Ha egyszer valaki megírja majd az utolsó tíz esztendő magyarországi történetét, ha rászán ja magát, hogy legmélyére pillantson az eseményeknek, bizonyos, hogy rengeteg szép és lelkes szándékra bukkan. Amikor a Hatalom, de némelyik elborult tekintetű forradalmár is azt hitte, hogy már-már kiveszőben van a szándék is, a képesség is új értékek, új javak előteremtésére, – szüntelen – szakadatlan forrt, sustorgott, feszített a kéreg-fedő alatt száz fajta terv és elképzelés. Ezeknek javarésze persze megvalósulásról még csak nem is álmodhatott, sok meg kibuggyant ugyan, de szinte észrevét len szétgyöngyözött, elillant, nem egyet meg a megvalósúlás pillanatában fojtottak meg durva kezek.

Ő, mennyi tehetséges ember rejtőzködött köztünk ezekben a napokban, de talán sejtésünk se volt róluk.

Ó, mennyi ember bujtatta szürke mundérba ilyen vagy olyan képességét, csak azért, hogy hajaszálát se görbítsék meg fegyveres agyarkodók, vagy irigy társak.

Ó, mennyi nagyerejű, merész-szellemű ember akadt e tíz év során is, de nem a fórumokon, nem a divatos bábúk közt, hanem (kiket csak kevesen ismertünk), teszem a munkásmozgalom területén. Csakugyan: az uralomratörő, megváltó eszméit megvalósítani szándékozó munkásosztály kiapadhatatlan fizikai meg szellemi erőforrásban egyaránt.

Szándékban hát nincs hiány. Politika, művészet, tudomány, szándéktól pezsdül legsúlyosabb napjainkban is.

De őrt áll az irtóztató valóság. És néha csöndben, sokszor szemérmetlenül nyíltan cselekvő. Ilyenkor körülbelül ez az értelme szavainak: A végzés engem illet mostanság. Föllebbezhetetlen isteni Törvény vagyok, és gyűlöllek benneteket: Szándékok, tervek, téged is híres alkotóképesség. Igen, meggyűlöltelek benneteket és megutáltalak a közelmúltban. Legkevésbbé bocsátok meg neked: művészet, irodalom. Azt hittem, testvéremet a tegnapot sohasem hagyod cserben. Te verted a nagybotot a forradalmak idején. És Ti vittétek a szót. Ha tőletek függőtt volna, Ti bizony még meg is szilárdítottátok volna az átkozott vörös forradalmat. Vártam hát a bosszú időszakát. És büszkén vallom: immár majd tíz esztendeje vezetem bosszúhadjáratomat ellenetek, lankadatlanul.

Valahogy így hangzott, így hangzik a valóság deklarációja.

Ilyen vak vérbosszú műve volt nemrégiben a „Danton halála” megcsonkítása.

Azért mégis akadnak vakmerőék és jóhiszeműek. Főként fiatalok kerülnek elő, akik nem túlságos sokat törődnek a valóság haragjával. Merész szándék bukkant napvilágra a multkoriban is s voltaképen most ennek a szándéknak hősies életét és mártírhalálát jegyzem föl a kései búvár számára.

Ime:

Tizedik esztendeje nem játszanak Magyarországon forradalmi szellemű, szociálista szemléletet tűkröző színdarabot. Még valamennyire haladóirányút is alig. Tizedik esztendeje, hogy egyre jobban és láthatóbban pusztul a magyar színpadi kultúra, színmű irodalom. Jó drámának, jó vígjátéknak híre-hamva sincs. Ezt megállapítják polgári oldalon is, legutóbb például a Pesti Napló, február 16-i számában Kárpáti Aurél tette ezt, annyira, hogy az oroszokat ajánlotta kisajátításra. Azután meg olyan „tekintélyes” szakember mint Heltai Jenő, állapította meg mostanában neki-keseredve a Cobden-szövetségben, hogy a pesti közönségnek nem „láva”, hanem könnyű fajsúlyú „Templom egere” kell, ezért viszont igaz, hogy Fodor László sértődött meg. Jobban szeretné, ha a „Templom egeré”-t is a „lávák” osztályába sorozná Heltai. Valóban, ahol már az ujságkritika is odáig süllyedt (bizonyos fokú alacsonyrendűsége ma természetes is!), hogy a „Hazúdj édes” c. darab szerzőjét, Andai Ernőt, mint váratlanul fölbukkant nagytehetségű színműírót ünneplik, még abban a lapban is, melytől leginkább várható volna színvonalas és objektív bírálat hitet tett a „Népszava” szakértője az új tehetség mellett annak ellenére, hogy darabjának már címéből is kiált iparmű jellege. Törekvés: valami magasrendűre, társa dalmi, szexuál-problémák ismerete, úgy látszik teljes mértékben hiányzik ebből a fiatal íróból, amit már kirívóan elárul pályadíj-nyertes „Soha ilyen tavaszt” c. regényével. Csakugyan, ahol Boros Elemér „Vakablak”-a újjongást kelt. kenetteljes, hazug börtönromantikája kritikusok szívét is elérzékenyíti, ahol az orgonabúgás, a szerencsétlen orosz herceg, a jóságos börtönigazgató, mindmind merész újításként hat, ahol az „Agglegény Apa” se csepülhető le. ahol a „Különös közjáték” című O´Neill darab jelenti a legmagasabb irodalmi színvonalat (szegény szerző!), ahol Biró Lajos „Boszorkánytánc”-ának még „egy szava sem elavult” (lásd Relle Pál kritikáját a Magyar Hirlapban!), – csakugyan ott több már, mint válság színházaink jelenség-komplexuma. Itt már nem csak általános világtünettel állunk szemben. Ezek révén nem csak az derül ki. hogy a színmű, a dráma, a vígjáték társadalmi és gazdasági történések folytán kiszakadt gyökerestül eddigi talajából, hanem itt már az agónia jelentkezik. Ez az agónia, viszont természetszerűen következett el. Mesterségesen elzárják a színpad egyetlen kibontakozási lehetőségét, mely úgyis nehézkes, mivel nagy tömegek gondolat-, érzésvilága, cselekvési területe bajosan fér el a színpad szűk korlátai között.

Már most ennek a csetlő-botló időszaknak kellős közepén fogott öszsze két-három merész, újító-szellemű ember, hogy valami Első M agyarországi Munkásszính á z-félét elindítva, megteremtve, színrehozzák elsőnek Ernst Toller „Géprombolók” c. történelmi drámáját. Feld Mátyás Budapesti Színházát bérelték ki erre a célra. Öles plakátokon is jelezték jövetelüket.

Jöttek: sovárgó munkások és alélt intellektüellek megörvendeztetére. Jöttek: hogy friss áramlást hozzanak. Hogy az egyetlen életes irány felé serkentsenek.

A jegyeket jóelőre szétkapkodták. A plakátok Palasovszky Ödönt tüntették fel művészeti vezetőként, mint főszereplőt meg Baló Eleméit.

De hát hamarosan nagy riadalom támadt. Legelőször is az Uj Színház igazgatósága tiltotta el lélekszakadva Balót a föllépéstől azonnali szerződés-bontás rémével. Csak azért is! mondották erre a fiatalok. Beugrik majd helyére Palasovszky. Néhány nap mulva tajtékzott az „Uj Nemzedék”. Alarmirozta a rendőrséget, hogy így, meg úgy összedől az állami és társadalmi rend, ha ezt a darabot engedélyezik. Gézengúz bolsevikiek merénylete ez. A „hírhedt” Ernst Toller Budapesten nem mételyezhet ártatlan lelkeket. Rászánt a hadüzenetre egy tárcát a „Magyarság” is. Mindez azonban még nem szegte volna nyakát ennek a „vakmerő” szándéknak. Az „Uj Nemzedék” handa-bandázását nem veszik túlságos komolyan a rendőrségen sem. Csak egyetlen egy ember ijedt halálra tőle: Feld Mátyás. Ez a hős direktor szinte eszét vesztette arra a gondolatra, hogy talán egyetemi hallgatók is tüntetnek majd színházában. Botrány erre is, arra is, ki tudja mi minden hárulna még reá mindebből. Legjobb megoldás hát, ha szerződést szeg. El is követett mindent az előadás meggátlására. Addig-addig, míg sikerrel is járt. A szándék elbukott, nem tehettek egyebet Palasovszkyék csak pörbefogták a hősies igazgatót.

A szándék elbukott. A valóság még egyre erre szomjas. Holnap talán majd vigyázatosabbak lesznek a fiatalok. Szándékok forrnak, sustorognak, feszítenek, bizonyos, hogy nem kell sokáig várnunk a kéreg fölpattantására. (Budapest)