Az új színház kialakulását a német expresszionista színpadi törekvések letünése óta a francia és orosz színpadi kísérletek siettették. A németek háttérbe szorultak és újbóli előretörésük Piscatornak és színházának megteremtésével kezdődik Ha Piscator. a szinház túlságos technizálódása miatt (anyagi összeomlásának is ez volt az oka), meg is bukott, az eredmények megmaradtak és jelentékeny hatást gyakorolnak a mai európai színházra. Piscator és régi fegyvertársa Karlheinz Martin a mai új színházstilus építői és az új színház újból, mint a régi expresszionizmus idejében, (Oroszország mellett) Németországban láthatja legerősebb segítőjét. Ennek a legszebb bizonyitéka a „Dreigroschenoper” előadásai.

A „Háromgaras opera”, amelyet vagy háromhónapja mutattak be Berlinben és vagy egy hónapja Bécsben, régi angol vásári komédián alapuló operának német átdolgozása. Igy ez a „Dreigroschenoper” tulajdonképpen Bert Brecht munkája. És az érdekes fiatal német költőnél még többet köszönhet ez a nagyszerű darab a rendezőnek: Karlheinz Martinnak.

Igen, a rendező szerepe a döntő ebben a darabban, mintahogy minden mai, ténylegesen új darabban a rendező szerepe a legfontosabb. Itt a „Dreigroschenoper”-ben a sovány mesét is ő teszi teljessé. Mert mi is a „Dreigroschenoper” cselekménye?

Mackie Messer a híres banditának lelkét gyilkosságok, útonállások. betörések, erőszaktevések és hasonlók terhelik. Nem tudják elfogni sohase, hiszen a főkapitány is jóbarátja, cinkosa és részestársa Mégis rajtaveszt és minden bűnéért meglakol Mackie Messer, mikor háborúságba keveredik a londoni kolduskirállyal, aki a koldusoknak engedélyt. Ív-Ivet, és megfelelő szívhasogató szánalmas nyomorúságos külsőt kölcsönöz. (Persze megfelelő százalék ellenében). Ennek a becsületes üzletembernek, Peachum-nak szereti el a leányát Mackie Messer, sőt mi több feleségül is veszi és ezzel megfosztja a nagyszerű üzletet főerősségétől és csáberejétől. A Peachum házaspár bosszút esküszik, kényszeríti a rendőrséget, hogy üldözze a kiváló banditát és bár ez egyszer a rendőrfőnök szintén szerelmes lánya segítségével, megszökik, más szerelmes és bosszúálló hölgyek segítségével sikerül is a keztyűs kezű elegáns Mackie-t hóhérkézre juttatni. Végeredményben azonban az összes szereplők hivatkoznak a köteles happyendre, mire az akasztófa alatt az utolsó percben megjelenik a síró rendőrfőnök a, királyi kegyelemmel.

Ebből a cselekményből teremti a rendező Martin a „Háromgarasoperá”-t.

A cirkusz, a mozi, a revü és a szatirikus, rögtönzőjáték határán járó színjáték minden eszköze érvényesül itt. A képek között a színpad fölött vetített felírat jelzi a következő kép tartalmát. Ezek a- képek állandóan egy angyali giccsel feldíszített körhinta-díszlet előtt játszanak, a körhinta zenegépje, sipládája egyre zenél (valójában a zenekar van elrejtve belsejében) gyönyörű angyalainak trombitáiban színes villanykörték és frakkos karmester forog és hadonász karjaival. E körhinta, az olcsó fantázia édes mulatsága, előtt váltakoznak a képek. A képek változása félig-nyilt színpadon történik. T. i. a változást végző munkálatokat egy a félszínpadmagasságáig érő függöny takarja el, ami fölött a zsinórpadlásról leereszkedő díszletek és az egyébként állandóan változatlan hátsó körhinta mindig lát ható. A színfalak éppen csak jelzik az ábrázolandó tárgyakat, mindig a giccszerűség határán mozognak, amivel az opera szatirikus tendenciáját támasztják alá. A vad társadalmi szatíra, amely a darab egész menetét jellemzi átcsap éppen a rendező jóvoltából a művészi térre is. Minden művészi szabályt semmibevéve keveredik a komoly pátosz az azt ironizáló gúnnyal és ezen a színpadon, a „Háromgarasopera” színpadán valóban semmisem lehetetlen. A komoly rácsnak jelzett és áttörhetetlen díszletet a következő pillanatban egykedvűen nyitja ki Mackie Messe r, az utcán sétáló rendőröket egyszer észreveszi, másszor meg nem e derék és rokonszenves bandita. A primitívségnek, a kiszámított és szándékos primitivségnek. a naivságnak, a művészi naivságnak is csak persziflázs a célja. Nem komplikált exkluzív, fontoskodó színház kell, de belőlünk való és önmagát játszó. A zene is erre mutat. A jazz, az atonális zene, az útszéli dallamok és a klasszikus operák paródiájából állította össze Kurt Weill. Amilyen a szöveg, a zene, a rendezés, olyan a játék is. Közvetlen, a rögtönzés határán mozgó, a néhol útszéli szavakkal és káromkodásokkal telt szöveget (útonállók, gyilkosok, utcalányok, örömlegények, koldusok és más szegénylegények szerepelnek) nagyszerűen vegyitik a Songokkal, a kuplékkal. Csak öt prominens pesti színész nézné meg ezt a játékot és tanulna belőle!!

E sorok írója Bécsben látta a darabot és újból megérti, hogy mért nem engedik Budapestre, mintahogy annakidején Karlheinz Martin pesti látogatásakor a csodálkozó rendezőnek előre megjósolta. Ez a darab így forradalmat jelent a színpadon, még ha minden társadalmi tendenciát sikerülne is kigyomlálni az itteni háziíróknak. De éppen ez utóbbi urak működésétől való félelem mégis csak azt kívántatja velem, hogy semmiféle formájában ne engedjék ide a „Dreigroschenoper”-t. Mert, ha itt, itteni színház itteni szöveggel, színészekkel, rendezővel stb. fogja előadni, úgy abból egy Királyszínház operett lesz.

Amitől pedig mentsen meg bennünket a cenzura! (Budapest)