Külsőleg az ember az utolsó öt-hatezer év alatt alig változott. Ezért azután könnyen feltételezhető az a hit, hogy az emberi érzések és ösztönök is ugyanazok maradtak. De az Ilias valamely lakomájának leírása is körülbelül hasonlít egy mai marokkói hatalmasság házában lefolyó mulatozáshoz s Petronius híres Trymalchio lakomája se alig külömbözik lényegben bizonyos hollyvoodi bankettektől, melyek az amerikai lapok kedvenc témája. Az éhség és szomjuság, a szerelem és az alvás az emberi testnek fő szükségletei maradtak.

De vajjon a mai szerelem lényegében hasonlit-e egy Sesostris korabeli egyiptomi nő, vagy egy Homeros napjaiból való görög nő, avagy egy tizenharmadik századbeli nemes kisasszony szerelméhez. Azt hiszem nem. Sőt ellenkezőleg. S be szeretném bizonyítani, hogy a szerelem, mint annyi sok minden változáson ment keresztül s ez a változás egyrészt a szellemi fejlődésre, másrészt pedig a megváltozott szociális formákra (poligámia, monogámia, rabszolgaság stb.) vezethető vissza. Természetesen a tudományok haladása, mely a tisztára fizikai erő szociális jelentőségét csökkentette, szintén hozzájárult ehhez a változáshoz, mindenekelőtt azonban az a megnövekedett szabad idő, amit a létért való küzdelem az ember rendelkezésére bocsájtott. A változtató tényezők szerepe oly nyilvánvaló, hogy alábbiakban lehetséges egyes törvényeket felállítani, melyeknek a szerelem fogalom változásai alá vannak vetve.

I. Az olyan társadalomban, ahol a nő rabszolga, ott az erotikus szenvedély, – modern, irodalmi értelmébe véve e fogalmat – ismeretlen.

Elemezzük például Achilles érzéseit abban a pillanatban, amidőn a fogoly Briseist kiragadják karjaiból. Achilles tombol, önérzetében mélyen meg van sértve, a szó mai értelmében véve azonban nem „szerelmes”. Egész viselkedése nem Briseisnek szól, hanem megsértőinek. Briseist sem valami mély érzelmek nyugtalanítják. Nagyon jól tudja, hogy a nő a fölényesebb erő jutalma és meghajol az adott helyzet előtt. Abban a világban, amelyet egyedül ismer, a fizikai legnagyobb hatalom. Anő követi a. győztest és nem tartozik rá ez ellen védekezni.

Heléna a legnagyobb hidegséggel veszi tudomásul Páris vereségét. Mihelyt látja, hogy a görögök a Trója elleni végső rohamra gyürkőznek, szíve ismét a hazájáé. Telemachosnak minden elfogultság nélkül meséli, az ura jelenlétében trójai kalandját.

2. Az erotikus szenvedelem érlelő talaja az a magasabb rendűen fejlett társadalom, amelyben a szociális konvenciók többet jelentenek, mint a fizikai erő.

A szociális konvenciók sohasem bírnak azzal a lenyügöző erővel, mint ami a nyers erő tulajdonsága. A szociális konvenciók jogosultsága mindig kérdéses s az érvényük mindig vitatható. S valahányszor az ember ösztönösen érvényesíti belátását, mindakkor az ember felteszi azt a kérdést, hogy általában milyen jelentőség illeti meg a konvenciókat. Ez az a pillanat, amidőn a kötelesség és a szociális lényeg s a vágyak és a tulajdon én között beáll a harc. Az ilyen konfliktusnak legősibb formája Tristan és Isolde története. Tristant és Isoldét egy ellenállhatatlan erő választja el egymástól. Mind a ketten Isolde férjének, Marke királynak a tiszteletében rendelődtek alá. Tristan és Isolde azonban ittak a varázsitalból s ezen túl már semmi se tudja vágyódásaikat összetépni. Amit Afrodite jelentett Heléna számára, az Isolde számára a varázsital. Ám mig Heléna, lévén egy primitiv kor gyermeke, kalandját tökéletes nyugalommal veszi tudomásul, addig Isolde az egyetlen menekülést a halálban látja.

Bennünk tehát az a csodálatos, s egyszersmind rettenetes felismerés keletkezik, hogy a szerelemnek az egyedüli és egyetlen tökéletes megváltása a halál. Csak ha az az érzésünk, hogy végzetesen sodródunk a halál felé, csak akkor lesz az ideális egyesülés, tehát nemcsak a test, de a lélek egyesülése is, a szerelem célja, mert csak a halálban lesz bizonyossá a birtoklás ténye. A szerelem érzésének ez a valóban romantikus szenvedelme, a mi mai napjainkban már nagyon ritka. Keletkezése pillanatától azonban mindaddig, amig szerelmesek vágyódnak arra, hogy egy pillanatot az örökkévalóság fénye övezzen, mely ölelkezésüknek emberfeletti tökéletességet ad, ez az érzés tragédiák kimeríthetetlen forrása, mert minden földi mulandó s a földi dolgoknak egyedül a halál ad tartamot, avagy legalább képes felkápráztatni az örökkévalóság illuzióját. Viszont a halál akkor is megváltó lehet, ha a szerelem viszonzatlan, mert semmi más csak a halál kényszerítheti az embert, hogy a saját hajlama ellen cselekedjen. Erre az Aeneis Didója a legojbb példa, azé az Aeneisé, mely olyan időben keletkezett, mely részben már távolódóban volt a primitiv kortól. Euripides női alakjai szintén elvesztették már Heléna ragyogó problémátlanságát s valamennyien romantikus hősnőkké lettek.

3. Az olyan társadalomban, ahol erkölcsben és életvitelben a két nem egymástól szinte állandó távolságban van, az ilyen társadalomban jön létre a lovagi szerelem.

Két példára szorítkozom: a középkorra és az első telepesek Amerikájára. A lovagi szerelem lényege a nő mértéket nem ismerő imádása. Más szavakkal: a lovagi szerelem a nőiesség ístenitését jelenti. Ez az érzés lehetetlen akkor, amikor a nő és a férfi szoros közösségben élnek. Ezeket minden szatirikus mellékgondolat nélkül mondom. Egyetlen egy asszony sem istennő, még ha oly bájos is. A férfi nagyon is hamar megismeri kiválóságai melleit a tökéletlenségeit. A gyengeség és az önuralom-hiány pillanatai nem maradnak rejtve előtte. Az állandó együttélés minden fenkölt érzelem lerombolója. Viszont ezzel szemben képzeljük el, hogy a szeretett nő sohasem látható. A távolság milyen könnyen csábit arra, hogy a szeretett lényt napról napra tökéletesebbnek álmodjuk. A tobosói Dulcinea egy egész egyszerű, durva parasztleány volt. A megzavart Don Quichotte szemében azonban a „Hölgy”, azaz az a valaki, akiért hőstetteit vitte véghez. Az a nő, akit sohasem látunk, mindegyik nőhöz hasonlít. A kóbor lovagok szerelmét nem fenyegette az állandó együttlét miatt való kimerülés veszélye. A troubadourok egy nagyon szép kifejezést gyártottak: „Álmaim asszonya”. S tényleg a szeretett nő csak az álmokban élt, sehol másutt.

Bizonyos fokig az első telepesek Amerikája – s kivéve az ifjabb nemzedék egy bizonyos csoportját, – a mai Amerika is emlékeztet a középkor társadalmára. Itt is istenítik a nőt. Nagy dolgokat véghezvinni érettük, itt is célja a férfiaknak. Természetesen ma már nem arról van szó, hogy szélmalmok ellen harcoljanak, avagy óriásokat gyűrjenek le párviadalban, hanem arról, hogy gyárakat építsenek, vagy pedig, hogy a konkurrenst ártalmatlanná tegyék.

A Wallstreet-i kóbor lovag nem bolyong Európa országútjain ide-oda, hogy egy frissen esett sérelmet megbosszuljon. Kora reggel hagyja el házát és megy az irodájába, klubban étkezik s késő este tér haza, közben pedig felesége Európa hotel halijait és kaszinóit teszi bizonytalanná. Túl az Oceánon tehát „álmai asszonya” lesz. A nő imádása lehetséges, hogy természetellenes érzés, a férfit azonban maga fölé emeli, mert kiöli általa az egoizmusát.

A lovagok szerelem fogalmában és az angol-szász népek szerelem fogalmában közös az előszeretet a természetellenes dimenziókba fokozott érzelem iránt s a hajlandóság az iránt, amit közönségesen „öncsalás”-nak nevezünk, ez az érzés tehát kimondott ellenszenvet tartalmaz a realitással szemben. A kóbor lovag nem akar tudni arról, hogy „álmai asszonya” a valóságban milyen. Az angol és amerikai irodalom hosszú ideig a nőből csökönyösen egy �ätheri lényt csinált, akinek a mesebeli szemein, cseresznye ajkain – s még tíz évvel ezelőtt – hosszú selyem haján kívül alig volt teste. Az asszony tulajdonképeni lénye, szenvedélye, ösztönei és hibái hatalma felett tudatosan eltekintett. Az asszonyok természetesen forszirozták azt az irodalmat, mely az ő tulajdonságaikat ily ragyogóan szolgálta. Byron meséli, hogy Don Juan-ját az asszonyok mereven visszautasították, mert megmondja az igazságot. S én emlékezem egy fiatal amerikai nő látogatására, aki valamelyik amerikai magazin részére elbeszéléseket kért tőlem. „Szerelmi történetek legyenek” – mondotta – „de nem szabad, hogy valami komoly dolog történjen bennük, legfeljebb pár csók, semmi több...” Shaw az Ember és Emberfeletti emberben bebizonyítja, hogy milyen fontos érdeke az asszonyoknak, hogy egy olyan romantika mögé sáncolják el magukat, mely a férfiakat izgatja, nékik maguknak azonban abszolut szabadságot biztosit – azért mondom abszolutnak – mert a férfi vonakodik őket olyanoknak látni, amilyenek.

4. A sok idővel rendelkező társadalom, mely a két nemet gyakran összehozza, arra a feltevésre jogosít, hogy a kokettéria és a morális szabadosság képezik a szerelem fontos komponenseit – az ilyen társadalom jelenti a nőimádás végét.

Ez az átmenet két stádiumból áll s azzal kezdődik, hogy a felesleges órák mind a két félnek alkalmat adnak az érzelmeik fölött való elmélkedésre. Lassan mind a két fél kezdi megérteni a szerelem halk árnyalatait és komplikáltságait s a kultivált társadalomnak már nincs fontosabb dolga, mint állandóan önmagáról és a szerelemről beszélni s a szerelmet a legkisebb részletéig analizálni. Idővel még a nép egésze is szerezhet bizonyos ízlést az ilyen gyakorlatokban.

Nem hiába teremtette meg a tizenhetedik század, jóllehet ez a század hozta a két nemet a legszorosabb viszonyba, a maga szigorú erkölcsi kodexét. A jámborság a jó modorhoz tartozott s a közvélemény, mint minden bigott társadalomban, nagy szerepet játszott. Ám, amidőn az első lépés megtörtént, a fejlődés az időfölösleg és a gondtalan bizonyosság által támogatva ment tovább s az erkölcsök szabadabbak lettek. A jólét mindig az unalom szálláscsinálója s az erkölcsi lazulás egyik fő oka. Igazolja ezt a tizennyolcadik század Franciaországa, Ovidius, Juvenalis és Martialis Rómája. Az ilyen korokban a lovagi aszszonytisztelet virágai eltűnnek s az érzéki szerelem könnyelműsége hódítja meg a terepet. Ez áll minden időre és minden pépre. Olvassuk csak el az „Ars Amandi”-t s akkor kérdezzük, vajjon nem ugyanúgy érvényes-e ez Ovidius Rómájára, a rokokkó Párisára és Londonjára, mint a mai Newyorkra. A jelenkori amerikai regény félreérthetetlenül bizonyítja, hogy az „öncsalás” periódusa közeleg a végéhez. Sherwood Anderson tanítványainak a legvégsőkig menő cinikus őszinteséget prédikálja. Az első telepesek imádása, mely tökéletességet kölcsönzött a nőnek, eltünt. Mi lépett a helyére? Egy dezilluziónálódott ismeretgazdag tárgyilagosság.

Joggal tételezhetjük fel ugyanis, hogy a régi lovagi kulturák boldogabbak voltak. Ennek a magyarázata kézenfekvő. Az a férfi, aki hitét egy álomképre szegezi, nehezen csalódhat. Mihelyt azonban, mint a fiatal amerikai szerzőknél, kezdődik az élet elfogulatlan és kritikus szemekkel való nézése, úgy mindez új gyönyörűségek, de új kínok forrása is lesz. Öntükröződés, öntépelődés áll be. Az irodalom jobb lesz, az élet azonban szomorúbb.

5. Az új erkölcsi szabadosság az antik állapotok visszatéré sét idézi s egyszersmind a primitiv szerelemfogalom megújho dását.

A mai fiatal leányok és fiúk, akik közösen sportolnak és fürdenek, a régi görögökhöz sokkal közelebb állnak, mint saját szüleikhez. Ha a mai nemzedék nőies öltözködését a közvetlenül előttünk járt nemzedék öltözködésével hasonlítjuk össze, úgy sokkal nagyobb hasonlóságot fedezhetünk föl náluk a Krisztus előtti nyolcadik század szobraival, mint a Viktória korabeli divattal. Azok a rövid és egyszerű öltözékek, melyet a krétai nők a Krisztus előtti nyolcadik században viseltek, a Fifth Avenue-n csak igen csekély feltűnést keltenének. Ugyanez áll a mindennapi élet megszokásaira is. Már csak a testies vágy, melyben a léleknek semmi része, mutatkozik az életben és az irodalomban.

Mi tehát a szerelem jövője? Nagyon nehéz jósolni s ezért csupán bizonyos tényezőket lehet tudomásul venni, melyeknek kétségtelenül nagy a befolyása. Meg van annak a lehetősége, hogy előbb-utóbb a nő egyenlő lesz a férfivel. A fizikai erő régi érvényét elveszítette. A hatalmas gépeket ki szolgálhatják nők is és gyermekek is. Nők vezetik a saját autójukat. Ha még egyszer háborúra kerülne a sor, úgy érthetetlen volna, hogy a nők a nehéz tüzérségnél, vagy a méreggáz osztagoknál mért ne nyerhetnének alkalmazást!? A nő ugyan úgy vív mint a férfi, ugyan úgy meghal, mint a férfi. A revolverrel fölfegyverzett nő, a nehézsúlyú boxolóval szemben több mint egyenlő. Intellektusa mindenkép arra tör, hogy a férfiéhez hasonlítson.

Mi a következménye az előbbieknek a szerelemre? A nemek egyesülése, amint láttuk, a gyöngébb fél erőszakos meghódításán és elrabszolgásosításán alapult. A matriarchatus idején a nő nagy tiszteletnek örvendett. Ám még ebben az időben is függött a férfitől, aki mint vadász és harcos az eltartásán és a biztonságán őrködött. Századok folyamán lassan azután kicsíszolta a fegyvereit. A kokettéria, a tetszés művészete célravezető eszköznek bizonyult. Költőkben és művészekben hatalmas segítőkre talált, akiknek a támogatásával sikerült urára és mesterére az asszonyimádás természetellenes kódexét rákényszeríteni. Rég eltünt napokban a nő hódításának cselei és csábításai annak a férfinek szóltak, amelyik a legbiztosabb védelmet tudta nyujtani. A kevésbbé messzi napokban viszont azt a férfit próbálta meghódítani magának, amelyik a legbiztosabb gazdsági pozíciót teremtette neki.

A modern asszony, akinek a képét rajzolgatom, gazdasági függetlenségében mindinkább lemondhat a férfi hódolatáról. Az a képesség, hogy önmaga tartja fenn magát, arra a követelésre késztet, hogy a szabadságot és az egyenlőséget a kölcsönösség viszonya által biztosítsa magának. Elege van abból, hogy azokat a férfiak által teremtett és Európát még mindig uraló téziseket elismerje, melyek az asszony hűtlenségének túlzott jelentőséget tulajdonítanak, mig a férfi ugyanezen hűtlenségét, mint jelentéktelenségeket kezelik.

A férfi érzelme egy vele az azelőttinél sokkal egyenlőbb társsal szemben intenzitásában valószínüleg veszteni fog. A férfi és nő között tehát egy olyan vonatkozás alakul ki, amelyet az érzékek barátságnak lehet nevezni s amely egyik részről sem lesz túlságosan komolyan véve. A mai Oroszországban a szovjetkormány odáig megy, hogy megtiltja a gyengédség és a szerelem szavának használatát, abban a feltevésben, hogy az ez által felébresztett szenvedélyek azt az erőt, amelyre a politikának van első sorban igénye, gyengítheti. Ma nagyon sok ember szívesen látja a romantikus szerelemnek természetes és korai halálát.

Én magam is tanácstalan vagyok afelől, hogy helyes-e ez, vagy helytelen. Ez az átalakulás az emberiségnek egy nyereséget kétségtelenül jelent. A szellem inkább jogaihoz jut, mint azelőtt: a materialis luxus, amely oly ellentétben van a társadalom nagy részének munkájával, alább fog hagyni. Természetesen a romantikus szerelem eltünésével olyan imponderábilis erők is veszendőbe mennek, melyeket a romantikus szerelem váltott ki. Kétségtelen ugyanis, hogy a romantikus szerelem az embereket igen nagy műalkotásakra és igen híres történelmi cselekedetekre lelkesítette. Az egész nyugati civilizáció kétségtelenül annak a rendszernek az eredménye, amely az asszony tiszteletére és a szerelemben való hit bennrejlő értékeire épült. Természetesen nem mondom ezáltal azt, hogy más rendszerek hasonlóképpen nem hozhatnak létre jó eredményeket. A távol Kelet ismer filozófiákat, amelyek egész más értékekből indulnak ki, mint aminők a mieink. Ám micsoda értékekkel rendelkezünk ma a régi ideológiák pótlására? A romantikus szerelem eltünése az ifjabb generáció nagy részénél mély szomorúságot és életunalmat váltott ki. Nagyon nehéz oly életimpulzust elképzelni, amely a testi vágy és a lelkiegyesülés csodálatos keverékét pótolni tudja. A probléma, amely előtt a mai generáció áll, úgy látszik abban van, hogy az új „pajtásszerelmet” egy szolid és ellentálló vonatkozássá alakítsa, dacára az egyre növekvő szekszuális szabadságnak, amely hatalmába vette erkölcseinket és minden valószinűség szerint még sokáig hatalmába tartja.

¹ Lásd Kádár Imre idézett közleményét.

Fordította: Szentgyörgyi Anna