a hozzájuk csatlakozó katolikusok közönyösökké, ha nem egyházellenesekké válnak. Ezért ellenezni kell mindenképpen, hogy a katolikusok a szocialistákhoz csatlakozzanak, sőt egyenesen el kell őket tiltani, hisz az egyház legmagasabb tekintélyei a szocializmust, mint tévtant egyöntetűen elvetik... Igen: a munkásosztály jogos követelményeiért energikusan síkra kell szállnia, de a szocialistákat nyeregbe segíteni: azt nem!” – Érdekes kordokumentum, hogy a katolikusok a szociáldemokratákhoz közelednek. De ez nem szabad, hogy meglepetésként hasson, ez természetes következménye a német szociáldemokrata párt elpolgáriasodásának. Scheidemann megírta memoárjait. És ez a dokumentum teljes élességében rögzíti a fonák helyzetet. A „Literarische Welt”-ben Arno Schirokauer ír erről a könyvről: „A könyv értékének semmi köze, alkotója jelentéktelenségéhez. Ez a könyv az S. P. D. fényképalbuma a polgári átmenet korából. Dokumentum: Ebert és Scheidemann, a hazafi aki csakhogy Liebknechtet bosszantsa, és megelőzze elhamarkodva kikiáltja a köztársaságot. Ebert az elhamarkodásért, az ujjára kopint. Hogy a vicc teljes legyen: a monarchia utolsó védnöke lesz a köztársaság első elnöke. Liebknechtet lepuffantják, Rózát leütik. A sör legyőzte a marxizmust”. – Nem mindenki szocialista, aki annak nevezi magát. Hogy ki a szocialista és mi egyesíti a különböző szocialistákat, azt programszerűen Kurt Hiller fejti ki a „Wel t b ü h n e”-ban. „Aki igazán szocialista, az csak forradalmi szocialista lehet. Ez az első követelmény és csak ez egyesít minket... Egyesít a polgári demokrácia irónikus értékelése. Egy formális államjogi egyenlőség, ha az alapja reális gazdasági egyenlőtlenség – sohse lehet igaz egyenlőség... Egye sít az a tudat, hogy az uralkodó osztály önmagától és békében egyetlen egy lépést sem enged át nekünk és hogy így a forradalom, mely az egyenlőtlenséget egyedül szüntetheti meg, sohse monddhat le az erőszak alkalmazásáról ... Aki a háború ellen küzd, az nem lehet pacifista. Abszolut pacifizmus: ellenforradalmi princípium... Egyesít a gyarmatpolitika elvetése, a hadihitelek elvetése és végül egyesít az egyházzal szembeni álláspontunk, mert kell, hogy megtagadjuk azt az egyházat, mely mint a kapitalizmus és nacionalizmus leghűbb segítője, elsősorban azon dolgozik, hogy az emberekből alázatos, türelmes, mindenrekapható szolgákat neveljen a hatalmonlevőknek”. – A szocializmus és a katolikus akció: tűz és víz. A limburgi püspök és Kurt Hiller egyformán bizonyitják.