I.

A. T. háza a legnagyobb forgalmú utca közepén emelkedett. Magas sötét ház volt, majdnem fekete falakkal, harminc emelettel, nyomasztó árnyékot vetve a környékre. Aki arra felé járt sietve kapkodta a lábait, mert félelemérzet kapta el. Az autók az A. T. féle „Mindentröszt” palota előtt a legnagyobb sebességet kapcsolták be, mert sohase lehetett tudni, hátha veszedelem éri őket.

Mindenki utálta és gyűlölte azt a vidéket, mert mindenki utálta, gyűlölte és félte ezt a szikár, kiaszott képű mumia embert, ezt az A. T.-t.

Alapjában nem tudták, hogy hány esztendős, voltak, akik negyvenre, voltak, akik hetvenre becsülték. Tudták, hogy egyedül él, az első felesége megszökött tőle és utcalány lett, a második meghalt az első gyerek születésénél, a harmadik megőrült és a tizennyolcadik emeleti hálószobájának ablakából – éppen mikor A. T. benyitott hozzá – kiugrott. (Az aszfaltot azóta is hiába mossák azon a helyen, a folt megmarad).

Aki gyereke életbei maradt, koldus, őrült, hamiskártyás, csavargó, vagy kábítószereket szedő kivénhedt elcsúszott volt ismeretlen külvárosokban. Egyik se törődött az apjával, egyikkel se törődött az apja. Mert az apának sürgős, nagy, halaszthatatlan egyéb dolga volt: üzleteket és pénzt csinált.

Ez volt az élete, a gyereke, a szerelme, mindennek a teteje, ez minden gondolata. Minden egyéb semmi.

Jónéhány évtizede a petróleum, a gummi, a vas, az aluminium és a papíripar piacán diktált az A. T. „Mindentrösztje”.

A trösztöt feltartani, a trösztöt növelni, még hatalmasabbá tenni: ezért élt A. T.

Kinek csinálta? Magának nem. Amit ő fogyasztott, ami neki kellett, arra elég lett volna jövedelmének milliomodnyi része. Elég lett volna a „Petroleumszindikátus” eredményvizsgálati osztálya második statisztikai csoportfőnökének fizetése. Sohasem segített senkit, nem volt jó senkihez, örökségül nem akart hagyományozni, a jótékonyságot ostobaságnak tartotta, hát akkor miért?

Miért folytatta a rettenetes harcot a mindig nagyobb vagyonért, a mindig növekedő profitért? Mi hajtotta reggeltől estig, estétől reggelig? Mért kergette sztrájkba a munkásait, hogy lenyomhassa a bérüket, mért zárta ki őket tízezer számra, hogy megtizedelje őket a dekonjunktura idején? Mért feküdt teljes erejével a fogyasztókra és gyárakon, szerszámokon, nag), kis kereskedőkön keresztül miért drágította meg minden ember mindennapi kis életét, elvíve az örömet tőlük, megfosztva őket kis szórakozásoktól, nevetéstől, nyugodtságtól. Milliók lettek munkanélküliek, mert az A. T. „Mindentrösztje” egy termelési ágában beszüntette a munkát és várt két hónapig, míg negyven percenttel olcsóbb munkaerőt kap. Városok lettek lakatlanná, mert a „Mindentröszt” beszüntette a fúrást, hogy egy év múlva a kihalt város házait lerombolva az új gazdag petroleum forrásokat megnyissa. Csecsemőhalandóság, járvány, öngyilkossági epidémia, minden, minden az ő kezétől függött.

De miért csinálta – kérdezték mind.

És mert nem tudtak feleletet adni rá, azt mondták: „mert rossz, gonosz”.

A. T. így tehát gonosz ember volt, gyűlöletes és félelmetes. Mindenki tudta, hogy nem tett sohase, semmi jót senkinek, soha nem szerette senki. Barátja nem volt, rokona nem volt, magáról nem beszélt senkinek, senkivel és senki se beszélt vele emberként. Számok voltak csak a világon, bevételi és kiadási számok, növekedési és apadási számok, termelési és fogyasztási számok.

Nem volt más semmi.

Ez volt A. T. élete abban a házban, amelynek tizennyolcadik emeletén volt négy szobája – beékelve diktáló, könyvelő, tárgyaló, próbaszűrő, szitáló és személyzeti szobák közé és amely ház közelében ijjedten és gyorsítva, rossz érzéssel és félelemmel telten siettek járókelők és járművek.

II.

A tizedik, vagy húszadik, vagy harmincadik évben, hogy már általánosán megszokottá és az egész világon tudottá lett, a rossz mindenfajtája, sikertelen élet, szerencsétlen házasság, nyomor, kisiklás a karrier közepén, dögvész, háború és rosszul sikerült nyár, minden tőle: A. T.-tól ered, ebben az esztendőben újból tavasz volt. Ugyanolyan tavasz mint más esztendőkben, talán valamivel hirtelenebb a kitartó kemény tél után. Zabolátlanul ömlött a meleg arany házak, utcák, emberek nyujtóztak a hirtelen szellőkben. Minden átmenet nélkül ostoba bizakodás szállta meg a különböző férfiakat és nőket és jókedvűek lettek és nevettek és ilyeneket mondtak:

„A végén mégis csak jó lesz minden”.

Csak mintha a „Mindentröszt” ház körül nem változott volna meg semmi. Az árnyék nem változott és sötétség maradt.

És benn ült a rossz ember.

A. T. nem igen tudta, hogy ő rossz ember, megmondani nem merte neki senki és amit úgy itt ott kiérzett beszédből, kiolvasott újságokból és arcokból, szemekből látott, a gyűlölséget, a haragot és félelmet, azt megvetette. Nem törődött vele, nem érdekelte. Csak egy érdekelte: a pénz, a tőke, az üzlet.

Igy élt most is, mint eddig, mikor hirtelen ezen a vad tavaszon valami változás történt. Hirtelen jött, nem lehet tudni hogyan, Mi okozta nem tudnám elmondani. Átmenet nem volt és egyszerre rájött A. T., ráeszmélt, hogy neki még nem örült senki. Egy pillanatra látta és aztán tudatosan megfigyelte, hogy a jókedvű arcok elborulnak az ő közelében, a mosolyok lehervadnak, a bizakodás meghal. Világossá lett előtte: ő még nem okozott örömet senkinek, ő még nem tett „jót” soha senkivel, a jóérzés nem sarjadt egy cselekedete nyomán sem. Soha eddig ilyesmire nem gondolt, de most úgy látta, minden, amit eddig cselekedett talán helyes volt a maga szempontjából, de most mindent másként kell megint csinálni.

„Rossz ember voltam eddig, ezután jó ember leszek, tennem kell valamit az emberekért. Jónak kell lennem”.

Ugy érezte, hogy van több is mint az üzlet, a tőke, a profit. Nem. akar többé rossz ember lenni.

III.

Az igazgatók, a vezértitkárok, az osztályfőnökök megrőkönyödve adták egymásnak a hírt: délután félnégy és A. T. minden jelentést félretolva, semmivel se törődve elment az irodából. Ki emlékezik ilyesmire, mi történt az öreggel?

Az „öreg” a csodálkozó és ijedten földig hajoló portás mellett kilépett az utcára. Az autó, amely éjjel nappal ott várakozott a kapu előtt rohanva indult. A soffőr biztos kézzel vezette a kocsit a helyetadó többi között. A cél, amit a gazdája megadott a város másik végében a villanegyedben volt, A. T. ügyvédjének a lakása.

De még mielőtt odaértek volna A. T. megállította a kocsit. Kiszállt és gyalog ment tovább. Mégegyszer átgondolta tervét, világosan részletezte a pontokat. A „Mindentrösztöt” egész vagyonával átadja a köztulajdonnak, ő maga csak csekély fizetést tartva igazgatja tovább az üzemeket. Az árak általában 60%-al esnek a világ minden piacán. A fogyasztók öröme. Privát vagyonát felosztja a munkanélkülieket foglalkoztatandó gyárak között. Beépítetlen telkeinek tömegét házakkal népesíti be, hogy a lakások árai zuhanjanak. Minden emberhez jó lesz, senkit, soha meg nem fog bántani. Türelmes lesz és megértő. Szeretni fog.

A szükséges formalitásokat majd elintézi a jogtanácsos. Milyen egyszerű az egész, milyen jó, milyen boldogság.

Nevetett, vagy csak próbálgatta a mosolyt, furcsa aszott képe is megváltozott. Ment a széles napon, kertekkel övezett utcán. Még két keresztutca mellett kell elhaladnia, aztán odaér.

Most egy gyerekkocsi jött vele szemben, fiatal anya tolta a kocsit, gömbölyű, pufók gyerek tejlett benne, fehéren és gondtalanul.

A. T. megállott, már olyan régen nem látott gyereket, nem is emlékezik rá, megállt, elcsodálkozott és ránevetett a gyerekre. A gyerek is nevetett, ahogy távolodott is, nevetett. A. T. is ment tovább, nézett vissza a gyerekre, ezüst fogantyús sétapálcáját emelte, játszott rajta a nap, a gyerek látta ezt, örült neki, nevetett, A. T. boldog volt, ó jót tenni, mindenkivel jót tenni, a kisgyerekkel is. A gyerek után nézett, az is még ő utána, látni akarta A. T.-t és az ezüst fogantyút, kihajolt a kocsiból, még jobban kihajolt, kiesett belőle, szörnyethalt.