Gustav Hocke német egyetemi hallgató miután szorgalmasan halgatta egyeteme előadásait és figyelte mindazokat, amik ma a német valóságban történnek, nem találta meg a helyét s u. n. válságba jutott. Legalább is egy ilyen válság előzhette meg) azt a levelet, amit Alfred Döblinnek, a híres-neves német írónak írt. Gustav Hocke úgy gondolta; ír egy levelet a nagy költőnek, aki mert költő bizonyára valami magasabbrendű Fórum. Gustav Hocke lelki válságában és tanácstalanságában afelöl, hogy a köröskörül zajló mai Németországban a maga votumával és lelkiismeretbeli felelősségével hova tartozzék, jobbra-e vagy balra, középre-e vagy sehova, tényleg megírta a levelet. Ami ezután a levél után történt, az azután már úgy hangzik, mint egy legenda. — A nagy író és költő megkapta a levelet, s először pár rövid sorban akarta megválaszolni, azután meg egy hosszabb levélben, később azonban rájött, hogy még egy hosszabb levéllel sem lehet elintézni ;a dolgot s ezért leült s nemcsak úgy, mint jó német, hanem úgyis mint jó lelkiismeretű ember: írt egy egész könyvet...* Az igazi legenda azonban nem ez, de az, ami a kész könyv után következik. A kész könyv ugyanis a legkevésbé sem tiszta s a legkevésbé sem határozott válasz, illetve a válasz tiszta és határozott, csak ép túl irracionális: nem lehet szerinte élni, illetve csoda lesz ha valaki tud majd e válaszok révén ellenmondás és árulás nélkül cselekedni...

Viszont ne vágjunk elébe az utolsó soroknak.

*

A legenda Alfred Döblin válaszának már! a legelső soraiban kezdődik.

Azzal kezdi Döblin a benne bízó, benne reménykedő fiatalembernek, hogy hát én kérem válaszolok magának, de vegye tekintetbe, hogy én ki vagyok, mi vagyok: — „egy abszolut magánember.”

A fiatal egyetemi hallgató mély pathosszal feltett kérdéseire az első válasz tehát az a fontos kijelentés, hogy a válaszoló „magánember.” Hogy értsük ezt és mit jelent az, hogy „magánember?” — Azt jelentené talán, hogy Alfred Döblin „magánemberként” adott válaszával nem szabad közéletet csinálni!? Hogy az ő válasza csak úgy titokban érvényes, a pad alatt, avagy szigorú családi körben? Mit akar ezzel a „magánember” megszorítással mondani ? Nem vállalná Döblin a nyilvánosság előtt a válaszát ? Avagy a könyvnek nem minden részlete volna teljes , s némi revízióra volna „´még szükség, hogy mint a „köz”-ember is vállalhassa azokat? Avagy a költő akkor, amikor nem mint költő, hanem mint gyakorlati életproblémákhoz hozzászóló jelentkezik, magánembernek tekinti magát s ez az egész könyv „félhivatalos” nyilatkozat csupán, amit nem szabad autentikusnak tekinteni? Mi az egyáltalán, hogy „magánember?” Hova lett a költő önmegbecsülése, amikor a fórumra és orakulumra leső fiatal ember előtt azzal a hidegzuhannyal kezdi, hogy hát én kérem válaszolok magának, de ez a válasz csak magán vélemény... Nem hinne maga Döblin som a válaszában ? Nem mer felelősséget vállalni érte? Fél, hogy ez a kínlódó fiatalember esetleg a válasz szerint cselekszik s már jó előre mossa a kezét!?

Mondom, a legenda ezzel a felelőtlenséggel kezdődik. — A korra tartozik ebből, hogy még egy Alfred Döblin is így beszél. A költő, aki valaha Tyrtaeus volt és az első sorban harcolt, kezében a fegyver felelősségével, ime a késő utódban visszavonult és magánember lett. Magas Íróasztala és színes hálókabátja van. Előtte papír, kezében toll. A szoba minden ablaka bezárva. A költő hermetikusan ül és — játszik. Emésztései kitűnő és ír. Nem kívánja, hogy komolyan vegyék. Magánember...

Persze nem is lehet más. Maga Gustav Hocke, a vívódó intellektuel a következőket írja neki: „Mert Ön igazságos, ezért bízom Önben. Mert Ön megveti a dogmákat, szívesen hiszek Önnek.” Miért legyen tehát más? Hisz még utóbb azt hiszik róla, hogy ragaszkodik a véleményéhez, mint valami dogmához!

Dehogy ragaszkodik. „Magánember” ő, a véleményét tehát tessék így tekinteni.

*

Viszont mi a véleménye és miről van szó?

Az intellektüelről: még pontosabban arról, hogy a mai értelmiségi a kor szellemi, illetve politikai küzdelmeiben melyik oldalra álljon. Hova tartozzék és mit tegyen az értelmiségi, az a bizonyos szellemi középosztály, amelyik ma Németországban és mindenütt Európában olyan zavaros és határozatlan magatartást tanusít a politika és a szellem arcvonalain. Mi történjen azzal az értelmiséggel, amelyik rendszerint a szituációk konjunktura tendenciáinak irányában „lebeg”, állítólag minden osztálytudat nélkül vagy pedig osztálytudata ellenére.

A legendák irracionális szövésére emlékeztet azután az a fordulatos siklatás és játék, ahogy Döblin az értelmiségit helyezkedtetni próbálja.

Persze Döblin hatékonyságot kér mindenekelőtt az értelmiségitől s valami olyan aktivizmust, ami Kurt Hill erre és Heinrich Mannra emlékeztet. Ez az aktivizmusa azonban nem kevésbé homályos, mint amazoké s bár az értelmiségi pontosabb osztályszerű helyzetét akarja megállapítani — a szituáció minden bő és alaposan megrágott válasz ellenére a régi. Lebegés.

Mit rnond azonban közelebbről? — Próbálja lehető határozott körvonalakkal az értelmiségi helyét a két fontos kínai fal irányában, melyek az értelmiségit körülveszik, meghúzni: a polgárság és a munkásság felé. Először a polgárság felé tisztázza az értelmiségi helyzetét. A polgárság lebben a kritikában — emeljük ki — nagyon rosszul jár. A polgár Döblin szerint egyáltalán nem polgár, hanem keverék-lénye a feudálisnak, a katonának, a pénzszerzési mániásnak és egy indokolatlan önérzetnek. Ezen a kritikán belül azután még alapos analízisét kapjuk annak a szellemnek, amely a „rossz elszubjektivizálódás” révén használhatatlanná teszi a polgári nevelést és a meglévő polgári művelődéstartalmakat. A művelődési javak rossz kezekbe vannak... A tudomány mechanisztikába és misztikába torkol... A művészet csupasz esztétikai jelenség, szenilis magatartás... A filozófia üres malombanőrlés... Minden, vallás, művészet, tudomány ijesztő élettelenséggel lebeg egy légüres térben; senkinek se kell és senkit se vonz magához. Az értelmiségi tehát erre a vonalra nem tartozhat, viszont a munkásosztály felé való reláció-kijelölés sem vigasztaló. — Ebben a vonatkozásban mindenekelőtt lebeszéli az értelmiségit arról, hogy a polgárságtól való ellenszenve következtében minden további nélkül átfusson a marxisták táborába. Könyvén keresztül ugyan Döblin többször érinti a tiszta helyzetet teremtő Marx alapvető formuláit: a proletár osztálytudatot s a valóság megváltoztatására irányuló, gazdaságilag determinált akaratot. Óva int azonban attól, hogy a történelmi materializmust például abszolut irányadónak vegyük; mert ahogy Döblin látja, az a lázadó, aki a marxizmus karjaiba veti magát, vágyaiban nem más, mint — jóltáplált polgár. Következik tehát a marxizmus egy egész sajátos — természetesen az értelmiségi mai szellemi habitusának megfelelő — megfoldozása. Ilyen kijelentések pl.: A szocializmus az út, valószínűleg az út, de nem a cél, nem a jövő. — Mit tegyen tehát az értelmiségi ? „Két helytelen, fejletlen tudat áll ma szemben egymással. Sem a munkásság tudata, de a feudalizmus és kapitalizmus csökevényeitől áthatott polgár tudata sem felel meg a mi mai létünk szükségességeinek.” Döblin a történeti materializmusból kivont „materialista naturalizmust´´ kiegészíteni véli biológiailag, lélektanilag és történetileg egy „idealista naturizmussal” s a szocializmus mechanisztikusan kezdett valóságváltoztatásának továbbvitelét és befejezését annak a „szellemi embernek” a bekapcsolódásától várja, amelyik úgy látja a helyzetet, ahogy ő. Azzal az egész speciális konkluzióval, amiben végső állásfoglalását Közli, nevezetesen: az értelmiségi harcoljon a munkássággal együtt, de sohase keveredjék be a frontjába, ne tűnjön el abban, mert az a front még nem tudja, hogy valójában merre tart...

Kétségtelenül: Döblin könyvéből nem mondtunk el mindent. Nem említettük pl. azt a szellemes levezetést, amellyel a Lutherrel kezdődő új világérzést értelmezi. Ez azonban szellemes szellemtörténeti skicc csupán, aminek fel nem említése a lényegen nem változtat. Legfeljebb a legendát teszi teljessé. Ebben a skiccben u. i. valami méla fájdalom rejtőzik. Az a fájdalom, hogy Luther valami nagy bajt zúdított a világra. Az ember Lutherig csak az Isten alattvalója volt. Luther az embert a fejedelmek alattvalójává tette s ezzel kezdetét vette az az elvilágiasodás, amelynek minden egyebek között a kapitalizmus és a világháború is a következménye... Mondom ez csak a legendát teszi teljesebbé s nem a választ világosabbá. Mert mi a konkrét értelme annak, hogy az értelmiségi harcoljon közösen a munkássággal, de ne keveredjen be a frontjába s főkép; hogy harcolhat a munkássággal együtt, ha nem fogadja el maradéknélkül ennek a munkásságnak a teoretikus meggyőződését ? S végül miért harcol, ha úgy véli, hogy a munkásságnak az útja csak valószínűleg az igazi úti, s ha tényleg az igazi is ez az út nem ahhoz a célhoz vezet, amit ez a munkásság maga elé tűzött! Hogy kell ezt az egészet érteni és mit csinál rajost az a kíváncsi ifju, aki ezt a választ kiprovokálta Döblinből!?

Viszont kár a kérdések halmozása. Az értelmiséggel, az úgynevezett intellektuelekkel ma sűrűn űzik ezt a játékot. A marxizmus különféle átértelmezése és különféle kaptafákra való huzása ma divat. Azt a bizonyos szellemi krízist, amelyet elsősorban az intellektuális középosztály érez, most divatban van megoldatni a marxizmus félig-meddig való elfogadásával és egy úgynevezett „túlhaladással”, amit Döblin is megkísérel. Ez a kísérlet ugyanúgy, mint a többi, a jól bevált utakon halad. Itt is, mint a többinél egy párt és osztályfeletti tételezést keres az értelmiségi, minden szociális alapvetés nélkül. Az az Alfred Weber-i „szociálisan lebegő értelmiség” tehát itt sem kap igazi helyet. Itt is csak harcol együtt a munkássággal, de tilos belevegyülnie. Hasonló megoldási kísérlet a Weber-Mannheim-féle „Wissenssociologie” révén már a tudományban is jelentkezett, annak azonban meg volt az az őszintesége, hogy a „közép” (politikai nyelven beszélve Webernél a Centrumpárt, Mannheimnél pedig a szociáldemokraták) mellett döntött. De melyik párt mellé dönt Döblin? Ezt a kérdést nyitva hagyja. A munkásság mellett, sohasem ellene, — mondja. De melyik munkásság mellett? Hisz ez a munkásság ma Németországban is, mint mindenütt a világon, két élesen szembenálló pártra oszlott... Avagy a német nemzetiszocialisták mellett foglaljon állást?

Az értelmiségi tehát tovább „lebeg.” Gustav Hocke problémája továbbra is nyitott. Vívódhat tovább. Bizonytalan helyzete és habozó magatartása, amely osztályszerű helyzetének és szubjektív ideológiájának a következménye, gyötörheti tovább. „Lebegése” és tanácstalansága legendája csak most kezdődik igazán a megfejelt marxizmus és a tiszta válaszok után.

(Kolozsvár)

*Wissen und Ver�ändern! S. Fischer Verlag, Berlin 1931.