Annyian mondták és annyiszor, hogy már kezdett útszéli igazsággá válni: a film lejáratja a színpadot s a beteg színjátszásnak megadja a kegyelemdöfést. Míg ki nem derült, hogy ez a kategorikus igazság így megfogalmazva tévedés. A színpad a saját nyavalyáit nyögi s ha filmnek van itt valamely szerepe, az csak a segítőszerep lehet. A film nem hódította el a színház közönségét, ellenkezőleg, új nagy tömegeket verbúvált neki. Ahogy a tömegek ponyvaolvasmánya az első lépés az irodalmi érdeklődés felé, a mozi is új rétegeket nevel meg a színház számára. Hogy a színház nem tud mihez kezdeni ezekkel a megnevelt rétegekkel, hogy nem tudja magasabbrendűre fokozni, azt a mai életlátást, amit a néző a moziban szerzett, ez egyelőre a színház saját külön zsákutcája. Végeredményben itt is a film segíthetne, de a színpadnak világosan fel kell ismernie, hogy neki nem a tradíciók síkján a mozit elkerülve kell mozognia, hanem a film medrét többszörösen átszelve, mert az új művészet új távlatokat és új lehetőségeket igér.

Egy színpadi művészetet valóban lejáratott a film: az operát. A film az operának a legvalóságosabb versenytársa, konkurrens életre-halálra. A film minden eszközében és hatásában, szerkezetében és belső felépítésében a látványos operához van a legközelebb. A hangsúly itt nem a látványoson van. hanem az operán. A látványosság itt csak annyiban fontos, amennyire az opera maga taksálta: az opera félt tőle, hogy unalmassá válik, ha kizárólag a fület foglalkoztatja, igyekezett tehát a szemet is kielégíteni. Az operák gazdag és buja díszletezése azonban abban a pillanatban bukott meg, amikor a film mozgó világa megjelent a vásznon és pillanatok alatt több és igazabb rózsaligetet, őserdőt, viharos tengert, gályát a vízen és egyéb ilyen romantikát mozgatott a néző elé, mint az operai díszletmester hosszú és keserves munka után egy óra alatt.

Megtörtént a forradalmi szerepcsere: az arisztokratikus fül hátraszorult s a plebejus szem beült az első helyre. A mozgás kapta a szólószerepet, a muzsika csak szekundált.

A viszony így sokkal szerencsésebb. Az operadíszlet néma és merev szinorgia, megáll a muzsika mellett és nem tud mihez kezdeni, a filmmuzsika ezzel szemben velemozog a filmmel és az egyírányúságával fokozza a hatást. Itt nem is annyira a muzsika ereje érvényesül, hanem annak a hatása, hogy két egyenletesen és egyforma ritmusban mozgó művészet más-más érzékszerv számára ugyanazt mondja. A tökéletesedés irányvonala a hangfilm felé vezet. A film maga is muzsika, mu zsika a szem számára, szemmuzsika. Nem puszta asszociáció, hogy amikor a moziban azt látjuk, hogy a füves réten vagy a holdsütötte tavon átbilleg a szél, halk muzsikát vélünk hallani, és a tenger háborgása és az őserdő fáinak vad hajladozása komorabb crescendókat mozgat meg a fülünkben. A mozgás, nemcsak mert az élet mindig hangokkal kiséri. de egyébként is zene: zene. amely a recehártyán át rezdül bele az agyba.

A muzsika is gyakran vizuálisan hat, az ember cselekményt, de legalábbis mozgást lát mögötte. Nyilván ebből az ösztönös megismerésből született meg az opera, az élet lírai vagy drámai mozgásaival kisért zene is. A kisérő mozgások a hang művészien tökéletes mozgásaihoz képest többnyire vaskosak voltak és nehézkesek és a szerző, aki érezte a tökéletlenséget, boldog volt, ha tíz-húsz százalék enyhitőkörülményt bele tudott csempészni művébe: eggegy felvonulást, drámai nekiszaladást és főként a táncot. A balett önmagábanvéve is mesterkélt műfaj volt, de még ez vitte az operába a legtöbb mozgalmasságot, művészi logikát, mert a szem számára való mozgás mindig azonos volt a fül számára valóval. Hogy az opera ép a mozi megjelenésének idején kezdett el rohamosan öregedni, érthető, holott ugyanakkor a tánc, a zenével kisért művészi tánc és a tánccal kisért művészi zene új renesszánszát kezdte. Az operát nem az tette anachronizmussá, hogy amolyan kieszelt s lombikban gyártott műfaj, mert az élet nem ismeri az éneklő kitöréseket: ezt még meg lehetne bocsátani neki. De mi már mozgásban, még pedig logikus mozgásban gondolkodunk és az opera logikátlan mozgása még képtelenebbül hat reánk, mint a dialógus illogikus formája.

Az opera tehát elvonul a színről és a szemhez szóló opera a film veszi át a szerepet. Ez a szemmuzsika mindenki muzsikája, holott az operazenét csak a jólét füle élvezheti. Maga a film eredetileg nem is tudta, hogy ő a tömegek operája lesz, valóban az volt a becsvágya, hogy a tömegek színháza legyen. A színjátszásra törekedett, a szerepek gondos megjátszására, ahogy az öregedő énekes szokott, aki ezzel ép hangjának kopottságát akarja leplezni. De a fiatal filmnek nincs rá szüksége, hogy ő a játékkal brillírozzon, az ő muzsikalítása még minden kétségen felül üde és zengő. A film színikritikusai, akik a színpadi mértékekkel darabot, mesét és játékot mérnek a filmben s csak immel-ámmal mernek a film muzsikalításához hozzányúlni, gyakran tapasztalhatják, hogy a dramaturgia szabályai szerint agyonütött filmdráma mégsem bukik meg, hanem a kritikával dacolva nagy sikere van. Az ilyen film ép a zeneiségével győzött, azzal, hogy túl minden drámai fogyatékosságon jól van megkomponálva: a közönséget annyira megragadta a mozgás muzsikája, hogy minden egyebet lényegtelennek tartott. (Berlin)