Korunk 1929 Május
Kosztya Rjabcev tanuló naplója
Egy tizenötéves fiú feljegyzései
(5)
Február 8. Már egy hete elhoztam magamnak Nikpetostól a „Gimnazisták” című könyvet, amelyből Kartasovról és Kornilovról olvasott fel nekünk valamit. Ebben a könyvben különösen az a hely fogott meg, ahol Tyoma Kartasov, amikor hazamegy, a Tanja szobalány fehér combját látja meg. Most már egyáltalában nem tudok aludni. Mindig csak Tanját látom s aztán természetesen: fim-fom-pik-pak. Ez gyötör. A fejem olyan, mint az ólom. Alig tudok tanulni.
Február 10. Megjelent az „Iksz” s kigúnyolja a „Cérnagombolyagot'' és az ankétját az élet céljáról. A következő írás áll benne:
Az élet céljáról az iskolánkban.
A „Cérnagombolyag” nem régiben a filozófia mélységeibe tett kirándulást s azt a feladatot tűzte ki magának, hogy az élet célját nagy általánosságban meghatározza. Amint már sokszor megállapítottuk, az „Iksz” mindig azon fáradozik, hogy mindent iskolánk céljaira használjon ki; ezért megragadjuk az alkalmat, hogy az élet céljáról a mi iskolánkban értekezzünk. E célra az induktiv módszert használjuk, vagyis az egyesből indulunk ki s így igyekszünk az általánost elérni. Hogy rövidek legyünk csak a lényegét vesszük az iskolánkban e kérdésről elterjedt felfogásoknak s csak a különböző jelszavakat ragadjuk ki:
I. Fedezd fel, ami még nincs felfedezve. Fedezd fel pl. a perpetuum mobilet.
2. Tudás világosság! Tudatlanság sötétség!!!
3. Éljen a tánc!
4. Éljen a kényelmes élet kis vigalmakkal! !
5. Elégitsd ki szükségleteidet. Főleg ne feledd el kifújni az orrodat és a re menni!
6. A mi zsenge korunkban ártalmas a sok tanulás. Éljen a vakáció!!! Áttérve az egyestől az általánosra:
„Üssétek agyon, ismerem, ott lakik a mi utcánkban ül”
*
Azt hiszem, hogy ez az egész nagyon ostoba s egyáltalában nem vicces. Az élet célja igenis nagyon komoly ügy. Ha az ember ismeri az élet célját, tudja, mit cselekedjen. Viszont nagyon, nagyon nehéz a helyzete annak, aki ezt nem tudja.
Február 11. Tegnap láttam kedves pajtásomat Vanyka Petuhovot. A gyárban van, szépen keres s eltartja egész családját. Engem is rá akart beszélni, hogy menjek a gyárba. De én azt mondtam, hogy előbb végig akarok tanulni. Aztán az élet céljáról beszélgettem vele. Egész egyszerűen és világosan felelt:
„Azért élünk, hogy az elkorhadt társadalmi rend helyébe egy szép és örömmel teli új rendet, a kommunizmust tegyük”.
Azelőtt én is így gondoltam, de a „Cérnagombolyag” ankétja meg zavart.
Aztán a nemi kérdésről beszélgettünk. Azt mondta:
„Nálunk a gyárban ilyen nem létezik. Ha valakinek tetszik egy leány, azt mondja neki: „Tetszel nekem, Manya vagy Lonka. Akarsz velem jönni?” Ha nem akar, hátat fordít. Ha akar, elmegy vele.
„Igazán. Egészen? kérdeztem én.
„Persze, hogy egészen. Mint a férfiak és a nők. Ez épen olyan szükséges, mint az evés. Evés nélkül nem lehet élni. Enélkül sem”.
“S ha gyermek jön?”
„Gondol is az ember mindjárt gyermekre, ha együtt van. Nevetséges alak vagy!”
“És te, Vanyka? '
„Én éppen úgy csinálom”.
Azt hiszem, csak fecseg, legalább is, ami őt magát illeti.
F e b r u á r 12. A próbák nagyban folynak. Szerjoska Blinov már berekedt. Túlságosan ordított. De most legalább még kisértetiesebben hangzik. Mindig ujabb ötletei jönnek. Ma pl. ott, ahol a királynak el kell hagynia azt előadást és Hamletnek kiáltania:
„A szarvast eltalálta a nyíl!”
Szerjoska, mint az őrült elkezdett ordítani, rárontott a királyra, torkon ragadta és fojtogatta. Azt hittem, tényleg magánkívül van. Nikpetos felrohant a színpadira, megragadta Szerjoskát a vállánál s kérdezte:
„Mi van Önnel?”
„Meg kell, hogy mutassam a királynak, hogy bolond vagyok”.
„Ez egyáltalában nincs benne Shakespeareban”.
„Nos és. Ez csak a rendezés dolga”.
„Először is én vagyok a rendező s nem ön, mondta Nikpetos. Valakinek kezében kell legyen a vezetés. Ha így megy tovább, akkor végül Hamlet még a falra mászik, felgyujtja a házat”.
„A rendezőnek nem szabad a színész szabadságát megkötni”, mondta Szerjoska, „mert akkor nem színészek vagyunk, hanem marionettek, halott bábuk”.
„Én nem kötöm meg a szabadságát, de kérem, ne fojtogasson senkit”.
„Itt is a skrabok akarnak uralkodni”, morogta Szerjoska.
Az a véleményem, hogy a rendező a színésznek ne vegye el a szabadságát. Én pl. Laertest játszom s Hamlet kiüti a kardot a kezemből. Én úgy csinálnám: Először én ütöm ki Hamlet kezéből a kardot s csak miután nagylelkűen megengedem neki, hogy a kardot újra kézbe vegye, üti ő ki az én kezemből.
Ma, amikor hazajövök az iskolából, apám rémült arccal fogad. Kérdjem, hogy mi a baj. Felelet helyett egy levelet ad a kezembe. S remeg a keze. Olvasom:
„Ügyeljen Konstantin fiára. Az utóbbi időben nagyon hátrányára fejlődött. Kosztya olyan társaságba jár, ahol az emberek részeggé leisszák magukat; s azt is megszokta, hogy erős cigarettákat szívjon. De mindezt eltitkolja Ön előtt. Kosztya két milliárdot fizetett be s néhány leánnyal és fiúval egy neki nem való, féktelen társaságba lépett be. Most szombaton este e társaság tagjai valahol az Ivanov-kertben gyülnek össze, hogy egy eszeveszett lumpolást rendezzenek. Kosztya valamilyen ürügy alatt szombaton este nem fog otthon aludni. Ostoba tréfának fogja ezt a levelet tartani, de meggyőződhetik tartalmának valódiságáról. Kosztya már régen megtanulta. hogy ügyesen kijátsza Önt. Ön az egyedüli, aki még jól tudná befolyásolni”.
Mintha ütés ért volna. Apám kérdezte:
„Kosztya, mond meg öregednek az igazat. Igaz mindez?”.
„Nem, apuska, hazugság”, feleltem” de egészen elsötétült szemeim előtt. „Ha mind az így volna, már régen fel kellett volna, hogy neked tűnjön. Észrevetted valaha, hogy sznapszszagú vagyok, amikor hazajövök? Mond hát! Igaz?”
„Nem. Azt soha sem vettem észre. De nem is vizsgáltalak”.
„De vannak szemeid, hogy lássál. Nem? Csak észre kellett volna, hogy vegyél valamit rajtam. Hiszen látsz eleget”.
„Ez igaz. Mégis ...”
Az öreg nem hitt nekem. Hogy tudnám meggyőzni?
„Honnan venném az időt, hogy lumpoljak? Tudod, hogy csaknem minden nap ülésünk van. Mikor hazajövök, fáradt vagyok, mint egy dög s mindjárt a könyvekhez kell üljek. Nincsen egy pillanatnyi szabad időm... Hogy dohányzom, az igaz. Eltitkoltam előtted, hogy ne nyugtalanítsalak... De a lumpolások az nem igaz”.
Magamban pedig azon gondolkoztam:
„Melyik gazember írhatta ezt a levelet? Nyomtatott betűkkel van írva, hogy a kézírásból ne lehessen kitalálni, Talán ... „
Nem lettem belőle okosabb. Apa fel és alá jár a szobában. Kezei remegnek. Ugy sajnáltam, olyan rettenetesen, ki sem tudom mondani. Hozzámentem, átöleltem:
„Apuskám, hidd el nekem, szavamra mondom, hogy mindez hazugság. Sohase hazudtam neked. Miért hazudnék most? Nyugodj meg és menj aludni. Ha akarsz, holnap elmehetsz az iskolába s megkérdezheted az igazgatónőt, hogy lehet-e nekem hinni vagy sem. Beleegyezel?”
A szemembe nézett s azt mondta, hogy emiatt ő nem megy sehova, úgy is hisz nekem. Engem azonban még mindig nagyon izgat a dolog. Nem lesz addig nyugtom, mig világosságot nem derítettem a dologra. Ki írta a levelet?
Még mindig nem tudok elaludni. Először életemben vagyok tudatában annak, hogy mily kínos ilyen öreg embernek, mint az én Öregem, hazudni.
Február 13. Szép kis história! Kitűnt, hogy nemcsak az én öregem, hanem a többi szülő is kapott hasonló leveleket. Ma feljöttek, hatan, s mindjárt Szinajda Pavlovnával akartak beszélni. Szinajda összehívta e szülők gyermekeit s hosszasan kikérdezte őket. Utánna úgy osontak el, mint az ázott pudlik. Megpróbáltam valamit kivenni belőlük, de egyse mondott semmit. Venya Palkin egész fehér s ő se mond semmit.
Attól fél, hogy megtudtak valamit a bolondestélyekről s hogy őt fogják érte felelőssé tenni. Az a véleményem, hogy már elkéstünk a féléssel. Ha a dolog tényleg napfényre jön, egyszerüen meg kell mondani: így és így volt. Egyelőre azonban vigyázni kell, hogy ki ne jőjjön.
Február 16. Lina megint jár iskolába. Állítólag betegség miatt hiányzott. Szemei egészen ki vannak sírva. Az ő apja is kapott levelet. Egész nap járt és bőgött. Végül is nem bírtam ki és azt mondtam neki:
„Ne bőgj már folyton, Még mindnyájunkat belerántasz. Senki sem tud semmit. Semmi se tudódik ki”.
Erre még jobban kezdett bőgni.
“S mind ez miattad! Te vagy az oka mindennek. Ha te nem lettél volna, én nem ...”
S még nagyobb bömbölés. Szeretném tudni, hogy mi közöm hozzá. Mennyiben vagyok én az oka az egésznek? Azt mondják, hogy akkoriban miattam akart öngyilkos lenni. Ez azonban csak fecsegés. S ha úgy is van, tehetek én arról, ha belém van bolondulva? A bolond estélyekért én éppen annyira vagyok bűnös vagy nem bűnös, mint ő. Nem tettem egyebet, minthogy odamentem, ez az egész.
Február 17. Ma Szinajda Pavlovna a tanulóbizottsággal összehívatta a tanulógyűlést. Az anonim-levelek ügyét tűzte napirendre.
“Bárki, aki tud valamit arról, mondta, hogy honnan származnak a levelek, bárki, aki a levelek tartalmához valami adatot tud szolgáltatni, kérem, mondja azt el a gyűlés előtt. Észre lehet venni, hogy sok tanuló nyomott hangulatban van s nincs a dolog mellett”.
. Felelet: hallgatás. Ezekben a pillanatokban a legrettenetesebb érzéseken mentem keresztül. Egyrészt ép úgy, mint a többieket, szigorú eskü kötött. Másrészt világos volt előttem, hogy valahogy a dolgot meg kell oldani. „Na szép”, mondta Szinajda Pavlovna, „látom, senki se tud semmiről. Feledjük el a dolgot. Meg vagyok győződve, hogy az egész dologban a titkos levélíró nagy fantáziája a vétkes. Részemről hálás volnék az illetőnek, ha fantáziáját más irányban foglalkoztatná s nem zavarná az iskola rendjét ... Azonkívűl azt hiszem, hogy most már siettetnünk kell a Hamletelőadás próbáit. Minden nap kellene próbálni. Az előadás majd jól kitisztítja a fejeket s elfújja a mai nehéz levegőt”.
A legtöbben nevettek. Én azonban még rosszabbul éreztem magamat. Éppen úgy szégyeltem magamat, mint amikor az apámnak hazudtam. Tény leg: Szinajda Pavlovna hisz nekünk, mindig kész bennünket védelmébe venni, mi hazudunk neki.
Elhatározta a gyűlés, hogy az előadás február 20-án lesz s hogy meghívjuk rá az üzemsejtet, amelyhez tartozunk.
Február 18. A nemi kérdésnek végre is kell, hogy valamilyen megoldást találjak. Egészen tönkretesz így. Már annyira vagyok, hogy ma a próba alatt a színpadra felöltöztetett és kifésűlt lányokat, amikor a színpad tele volt, szándékosan a szegletbe szorítottam és összenyomkodtam, nem pajkosságból, hanem egész más okból. A lányok szitkozódtak, Nikpetos fenyegetőzött, hogy kidob s mást vesz a szerepemre, akkor is, ha ez az előadás kárára volna.. Még csak az a szerencse, hogy se Nikpetos, se a többiek nem vették észre, hogy tulajdonképpen miért csináltam az egészet. Mind kiabáltak, hogy mi van megint velem, hiszen egy idő óta elviselhetőbb voltam.
Ha tudnák! ...
Február 19. Köztem és Szilva között történt valami. Soha többé nem beszélhetek vele. Nem is tudom, hogyan írjam le, soha másféle, mint tisztán pajtási érzésekkel nem viseltettem iránta. De az ördög nem hagyott nyugodni. Nem tudtam magamon uralkodni.
Szilva a kosztümbizottság legaktívabb tagja. A többiek nem csinálnak semmit. Ö egyedül gondoskodik a ruhákról. Eljön minden próbára és ott volt ma is a főpróbán. A ruhatár a művészek számára a természetrajziban van berendezve, Szilva az én Laertes-kosztümömet végezte be.
Azt kérdeztem tőle:
“Szilva, kész volnál arra, hogy velem jöjj? Elvileg kérdem”.
„Mit jelent az: veled menni”, kérdezte Szilva. „Hiszen sokszor megyünk együtt!”
„Nem! Nem úgy. Másképpen. Egészen”.
„Hát nem megyünk egészen együtt?”
„Nem értesz engem ... „ mondtam s zavart lettem. „Például úgy, mint ahogy férfi és nő együtt vannak”.
Azt hittem, most haragudni fog. De nem. Csak a szemeit sütötte le és kérdezte:
„Talán feleségül akarsz venni? Ez még túl korai neked s nekem még inkább”.
„Nem értesz engem, Szilva” mondtam s csak egy gondolatom volt: hogy szabaduljak mielőbb a ruhatárból. „Nem úgy értem. Nem házasságra gondolok. Ugyis jöhetnél velem, most mindjárt, itt az iskolában ... „
Rám nézett:
„Igen, hogy gondolod te azt? ”
„Ha például most megcsókolnálak? ” Gondolkozott s azt mondta:
„Ebbe nem tudok beleegyezni. Vagy, tegyük fel, hogy igen –. Mit csinálnál akkor?”
„Menj az ördögbe”, kiáltottam rá, elszakítottam teljes erőmből a szálat, amellyel a kosztümömön varrt és elszaladtam.
Az egész próba alatt nem tudtam a szemébe nézni.
Február 22. Eddig nem jutottam hozzá, hogy az előadásról írjak. Állandóan az foglalkoztatott, hogy kitudjam, mi van a levelekkel.
Az előadás nagyon jól sikerült. Szerjoska ordított és dörgött, végigszáguldott a színpadon, majdnem mindenkit felborított, úgy hogy a király egyszer elég hangosan rászólt; „Vigyázz hát, te marha!” Na és a szellem, az Venja Palkin volt, nagyon jól sikerült.. Egy lepedőbe volt burkolva, az arca krétával fehérre mázolva, igazi síri hangon beszélt, különösen, amikor a padló alól szócsövön beszélt. De amikor a padlón a speizból kellett volna kimásznia, nem ment fel a csapó, s hátúiról kellett előjönnie. A legizgatottabb Nikpetos volt. Oldalt ült, könyvvel a kezében, mint egy súgó; súgószekrényünk nem volt. A fiúk elmesélték később, hogy aki elöl ült, közel a színpadhoz, az a szöveget kétszer hallhatta, egyszer a kulisszák mögül, s aztán megint a színpadon. Szerjoskának mégis kiütöttem a kardot a kezéből; egyszerűen nem tud vívni; senki se vette észre, hogy az Shakespeare ellenére van.
A fekete Szója jól játszott.. Sok leány sírt, amint ránézett.
Február 25.. Ma csodálkoztam a fekete Szóján. Az előadás óta nagyon magasra hordja az orrát. A végin sokat kihívták. Egyáltalában megváltozott. Nem hord többé fekete ruhát, vidám, röviden, egészen más, mint azelőtt. Halottakról se beszél többet, bár még néha viccelik Vele.. Ma hát a folyosóra hív és azt mondja:
„Eláruljak neked egy titkot? ”
„Micsoda titkot? Kérlek, csak semmi titok!”
„Nagyon fontos. Tudod, szerelmes vagyok beléd!”
„Micsoda?” '
„Csak azért sokat ne képzelj magadról! A szerelem nem tőlünk függ, hanem a természettől. S azt se hidd, hogy miattad valaha is csinálni fogok valamit. De meggondoltam s elhatároztam, hogy megmondom neked, hogy ezzel könnyítsek a szívemen. Ez azonban még távolról se ad neked valami jogot reám!”
„Menj, igyál egy pohár hideg vizet”, mondtam és otthagytam.
Február 26. Különös dolog! A lányok folytonosan suttognak egymás között s megtudtam, hogy a bolondestélyek ügye megint előtérbe került. De a legfontosabb, amit megtudtam, hogy Szilva a lányokkal tart. Szilvával egy szót se váltottam, mióta azt a kérdést feltetteim neki (csak elvileg akartam tisztázni a dolgot); úgy látszik kerül engem.
Mihelyt értesültem a suttogásokról, megtanácskoztam a dolgot Vanya Palkinnal. Elhatároztuk, hogy ellentámadásba megyünk át.
Február 27. Nagyon meg vagyok elégedve magammal. Csaknem egész Februárban egy előadáson dolgoztam a kínai eseményekről s Nikpetos nagyon megdicsérte.
Ugylátszik, nyomára jöttem az anonim levélírónak. Keska Gorokov, egy hosszú, hallgatag fiú a második csoporttól. Miért hiszem, hogy ő? Egyetlen támaszpontom az a levél, amelyet az apám kapott. Nálunk az iskolába mindenki magával hozza a tintáját. Megvizsgáltam a különböző tintákat. Ez nem volt olyan könnyü, mivel mindenki eldugja a tintáját, mihelyt megírta a dolgát. Hogy lehessen ígyvalamit megállapítani. De ma csellel éltem. Hirtelen berontottam a matematikai laboratóriumba, amikor a második csoport ott dolgozott Almakfis nélkül és elkiáltottam magam:
„Gyorsan, gyorsan a tintát! Almakfisnek kell!”
S megragadtam az első kezem ügyébe eső tintatartót (természetesen a Keskáé volt, már előbb megjegyeztem magamnak, hogy éppen az ajtó mellett ül) és elrohantam vele. Keska utánam. „Add ide a tintát! írnom kell még!” Én azonban nem voltam olyan ostoba, hanem befutottam az Auditóriumba, ahol már előkészítettem volt egy üres tintatartót, s ebbe beleöntöttem egy kicsit a Keskáéból s a legnagyobb lelkinyugalommal visszamentem s odaadtam Keskának, a tintáját. Bizalmatlanul nézett reám, de nem szólt semmit. Én azonban már régen figyelem. Észrevettem, hogy mindig elváltozik az arcszíne, valahányszor ránézek. Ezenkívül ő a egyetlen a második csoporttól, aki a bolondestélyeken résztvett. Összehasonlítottam a tintát. Nagyon hasonlít, épen olyan lilás. Most már csak a kézírást kell összehasonlítani, készen vagyok! Ez azonban nehéz, mivel a levél nyomtatott betükkel van írva.
Március 3. Mindenféle cselfogások útján sikerült Keska Gorokov füzetét megszerezzem. Összehasonlítottam hát az írásokat. Nagyjából hasonlónak találtam a levél és a füzet kézírását. Aztán beszédbe elegyedtem Keskával s egyenesen kivágtam: „Keska, te írtad a leveleket a szülőknek!”
Elváltozott az arcszíne és azt mondta:
„Meg vagy őrülve, te állat!”
Én azonban még szemtelenebbül folytattam:
„Ne félj semmitől! Mindent tudok!”
„Mit tudsz hát? Mit tudsz hát?”
S vadul hadonászott az ökleivel. Titokzatos arcot vágtam s otthagytam. A lélektan szabályai szerint ezek után hozzám kell jőjjön, hogy mindent bevalljon.
Március 4. Na, szépen felsültem. Igy történt. Nikpetoshoz készültem, hogy a januári penzumot leadjam. Ahogy kinyitom a történelem könyvet, látom, benne van egy cédula. Szétnyitom s eláll a szám:
„Kosztya, régi, jó barátságból irántad figyelmeztetlek, hogy ellened és Venya Palkin ellen hadjárat készül a bolondestélyek miatt. Mindent tudnak. Vigyázz magadra.”
De nem a tartalom volt az, ami miatt úgy megrökönyödtem. Ugyan ez az írás volt, ugyanazok a nyomtatott betük, ugyanez a tinta! Ugy hát mégse Keska volt! Mert épen úgy néz ki a Keska, mint aki [majd összeütközésünk után és pedig „régi jó barátságból irántam” figyelmez tetni fog a veszélyre. Mentem Nikpetoshoz s vizsga helyett azt kér deztem tőle:
„Nikolaj Petrovics, mit szól hozzá? Megpróbálom kitudni, hogy ki írta az anonim leveleket.”!
„S hogy csinálja ezt?”
„Megfigyelek és levonom azokból következtetéseimet.”
„S miért teszi ezt?”
„Mert az, aki a leveleket írta, társait be akarta mártani.”
„Nézze, Rjabcev, egyáltalában nem szép szerep, amit magára vesz, amikor önkéntes spicli lesz társai között. Különben is a dolog el van intézve. Minek megint a port felkavarni?”
Mondhattam volna neki, hogy az ügyről megint szó lesz. De még idején észbekaptam s hallgattam.
Ki írta hát a leveleket és a cédulát?
Március 7. Elolvastam Arcibasev „Szanyin”-ját s megint egész éjjel nem tudtam elaludni. S megint fim-fom-pik-pak! Rettenetes fejfájásaim vannak s nem tudom mit kezdjek. Talán menjek Nikpetoshoz? De ő azt mondaná: „A természetrajzban elmagyarázták Önnek! Nem elég ez?...” Mindent nem mondhatok meg neki.
Rossz az, hogy mindez nagyon befolyásolja lelki állapotomat. Tényleg nagyon lecsúsztam! Ujra elolvastam azokat az oldalakat, ahová a faliujságból leírtam az élet értelméről szóló dolgokat; a „fecsegés” szót, amit mellé írtam (oda ahol a szükségletek kielégítéséről van szó), áthúztam. Tényleg: az ember szenved, ha arra kényszerűi, hogy szükségleteit másképen elégítse ki, mint a többiek. Akkor is szenved, ha szükségleteit egyáltalában nem tudja kielégíteni. De élni és szenvedni, érdemes ez? ...
Valahányszor ilyen gondolataim jönnek, kérdem magamtól: Méltó ez egy ifjúmunkáshoz, egy emberhez, aki az ifjúság avantgardejához tartozik? Mert ha még nem is vagyok az, jelölt vagyok s meggyőződéses kommunistának tartom magam. Általában azt hiszem, sok rosszat követtem el: a részvétel a bolondestélyen s a sok hazugság, ami erre következett, mindenekelőtt azonban a nemi kérdés! A burzsoázia és a régi intelligencia oldotta meg úgy a nemi kérdést, ahogyan én. Hát tán burzsuj vagyok? Hát talán intellektuális vagyok? Nem, egyik se vagyok! Azért kell, hogy valahogyan másként oldjam meg a kérdést!
Március 12. Éppen most jövök a sejtülésről a gyárklubban. Már késő van, mégis mindent le akarok írni, nehogy elfeledjem. Összesen kb. 150 ember volt jelen, közöttük kb. 20 iskolatársam; a többiek a gyárból voltak. Előbb épp úgy ment minden, mint nálunk, sőt még unalmasabb volt. A kerületi vezetőség közleményei, a sejtvezető jelentése... A fíúk (a gyárból) csupa unalomból mindnyájan fecsegésbe kezdtek, úgy hogy az elsőknek folytonosan figyelmeztetni kellett őket. Aztán következtek a folyó ügyek, s akkor mindenki hegyezni kezdte a füleit.
Egy leány, Gulkina kérvényt nyujtott be a sejthez, hogy adják meg neki a szükséges anyagi eszközöket egy abortushoz. (Meg kell kérdezzem Szerjoska Blinovot, hogy mi az; azt hiszem, abortus az, ha az ember azt csinálja, hogy a férfi nő lesz és megfordítva; az orvostudomány egy új találmánya; általában, ha az ember azt csinálja, hogy a nőnek ne legyen gyereke). Amikor a kérvényt felolvasták, óriási lárma lett a teremben. Némelyek azt kiáltották: Igen, adjatok neki pénzt! Mások: Nem! nem! A sejtvezető Ivanov, egy komoly fiatalember felállt és azt mondta:
„Honnan az ördögből vegyük a pénzt, amikor a tagságidíjakat háromhavi késedelemmel fizetik? Honnan varázsoljuk elő a pénzt? Talán bank vagyunk?
Akkor egy leány ugrott fel, gonoszul. Minden vitában része van s mindig gonosz.
„Hova fog az vezetni, ha mindenkinek pénzt kell adjunk ahhoz? Akkor mindegyik abortálni fog! S ki fog akkor gyermeket hozni a világra? Puskin talán? Azt javasolom: Adjatok neki egy könyvet az abortusról. Tanulmányozza azt!”
A többiek megint azt kiabálták:
„Nem! Meg kell a pénzt kapnia!”
Azt hiszem, hogy mind csak azért kiáltottak, hogy kiabálhassanak.; hiszen a sejtvezető világosan megmondta nekik, hogy nincs pénz. Aztán újra egy leány állott fel s azt mondta:
„Nem adhatjuk meg neki a pénzt. Először: mert nincs. Másodszor: mert, mint már megmondották, valahogyan gyerekeknek kell jönni a világra. És harmadszor: mert az abortusban meghalhat vagy nagy betegséget szerezhet vele. Akkor aztán egész életét, mint nyomorék, kínlódhatja végig. Az abortus nem sikerül mindig.”
Megint újra kezdődött: „Nem, nem kap pénzt!” De előlépett megint Ivanov és azt mondta:
„Mint ahogyan már mondottam, a sejt nem tud neki pénzt adni. De, elvtársak, erre az álláspontra: Nincs pénz s evvel – vége!, erre az álláspontra mégse helyezkedhetünk. Emlékeztetek arra: Gulkina azt is jelentette, hogy sehol sincs maradása s szerezzünk neki egy szobát vagy legalább egy szegletet, ahol meghuzódhatik. Meg kell vizsgáljuk anyagi helyzetét, annál is inkább, mivel most a város másik végén lakik. Természetesen én nem vagyok az abortus mellett Csak szülje még nyugodtan a gyermeket. De egészen cserben mégsem hagyhatjuk. Segítenünk kell neki, hogy egy szobát kapjon, stb.”
Leszavaztak s egy bizottságot választottak a leány helyzetének megvizsgálására. Aztán elénekeltük a „Fiatal gárdát” s ezzel vége volt.
Egyedűl mentem haza s az egész idő alatt gondolkoztam. A gyári élet és a gyári sejt munkája régebben valami egész különlegesnek tetszett előttem, éppen úgy, mint maga a kivilágított és ragyogó gyárépület. Most azonban láttam, hogy ezek a fiúk épen oly szívesen fecsegnek, mint a mieink s hogy a kérdések, amiket ott megtárgyalnak, egyáltalában nem olyan súlyosak. Azt gondoltam, hogy majd sokáig kell szoknom hozzá. s nagyon kell igyekeznem, hogy valamit megértsek belőle.
Lassankit öröm fogott el. Valahogyan könnyebb lett a szívem körül. Először is nem voltam többé egyedül. Másodszor én is hasznos lehetek osztályomnak. Ugyancsak a nemi kérdés felől is gondolkoztam. Most azonban egész más oldalról láttam. Nagy szerepet játszott ebben a história ezzel a leánnyal. Vanyka Petuhov azt mondja, hogy mindez nagyon egyszerű; azonban egészen nyilvánvaló hogy a dolog mégsem oly egyszerű, ha egy 150 emberből álló sejt hiába törte rajta a fejét. Most úgy látom, hogy a nemi kérdés sok szenvedést és nyomorúságot hoz magával. Pl.
egy ilyen abortus! Miért kell, hogy a leány egész életére nyomorék marad jon?!
Kár, hogy eddig kevés gondot fordítottam a gyári sejttel való összeköttetésre. Egyet mást mégis lehet ott tanulni. Elmegyek feltétlenül Ivanovhoz s tanácsot kérek tőle a nemi kérdésben.
Március 14. Beszéltem Szerjoskával az abortusról. Pontosan elmondta nekem, hogy mi az. Azt hiszem, az abortusok ártanak a leányoknak. Inkább jólsikerült, erős gyerekeket hozzanak a világra. Szükség lesz a mi felváltásunkra egy új nemzedékre.
Március 15. Néhány napja Venya Palkin nem jön az iskolába. Előbb azt hittem a bolondestélyek miatt. Most azonban azt hiszem, valami más van mögötte. De mit tartozik a dolog reám? Azt hiszem Nikpetosnak igaza van: nem szép foglalkozás az iskolatársaim után kémkedni.
Minthogy Szilvával egészen összekülönböztünk s más nincs, hát gyakran vagyok együtt a fekete Szójával. Bevallotta nekem, hogy régebben gyűlölt neveletlenségem miatt. Hogy azonban a Hamletelőadás után megváltoztak az érzelmei, mivel én oly ügyesen kivertem a kardot Szerjoska Blinov kezéből.
Iskolai munkám rendesen folyik. Nem fáj többé a fejem s f–f–p–p sincs többé. Minden reggel hóval dörzsölöm le magam.
Március 21. Ma hozzám jön Szilva s azt mondja: „Kosztya Rjabcev, meg kell mondjam neked, hogy véglegesen megváltoztattam rólad véleményemet. Előbb, azt hittem, igazi kommunista vagy s hű vagy az ideológiához. Most azonban látom, hogy csak úgy tettél, mintha s a te ideológiád egyáltalában nem felel meg az ifjúmunkásszervezet követelményeinek”.
„Én soha se tettem úgy, mintha, mondottam neki, honnan ismered te az én igazi ideológiámat?”
„Azt gondolhatod. Azt is tudom, amit Venya Palkinnal csináltál”.
„Először is semmit se csináltam. Egyszerűen odamentem. Másodszor tehát te írtad az anonim leveleket!”
„Te, gyalázatos!” mondta Szilva s egyenesen a szemembe nézett. „Ilyet mersz nekem mondani? Finom fickó vagy!”
Ezzel megfordult, hogy elmenjen.
„Állj meg, Szilva, mondtam én, te komolyan azt Hiszed, hogy az én ideológiám nem felel meg a kommunista ifjú avantgardénak?”
„Nem beszélek veled többet”. S ment.
Nagyon megbántva éreztem magamat. Ugyanakkor azonban egészen tehetetlennek, mivel részben igaza van. Bár én soha, de soha úgy nem tettem, mintha.
Na, majd még bebizonyítom neki.
Március 23. Nagy skandalum, amit nem értek egészen. A kultusztisztviselő (vagyis a pópa), Lina apja eljött az iskolába. Szinajdát kérette le' s sokáig tárgyaltak együtt. Lina apja egész vörös volt s rá akarta valamire beszélni Szinát: ez azonban csak a vállát vonogatta. Ez a skrabok szobájában folyt le, úgy hogy hallani nem lehetett semmit se. Aztán Szinajda nagyon izgatottan elment vele együtt s csak a tanítás után jött megint vissza.
Most pedig skrabülés van. Mindnyájunkat haza küldtek.
Március 25. Nehezemre esik leírni, mégis megteszem.
Ma, alig érkezem meg az iskolába, hívat Szinajda Pavlovna:
„Rjabcev, akar egész őszintén beszélni velem? kérdezte”.
„Igen, mondtam s nyíltan a szemébe néztem. (Elég volt már a hazugságból)”.
„Ön mégis ott volt azokon az összejöveteleken, amelyeket Venya Palkin rendezett?”
„Ott”.
„Nem gondolt arra, hogy ezzel nem csak az iskola munkájának árt, hanem valósággal veszélyezteti az iskola fennállását?”
„Becsületszavamat adom Önnek, hogy ilyesmire nem gondoltam”.
„Hogy gondolta hát, hogy a kettő egymással összeegyeztethető: az iskola és... ilyen dolgok?”
„Azt gondoltam ... az iskolán kívül történik és ... as egyiknek nincs semmi köze a másikhoz”.
„Jól van, elhiszem Önnek. És azt, ami Linával történt, azt tudja?”
„Csak annyit láttam, hogy nem jött többé az iskolába és hogy ennek valami összefüggésének kell lennie a ... bolondestélyekkel, de szavamra, semmi határozottat nem tudok...”
„Linának itt kell hagyni az iskolát. .Ukrajnába utazik. Remélem azonban, hogy azt, amit most mondtam, éppen úgy titokban fogja tudni tartani, mint a bolondestélyeit”.
„Szinajda Pavlovna, természetesen megteszem, de ... „ S a torkom összeszorult ... „Azt hiszem azonban, hogy a lányok - mindent jobban tudnak, mint én”.
„Velük már beszéltem. Menjen most!”
„Még egyet, Szinajda Pavlovna ... még egy kérdést... Az ... ami Linával történt... van valamelyes vonatkozásban... nemi ügyekhez?”
„Van” felelte Szinajda Pavlovna határozottan. „Menjen most”.
Mentem, de nem az iskolába, hanem haza.
A március 25-i feljegyzések után több oldal ki van törölve a Naplóban.
Április 5. Tegnap levelet kaptam Linától:
„Kosztya Rjabcev! Most már nem okollak téged. Tudom már, hogy én egyedül vagyok hibás. Kosztya Rjabcev, mikor te ezt a levelet megkapod, oly messze vagyok tőled, hogy nem kell szégyeljem magamat. Most új életet kezdek. Minden, ami elmult, minden régi és komor mögöttem maradt, örökre ki van törölve életemből.
Tudd meg, hogy csak miattad jöttem össze Venya Palkinnal: mert dühös voltam rád s kétségbeesett, mert mindig olyan goromba voltál hozzám s a miatt a buta história miatt az öngyilkosságunkkal. Most már mindezen túl vagyok, túl, túl. Most oly könyünek érzem magamat... Azt tanácsolom neked is, hadd el ezt az életet; nem jön ki belőle semmi, kivéve: reménytelen kétségbeesés. Mind az a szép amit az élet nyújt, még éppen úgy előtted áll, mint én előttem. Te is tudd meg, hogy én írtam a. leveleikét a szülőkhöz. Igy kínoztam magamat. Hiszen annyira szenvedtem. Végét akartam vetni a dolognak, de nem tudtam hogyan. Ugy jöttem arm a gondolatra. De ezzel még csak rosszabb lett. Csak most, hogy a sötétségből a világosságba, a szabadságba jutottam, csak most látom, mily ostobaság volt az tőlem.
Nem kellett volna akkor Szilvával, tudod, ott a ruhatárban, úgy beszélned ... Szilva nem olyan ... Legnehezebb megpróbáltatásaim alatt olyan volt hozzám, mint egy nővér, bár én mindig goromba voltam hozzá.
Isten veled, Kosztya Rjabcev. Légy boldog és békülj ki Szilvával. Felejts el engem örökre, örökre ... Lina”.
Komisz dolog, amikor az ember nem tud boldogulni az élettel!
Április 10. Ma találkoztam Venya Palkinnal az utcán. Modern kabátban, cigaretta a fogai között, bot a kezében.
„Ah, Kosztya, mondotta, még mindig ott poshadtsz abban a poshasztóban?” „Igen, még járok az iskolába”.
„Hogy az étvágyad még nem mentel tőle!... Tudod mit? Gyere el ma hozzám. Még mindig ott lakom. Lányok is lesznek ott, nem olyan iskolás libák, hanem igazi, helyes lányok. Uj bor is lesz. Gyere hát!” „Elmehetek, ha akarod. Jön még valaki tőlünk?” „Biztosan! Mind a jó pajtások. Tehát jössz?” „Megyek! Viszontlátásra!”
Április 12. A dolog így folyt le Mint mindig, kilenc óra felé elmentem Venyához az Ivanov Parkba. Ugy tizenketten voltak, mind az asztalnál ültek. A szülők nem voltak otthon. Venya szülei mindig elmennek hazulról, amikor Venya estélyt rendez.
Most már mindenről írhatok. Azért most már megmagyarázom, mi egy ilyen estély. Ezek a káposztaestélyek ívászatok, amelyek alatt az ember lányokkal szórakozik, de nem úgy, mint amikor velünk az utcán sétál, hanem csókolozással s hasonlókkal. Az asztal közepén áll a savanyúkáposzta, olajjal megöntözve. Azt mindenki szívesen eszi. Azonkívül snapszot iszik az ember, amig részeg nem lesz. Flörtölésen kívül mást soha nem láttam. Most azonban azt hiszem, hogy rosszabbak is történtek.
Tehát odaérkezem. Ott ülnek mind. Hárman az iskolánkból. Még ide akarom leírni a nevüket. Lányok is voltak, ismeretlenek, kifestettek.
Már mind félig részegek voltak. Amint megláttak, kiabálni kezdtek:
„Ah, Kosztya itt van! Töltsétek neki! Ez aztán szép!”
„Igen, ez aztán szép! Nagyon, nagyon szép!” Mondtam én s fogtam a poharat, amit nekem nyujtottak és a földhöz vágtam. „Végre tudom, hogy mi szép és mi nem szép! Ti, kedves iskolatársaim, ti gyertek' most azonnal velem s ne mutatkozzatok többet itten, mert az, amit itt csináltok s amit én is azelőtt itt veletek csináltam, egyszerűen disznólkodás. Mielőtt azonban elmegyünk, szeretnék pár szót intézni a többi polgárhoz, akik itt vannak”.
„Mi bajod? Megbolondultál?” kiáltotta Venya Palkin.
„Nem, egyáltalában nem vagyok bolond, ellenkezőleg, most jött meg az eszem”, feleltem. „Gondoltál már arra, Venya, mennyi hitványságot csináltál ezekkel a káposztaestékkel? Gondoltál arra, hogy egy leánynak – te jól tudod, kiről beszélek, megrontottad az életét? És hogy miattad az iskolánk csaknem tönkrement? Nem! Nos, igyál annyit, amennyit csak tudsz és disznólkodj tovább, de az iskolánknak hagyj békét”.
„Te, nyomorúlt állat! ordított Venya és öklökkel rámrontott.
Hozzávágtam a fejéhez egy üveget s az iskolatársaimmal együtt kirohantam.
Április 15. A kezeim remegnek a fáradságtól. Ennyit kell ugyanis dolgoznom, hogy a tárgyaimmal kész legyek. A külömböző esetek miatt a télen mindent elhanyagoltam, s a nyári szemeszter már a küszöbön áll; ha most nem intézek el mindent, úgy a nyári szórakozásoknak lőttek. Sokat beszélnek arról, hogy a nyáron is lesz tanítás. Idáig azt hittem, hogy csak az első fokozaton van nyári oktatás. Most azután kiderül, hogy még ezt1 is a nyakunkba varrják. Szerjoska Blinow úgy véli, hogy a nyári oktatások alkalmával derül ki egész bizonyosan a skrabok elégtelensége; télen jól-rosszúl még csak elvégzik a kötelességüket, nyáron azonban halálosan blamálják magukat.
Van egy új barátom: Juska Gromow. Mindig az iskolánkba járt, sőt az én csoportomba tartozott, eddig azonban keveset érintkeztem vele. Nagyon vidám gyerek s nem igen kinozza magát mindenféle kérdésekkel. Egyet-mást beszéltem neki magamról, még a káposztás estélyekről is; mindezeket ő lappáliáknak tartja; azt mondja, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet kell, hogy elfelejtsem ezeket.
Április 19. Komikus dolgok történnek az iskolába. Tegnap amim elmegyek a matematikai laboratórium előtt, hátborzongató nevetést hallok. Beszaladok és látom: Ninka Fradkina és Sztasjka Werepolszkája, mind a kettő a negyedik csoportból, szemben ülnek egymással és ... nevetnek. A nevetésük azonban nagyon különös volt. Megkérdeztem tőlük:
– Mit nevettek?
S magam is elnevettem magam. Ők viszont egyre vadabbul nevettek tovább. Majd hirtelen észrevettem, hogy Sztasjka egyszerre elkezd csuklani, majd a csuklás átcsap hörgésbe s a dolog egyre elviselhetetlenebbé lesz. A skrabhoz szaladok, aki ép felügyel s Almakfissal együtt futunk vissza a laboratóriumba s mind a két leányt sírógörcsök közt találjuk. Almakfis azt mondja, hogy ez egy hiszterikus roham. Elmentem, hoztam vizet és törülközőt s a lányok csakhamar megnyugodtak. A tanulók azt kérdezték tőlem, vajjon nem akarom-e úgy kikurálni őket, mint a télen Szója Trawnikowát, én azonban azt mondtam, hogy a dolog most már nem tartozik rám, ez az egész a tanulókomité ügye.
Különben is ép elég sok a dolgom. A járási népoktatási alosztály egy hónappal ezelőtt felszólította az iskolát, hogy a kiskorúak szociális védelme ügyében (SMR) a gyermekek elzüllésének leküzdése céljából közreműködjön. Az Aljoska Csikinnel való ügy miatt, amikor a hat limárdot ellopta és én a félig elpusztult pincében Csikint felkerestem, az iskola engem küldött delegátusnak az SRM-be. Ezért azután mostanában gyakran járok oda. A züllött gyerekek körül nagyon sokat okoskodnak, mindebből azonban nem jön ki semmi. Nékem az a véleményem, hogy a következőkép kellene eljárni: az olyan életkorúakból, mint én, osztagokat kellene alakítani s minden uccasarkon ezekkel a züllött gyerekekkel verekedésbe kezdeni azután együtt dohányozni és inni velük. Ekkor azután szívesen kötnének velünk barátságot és így rálehetne venni őket a tanulásra. Vagy pedig mesélni kellene nekik, mint Vanya Petuhov. Ha így cselekednének, akkor az idegszanatóriumok nagyon hamar feleslegessé válnának. Csak egy ellenvetés van ez ellen: nagyon sok időbe telne mindez s a mi ifjaink nem jutnának hozzá a tanuláshoz. Ezt a tervezetet közöltem a SRM titkárnőjével, ez azonban kinevetett .Pedig ezen nincs semmi nevetni való. Egyszer már végre nagyon komolyan kellene kezelni ezt az ügyet. Nem tudom kiállani, ha valaki vigyorog rajtam: feladom a munkát az SRM-be.
Aljoska Csikin édes apját egy városi teherkocsi elgázolta s Aljoskát Szinaida Pawlovna vette magához. Ő fogja felnevelni. Az egész iskola azon a véleményen van, hogy Szinaida Pawlowna nagyon szépen cselekedett, csupán Szerjoska Blinow állítja, hogy mindez hiúság.
(Folytatás a következő számban)
Vissza az oldal tetejére