Nézzük a tényeket. Tény: a háborús irodalom az utolsó hónapok egyik legszembetűnőbb korjelensége*). Tény: a kiadók ma valósággal verekednek ilyen könyvekért. A detektív és bizserge regények csodálkozva nézik az új fajta könyvek diadalát. Regények diadalát, melyek nem regények, csak naplók, tudósítások elfelejtett tizennégyes tizennyolcas magunkról: a háborús atomról, milliók egyforma élményéről. Iró, asztalos, mérnök, diák, világfi egyformán visszapróbálkozik. Az eredmény: legtisztább én-regények, melyeknek csak tiszta kollektiv hatása lehet, mert az alap: lövészárok, pergőtűz, zárótűz, aknák, gáz, gépfegyver, kézigránátok: egyforma élményt összegező életre kelt holt szavak. Egyforma regények, még ha kissé oldalt is esik egyik másik és haditengerészetről szól és Ringelnatz írja, ez az ördögi grimaszba merevedett gyerek, az írózsonglőr, Wedekind matrózruhás brettlis utóda – a ma költészetének egyik minden szokványt felrúgó legtisztább emberi hangja. (Verskötetei: Allerdings – Reisebriefe eines Artisten – E. Rowohlt, Berlin) Ringelnatz, az antipolgár, a fenegyerek, az „északi Svejk”, aki ma már tudja, hogy mi volt a „háború”, a „haza” és „dicsőség” – minden szépítés, hozzáadás nélkül írja le akkori önmagát, aki, ha kivétellény is volt és ha kártérítési igényt is jelentett be a hadvezetőségnél a gyakorlatozás közben eltört órája miatt, mégis csak olyan volt mint a többi: a háborús gép pontosan működő alkatrésze. A kabaréringelnatz nem volt lógós, „hős” akart lenni mindenáron és ma így beszél őszintén önmagát pofozón: „Ha becsületesen nézem a dolgokat, akkor be kell vallanom, hogy untat ez az egész história. Ami még a felszínen tart, az a gyerekes dícsőségvágy.. Tiszt akartam lenni mindenáron”. És tiszt lesz. És élete: dorbézolás, pezsgőzés, ivások végtelen láncolata. Ringelnatz nem vádol, csak „arany órákról” ír. A legénység ugyanakkor megcsinálja első lázadását. Markovics Rodion a tiszti fogság nimbuszát tépte szét, Ringelnatz a tiszti élet pontos naplójával mindennél vádlóbban itél. És menekül. Egy jó komandirozás idillbe kergeti, magányba a Keleti Tenger partján. Terráriumot állít össze. Békákat, kígyókat tenyészt, de ugyanúgy csinálhatott volna valami egészen más őrültséget. A fogoly babrál itt valamivel, hogy ne érezzen semmit. Ez a kígyós-békás idill gránátpokolnál jobban vigyorogja felénk négy elpocsékolt év vakságát. Ringelnatz könyvének főérdeme a meztelen őszinteség. Nem a tíz év előtti Ringelnatz beszlél itt, de az akkori, a tanácstalan, a háborúfertőzött atom. A könyv: tiszta naplóstílus, kötőszövet nélküli nyersanyag. De így volt, de ez volt: kötőszövetnélküli kivetettség.

Az embernek a géprésznek egy pillanatra sem szabad gondolkodni: kizökkenni, a háborús gépezetből. A naplóírást parancs tiltotta és a parancs fegyelme csak tíz év múlva lazult emberré, dokumentummá: Ringelnatz – Ringelnatzzá, Ginster – Ginsterré. Ginster: a kívülálló. A tényleges alvajáró, akinek semmi köze az egészhez és aki tíz év múlva egy sikolylyal, nem: értelmetlen tetszhalott halandzsával, messze háborútól, mindentől egy déli kikötővárosban, egy leringyult néger utcanő után loholva – ébred az emberi valóságra: „meg fogok halni, egyedül vagyok”. Kísérteties: nem a tízmillió halott, nem a vérének, de a déli ragyogó kikötő szifiliszrágta banyája vigyorogja a megismerést. Kísérteties, de igaz: olyan lenyűgöző volt az álom, hogy nem lehet megfejteni a szürke emlékmasszát. Segédvonal kell, segédpont. Valami, ami egészen más és mégis egy: ember élete és halála. Ember embertelensége, a félelem. Gilisztaöntudat – tíz év mulva. Ginster háborúja: reklamációs élet. Mások tologatják, mások intézik, de egyszer mégis csak be kell vonulni, rövid időre, míg össze nem esik a puska alatt. Körötte az otthoni háborús élet mindennapja és a „hősi halot”-barát utolsó levele: „Milyen nevetséges volt minden út, mely idetorkolt a háborúba. Pedig ép az a pont, ahova nem vezettek el minket, az az igazi, melyhez egyszer el kell érnünk”. Titokzatos könyv: a szavak néha valami távoli transzcendentális értelmet nyernek. Imaginér küzdelem, mely azonban lényegében nem más, mint ájult tiltakozás, görcsös emberi önmagához ragaszkodás, a háborús atmoszféra gigantikájának öntudatlan tagadása.

A háború valósága egyformán hatott felnőttre, gyerekre. A felnőtt beletompúlt, a gyereket viszont ez ébresztette első szenvedésre, csodálkozásra, miértre. Nem véletlen, de logikus: a háború háttéri jelentőségét és grimásszát, eldöntő élményerejét a legtisztábban az a generáció dokumentálta, mely a háború kitörése napiján még gyerek volt, tizenkétéves, az 1902-es évfolyam. Ernst Glaeser regénye programhirdetés-fogadkozásnélküli generációs dokumentum. A regény önmagában hordja programját és hatását: a generációs öntudat teremtőerejét, dokumentumerejét. „Mi csak a szemünknek voltunk kiszolgáltatva, de amit láttunk, azt sohse felejtjük el”. És ahogy látták: az ordító vád. A háború kitörésének őrületét ez a gyerekszem látta a legtisztábban, álarcnélküli valóságában. A frázisokat széttépte az éhség és megformálta a vádmondatos: „Anyáinkat közelebb éreztük magunkhoz, mint apáinkat”. Az egyformán szenvedő, értelmetlenül éhező anyák erősebbek voltak, mint a hősök! Glaeser könyve ifjúkori élmények regénye, de az eredmény: egy generáció fogadkozás nélküli munkaprogramja. „A háború: a szüleink”. Tehát: máskép élni, életért élni, emberi életet vállalni! – A frontgeneráció könyveiből (az egyetlen Remarque kivételével) hiányzik a generációs öntudat. A front-dokumentumok: egyjelentőségűek, egydimenziójúak, élménytisztaságúak. A háború: semmi más. Az élmény – minden. Ezt kiírják és mást megírni már nem is tudnak. (Vring első regénye: Soldat Suhren szenzáció volt, második regénye, csak az elsőnek a sikerét gyengítette). A háborús élmény kollektiv természetének megfelelően van olyan hallatlan feszültségű, hogy önmagát életre tudja fokozni – másoknak és emberek, akik talán még novelláig sem jutottak el, egyszerre regénnyel dokumentálják háborús élményüket. Ludwig Renn asztalos volt, de regényében az élmény megtalálta nyelvét és formáját és küzködésében, ahogy az emléket új valósággá fokozza van valami izzadságmentes kinyilatkoztatás. Az eredmény: a legteljesebb valóság adaequat fizikai megragadása és közvetítése: csak a háború, csak a front, az ütközet, a gránátok, a halottak és a sebesültek. A gránátok, srapnellek idegtépő valóságát még senki ilyen lecsapódón és lázbakergető naturalizmussal nem kottázta. Fizikai valóságában ennyire még nem konzerválta senki a frontélméniyt. De Renn könyve még mást is dokumentál: az ember alkalmazkodó energianagyszerűségéi, ahogy úr igyekszik maradni az akadályokon. A kreaturális kivetettség ösztönös védelme egyszerre dolgozik itt a bajtársvédő féltéssel és Renn, aki ma már látja a háború hátterét, csak egyetlen egyszer mer hátranézni és kételkedni. De tovább nem megy. Jön egy új parancs és a kétkedést a gránátpokol, ahelyett hogy fokozná – széttépi. A frontdokumentumok egy szóval sem vádolnak, mert önmagukban hordozzák a lefojtott sikolyt. Céluk sokkal egyszerűbb: mindenki élményévé avatni milliók egyforma rettenetes éveit. Az ismeretlen katona beszél itt, Schlump, a háborús önkéntes még nevét sem árulja el. A cím: „Schlump, elmondja ő maga”. És ha a mélységi dimenzió itt is hiányzik, az ember maga egyforma frontélményével, az emlékezéssel kikorrigálja ezt a hibát. (Mindenesetre érdekes volna tudni, hogy hatnak ezek a könyvek olyanokra, akik nem voltak a fronton). Renn könyve hidegen és tisztán dokumentál, Schlump hatása ugyanakkor nem egységes. Az élmény újjáteremtés nélkül szétfolyik és csak néha kristályosodik új végleges lezáró emlékvalósággá. Renn:, százszázalékos kötelességember, mintakatona, de Schlumpban már felnevet a lógós öröme és riadozása. Eljut az etappe-ig és itt a visszavonulás majdnem apokaliptikus zűrzavarát mesteri módon rögzíti. – Ezek a könyvek ha el is jutnak az etappig, a háttéri, mozgató erőket, a tulajdonképpeni háborús gépezetet, az egész komplexumot nem látják, de nem is keresik. A háború vége pontot tesz a könyv végére tíz év múlva is. Ami előtte, ami közben, ami mögötte volt, a forradalom, a háborús ok, a megismerés, a lázongás, a „soha többé” az túlesik a valóságon, fluiduma, öntudata nem kering vádlón és magyarázón. 1914 és 1918: pontosan meghúzott határvonalak. Innen és túl: semmi. Még Remarque könyvében sem.

Erich Maria Remarque, egy mondain snoblap a „Sport im Bild” szerkesztője, a „Dekadencia vezérfonalának” szerzője, a nagyszerű barmixter és életművész, valami állandó defektussal éli életét. Egy lehetetlen emlék zavarja: szürke rongyos sáros piszokember, gázmaszkás, acélsisakos vakondok, embergyilkos, aki elfeledkezetten boldogan ül a bűzös latrina piszkos rudján, az egyetlen helyen, ahol nem kell semmire sem gondolni, ha csak nem a bendőre, amit újra megtölteni: a gyönyör netovábbja. Állati ösztönös primitívség determinál minden életnyilvánulást és csak néha tör. ´fel perverz bűntudattal az ember hangja: „a legnagyobb bűn, hogy a háborúban állatok is pusztulnak”. A borzalom, a szenny, a vér testi és lelki légnyomásos embere, kinek kínját a hadijelentések egyetlen egy lakonikus sorral intézték el: „Nyugaton a helyzet változatlan”: ez az akkori Erich Maria Remarque számadásra öklözi a mai élőt. És Remarque kitépte, kiírta magából az élményt, hogy könnyebben tudjon mozogni – élni egyszerűen. Visszamenekült régi háborús önmagához, hogy számadás helyett, atommozgósítás helyett újra elmenekülhessen. Hiába Remarque, hiába százezres példányok: a halottakhoz való visszaborzadás nem hoz megváltást, nem szül elhatározást, nem változtat életet! Ha Remarque és társainak, a háborús rettenet irodalmának újongva és felszabadultan intünk testvérköszöntést, ha pillanatnyilag hisszük is, hogy millió és millió emberben mozdul meg a gyilkos hulla-tegnap: sokak jóhitét és reményét nem szabad a magunkévá tenni. A megváltást nem Remarque könyve hozza. Ez a regény: a háborús élmény teljessége, közelebbről az 1914–18-a s frontkomplexum maradéknélküli kimerítése. De csak enynyi. Minden más, a hit, az ujongás mely ehhez a könyvhöz fűződik, a siker, melyet az egyre növő százezres példányok jeleznek csak a szalmaláng pacifisták és okosan számító kiadók szívügye: lényegtelen kísérőjelenség. Ez a könyv nem jelent, nem jelenthet felszabadulást. Ez a könyv vigasztalanul pontos csődgrafikon: a háború utólagos végleges győzelme, egy halálraítélt generáció, második, gránátpokolnál igaztalanabb és döbbentőbb elintézése, önitélete ha úgy tetszik – öngyilkossága. „Mi menekülők vagyunk. Magunk elől menekülünk; az életünk elől. Tizennyolcévesek voltunk és épp a világot, a létet kezdtük szeretni, amikor az első becsapódó gránát már a szívünkbe talált. Ettől a perctől kezdve el voltunk vágva mindentől. Tett, igyekezet, előmenetel? Mi már csak a háborúban hiszünk”. Ez a menekülés-szugerálás, ez a lehetetlen generációs rezignáció szigeteli és megsemmisíti a könyv aktiv hatását és életjelentőségét. Remarque felvonultatja az emlékeket, tudatosítja az élet-halál számadás jövendő szükségét, de aztán megtorpan: „...de ki ellen, de ki ellen?” Amit mindenki tud, a számadás, a háború elleni harc irányát és célját, amit egy nagy halott fejezett ki a legvilágosabban: „Osztályharc a háború ellen!” – azt Remarque nem meri, nem tudja kimondani, vállalni. Remarque megírta az 1914–18-as élmény lezáró könyvét, de a számadás a felszabadulás, a konzekvencialevonás maradéknélküli generációs tettkönyve még hiányzik. (Stósz)

* A háborus irodalomról az első beszámolót („Emberek a háboruban”) lásd a Korunk 1928 okt. számában. – Azóta megjelentek: Joachim Ringelnatz: Als Mariner im Krieg (E. Rowolt, Berlin) – G i n s t e r (Von ihm selbst geschrieben. S. Fischer, Berlin) – Ernst Gl a e s e r: Jahrgang 1902. „(G. Kiepenheuer, Berlin) – Ludwig Renn: Krieg (Frankfurter Societ�äts Druckerei) – Schlump, Von ihm selbst erz�ählt (K. Wolff, München) - Erich Maria Remarque: Im Westen nichts Neues (Propyl�äen, Berlin).