Uj tárgyilagosság, „neue Sachlich keit” alatt egy festészeti irányt értenek. Fő tétele, hogy a művész csak a külvilágot másolja, sohasem fejezheti ki magát. Ma már egy meglehetősen elterjedt mozgalom., nemcsak a polgárság, (különösen a német polgárság) köreiben, de ujabb időben Oroszországba is eljutott, ahol AHHR néven meglehetősen széles rétegeket mozgatott meg. Látszólag mindentől független reakciója a háború utáni irracionális és absztrakt művészetek nek. De mi már tudjuk, hogy minden történelmi (és művészettörténelmi) jelenség fokozatos fejlődés eredménye és az egyes jelenségeket sem tekinthetjük külön-külön, hanem csak szerves összefüggésben az egész gazdasági, politikai és kulturális helyzettel. Igy megvizsgálva világos, hogy az új tárgyilagosság sem szorítkozhatik csak a művészet területére. És ha a háború utáni fejlődést végigkísérjük, megállapíthatjuk, hogy ez a fejlődés szükségszerűen vezetett oda, hogy ma az egész politikai, gazdasági és kulturális élet tendenciájában az új tárgyilagosság jelentős faktor.

A háború után minden jel arra mutatott, hogy a kapitalizmus és vele együtt egy egész ideológiai és kulturális világ összeomlott. A leglelkiismeretesebb elméleti marxisták is azt hitték, hogy egy olyan erős krízissel van dolguk, amit a kapitalizmus nem bir ki Ez a reménység jelentkezik a legszélsőségesebb praktikus formában is. Európaszerte véres forradalmak, Oroszországban a bolsevikiek uralomra jutása. A művészet is átnyergel. Belátja, hogy abból a dekadenciából, ahova a polgári művészet jutott, az egyetlen kivezető út a lényeg megváltoztatása, az egész művészet kollektivabb. biztosabb alapra való helyezése. Vadul, szélsőségesen, heroikusan, minden rendszer nélkül, akárcsak a politikai forradalmak, fellépnek és rövid idő alatt aránylag virágzásnak is indulnak a különböző avangardista irányok.

De hamar jön meg a kiábrándulás, a forradalmakat leverik, a művészetekben dekadencia, amit az expresszionizmus későbbi fázisain észrevehetünk. Megmarad az a remény, hogy a megadott demokratikus kereteken belül a kapitalizmus gyöngeségét kihasználva a szocializmus lassú, szisztematikus felépítése lehetséges lesz. A művészetekben beáll az az optimisztikus lehiggadás, amit konstruktiv művészetnek neveznek.

De ezek a remények hamar csődöt mondanak. Rövid időn belül a kapitalizmus és a reakció megerősödnek. Az avangardista művészetek légüres, gyökértelen kísérletekben holtpontra jutnak, analóg a puccs és összeesküvés síkjain mozgó, a realitással egyáltalán nem törödő forradalmi káderekkel.

De a legevidensebb volt az új tárgyilagosság útja. A kapitalizmus nemcsak, hogy stabilizálódott, hanem – úgy látszott – a racionalizálás által hallatlan fejlődési fokot ért el. A politikai reakció annyira megerősödött, hogy néhány helyen a diktatura formáját öltötte fel. Ilyen körülmények közt a reménvek és a forradalmi igények leszálltak. A forradalmi tendencia egész Európában átalakul opportunizmussá, megalkuvássá, kisigényüséggé. Politikában reformizmus, opportunizmus, ökonomiá ban a gazdasági demokrácia (reménye), ipari béke, mondizmus, művészetben az új tárgyilagosság. Mert az opportunizmusra mondhatjuk, hogy „új tárgyilagosság” a politikában, mint ahogy az új tárgyilagosság opportunizmus a művészetben. Az elv mindakettőnél ugyanaz: beletörődés, alkalmazkodás, a körülményekhez, legyen az a naturális világ a művészetben, vagy a megadott helyzet a politikában. Pedig világos, hogyha szükségleteink és a körülmények öszszeütközésbe jutnak, akkor a körülményeket kell megváltoztatnunk szükségleteink szerint és nem a szükségleteinkkel kell alkalmazkodnunk a körülményekhez. Egyben kitűnik ennek a szellemnek impresszionista volta is, mert a pillanatnyi adottságokat biztos alapnak veszi, ahelyett, hogy a dolgok dinamikus voltára, törvényszerűségére támaszkodna. A naturális világ, amit az új tárgyilagosság festője fest, oly helyzet, melyet sok körülmény ideiglenesen létrehozott.

Más világításnál vagy a körülmények valamilyen változásánál megváltozik ez a helyzet is. Éppen így impreszszionista az a szocialista is, aki azt hirdeti, hogy miután a kapitalizmus stabilizált, örülni kell a kisebb eredményeknek is és nem szabad messzemenő célokat kitűzni. Mert aki így gondolkozik, nem veszi figyelembe sem azt, hogy a kapitalizmus erőssége is csak az idők folyamán alakult ki, sem azokat a belső törvényeket és szükségszerűségeket, melyeknél fogva meg kell változnia. Ökonomikus és politikai analízis helyett a jelenlegi helyzet puszta benyomására építi politikáját.

Egyébként az új tárgyilagosság fogalma bitorolja a tárgyilagosság szót, ami félreértésekre adhat alkalmat. Mert tárgyilagosságra szükség van a művészetben is, a politikában is, mint minden emberi tevékenységben. Eisenstein és Pudowkin filmjeiben vagy a néger és székely népmesékben szintén látunk tárgyilagosságot, mint minden nagy művészetben. Tárgyilagosságot, mely a maga tárgyának, objektivumának szigorú törvényei szerint dolgozik és alkot. És természetesen a politikusoknak és ökonomikusoknak is tárgyilagosaknak, precízen számítóknak kell lenniök. De a „reális adottságokhoz való alkalmozkodás” és a „természethez való ragaszkodás” jelszavai alatt rejtőző opportunizmus ellen tiltakozunk. És tiltakozunk a nagyrészt általunk létrehozott külső körülményeknek, mint megváltozhatatlanoknak ránktukmálása ellen.

Az új tárgyilagosság nem is új. Olyan jelenség ez, mellyel a forradalmakat követő reakciók idején többé-kevésbé mindig találkozunk. Elég ha utalunk politikailag a 48-as forradalmakat követő helyzetre, (amely ellen Marxnak annyit kellett küzdeni) vagy művészetben a magyar költészet szerény, kisigényű tanár csoportjára (Arany, Gyulai, Szász K.) szintén 48 után.

Az új tárgyilagosság tehát csak átmeneti jelenség, mely aránylag rövid idő mulva át fogja adni helyét egy bátrabb, életrevalóbb, alkotásra képesebb és valóban tárgyilagos szellemnek. (Bécs)