Somi Béla csak közönséges ember volt, egy azok közül az érdekesség nélkül való sokak közül, kik hiszik, hogy vannak közönséges emberek, kiknek nem jut eszükbe, hogy egyebet is akarjanak, mint jól enni, rendesen öltözködni és vasárnaponként szerényen szórakozni.

Somi Béla sokáig úgy is tett mindent, mint ahogy a többiek. Járt az iskolába, mig nem jött a világháború, mely őt önhibáján kívül a középiskola hetedik osztályából lövészárkok közé zökkentette, mint annyi más kétségtelenül rendes ifjú és idős férfiút. S amily ártatlan volt abban, hogy :az iskolát őskori barlanglakásokkal, harctéri fedezékekkel cserélte fel, épp oly ártatlan volt abban, hogy a háborúnak egyszer mégis vége szakadt. Ő mint a többiek, megint visszaöltözött régi ruháiba. Közben kinőtte ugyan őket, de újat csak pénzért lehetett kapni és Somi Bélának nem volt pénze. Minthogy arról szó se lehetett, hogy tovább tanuljon, addig nézett utána, mig csak nem talált egy irodára, hova — iskolai végzettségének megfelelő — igen szerény havi fizetéssel felfogadták. Ez már komoly lépés volt a rendes állapotokhoz s a második komoly lépés is megtörtént, mikor pár hónap mulva levetette szűk, kinőtt gyerekkori ruháját és mint azt a többi rendes fix fizetéses szegény hivatalnok szokta, részletfizetésre két rend testére szabott ruhát csináltatott. Ezek után a teljes rend érdekébe» már csak egy tennivalót látott maga előtt: megnősülni, lehetőleg előnyösen, inert az ő fizetéséből egyedül nem élhetne meg rendesen egy család. Legalábbis egyelőre nem, noha számított rá és szándékában volt, hogy szorgalommal úgy nyolc-tíz év alatt kiérdemli majd a bank elismerését egy lényegesen nagyobb s mindig nagyobb fizetés formájában. Somi Béla tehát semmi rendkívülit sem akart az élettől, csak minthogy ifju éveiben harcterekre vitték, hol kínosan nélkülözte ifjusága a nőt és polgári hajlandósága a nyugalmat, most ezt mielőbb pótolandó, sietett egy asszonnyal ellátott nyugodt élet megteremtésére.

Gondosan választotta el a haját, keztyűt viselt, mindig frissen vasalt nadrágban járt, sőt egy kozmetikai intézetben eltávolíttatta — s szép sikerrel — orra hegyéről az elcsufító szemölcsöt is, mert tudta, hogy ha valaki jól akar nősülni, akkor hasznos, hogy kellemes külsővel rendelkezzék. Szolid fiatalember volt, ki nem hagyta magát se forradalmaktól, se ellenforradalomtól hivatali kötelességei utján befolyásolni, minden felfordulást mély meggyőződéssel utált, mint az olyan ember, ki tartós, végleges berendezkedésre készül. Nem is csodálkozott rajta, hogy ilyen komoly, egészséges életfelfogású fiatalembernek, mint ő, sikerült is megfelelő feleséget kapni. Közeli faluból való, nem épp nagyon gazdag lány volt, de volt csinos kis háza s az apjától, aki még parasztruhát viselt, némi földje is, kedves, kicsit kövérkés személy, négy polgárit végzett s a házi munka jól állt a kezéhez.

A házastársak megfértek, nem épp rendkivülien jói, de nem is különösen rosszul, mint minden esetben, a házasságban is az a legfontosabb, hogy várakozásaiban ne csalódjon az ember, s ők mind a ketten nagyjában nem is vártak többet, mint amennyit ez a házasság megvalósított. De csak addig, mig az asszony nem kezdte szerencsétlennek érezni magát a szerencsétlenség miatt, hogy még mindig csak ketten vannak. De komolyabb bajt még ez sem jelentett a házasságra, mert Somi Bélának be kellett menni a hivatalába és igy a nap nagyobb részében a házastársak között nem történhetett semmi nagyobb rossz. Ellenben egy napon megszűnt a házasságnak ez a vára, védbástyája, a hivatal. Somi Béla nem mehetett el hazulról, egyszerre össze lett zárva a nap egész hosszu idejére egyedül az asszonnyal. Ő próbálta megmagyarázni a feleségének, hogy nem ő, hanem a bank s nem, is a bank, az infláció a hibás, ez általános világjelenség, noha valójában ő maga sem értette a helyzetet, csak ismételte nemcsak az asszony, hanem a maga megnyugtatására is, amit másoktól hallott. Ha otthon ült, akkor az asszony szemérehányta, hogy élösdi s lustasággal vádolta, ha meg állás után futkosott naphosszat, azt kellett hallania, hogy egész nap csavarog. Gyanakodva nézte férjében a városi embert s nem hitte el, hogy az csakugyan akarna dolgozni. Somi Béla nagy megdöbbenéssel állapította meg egy napon, hogy oly rendes ember számára is, mint amilyen ő, lehetetlen egy rendes élet s csak a cipőtalpa megy rá, ha még tovább is állás után szaladgál. Egy nap kibökte, nem marad majd más hátra, nehezek az idők, el kell adni a földből, de az asszonyi felháborodva szorította össze ökölbe a tenyerét és azt mondta: inkább éhenhal. S úgy is tett, mint aki el van szánva mindenre. A földeladás gondolatának réme szinte eszét vette. Otthon csak papucsban járt, hogy cipőjét kímélje, a mosdóra háziszappant tett és mint otthon, ebédre nem főzött meleg ételt. Mindez az ő számára nem jelentett nagyobb nélkülözést, az állandó veszekedések, gyülölködés és szalonnás ebédek mellett is arca pirospozsgás, friss falusi színét nem vesztette el, otthonról is mindenben igazat adtak neki, még tüzelték is a férje ellen, aki már nem birta ki otthon, utálta az ebédre elébe tett szalonnától kezdve a fűtetlen szobáig egész lakását s naphosszat a kávéházban ült s addig unta magát ott, mig az unalom rá nem kapatta a kártyára. Tucatszámra ültek éppígy naphosszat a kávéházban hasonló sorsu állástalan ifjabb és idősebb hivatalnokok, ezekkel a magafajta szegény ördögökkel játszott, de otthon hencegett, hogy ő nem sokára kártyán is megkeresi, amibe az ő személye kerül. Közben gyufára is az asszonytól kellett pénzt kérnie és kétségbeesésében már arra is gondolt, hogy elszökik hazulról. De miből és hová?

Egy nap aztán elvesztette a fejét. Már nem bírta tovább a megalázó krajcárkéréseket, a mindig hallgatást, egyszer ő is triumfálni akart, önérzetesen megállni, hogy ezt az asszonyt, aki őt megvetette és bántalmazta, egyszer ő nézhesse gőgösen végig. Ez a gondolat mámorossá tette, százszor, épp legkétségbeesettebb óráiban részletesen, aprólékosan maga elé képzelte, mig egy este aztán csakugyan Somi Béla fölényes mosollyal és zsebében súlyos bankókkal tért haza. Minden úgy történt, ahogy azt százszor képzeletben kifestette magának. Nem felelt az asszony lelkendező faggatására — felsikoltva csapta össze kezét az asszony, mikor ő nagyképű hanyag flegmával mintegy szándéktalanul maga elé tette a pénzt ő csak állt és fütyörészett szemtelenül és élvezte a helyzetet, hogy egyszerre impozáns és rejtélyes ember lett az asszony szemében, akit mindjárt meg is ajándékozott. Somi Bélát mintha kicserélték volna, könnyedén mozgott, csupa előkelőség és jóindulat volt, azzá a kitűnő emberré lett, akivé felesége szemében vált. Kezdett már maga is hinni abban, hogy minden csodamód rendbejött. Mig nem egy napon aztán szinte neki is váratlanul összeomlott a hatalom és dicsőség. Váltót mutattak be az asszonynak, melyre az asszony neve volt ráírva és az asszony kimondta: nem az ő írása.

Somi Béla váltóhamisításért börtönbe került. Két és fél éve ült már, mikor karácsony jött és kegyelemből elengedték neki büntetése hátralévő részét. Egy reggelen ott állt a szigorú nagy ház kapujában, éppúgy mint mikor a világháborúból hazaküldték és nem volt, aki megmondja neki, hogy most aztán merre. De akkor ő maga is tudta: cél és irány a rendes, rendezett, mértékletes, finom élet. Most azonban már nem volt ilyen egyszerű a dolog. Bár Somi Bélának egyáltalán nem volt szenvedélye a gondolkodás, világos volt előtte, hogy egy rendes, rendezett, finom élet eléréséhez nem elég az, hogy valaki maga egy rendes, közönséges ember akar lenni.

De azért, aki él, annak élni, kell és ez egyszerű oknál fogva, egyebek hiján, ha volt hó, Somi Béla havat lapátolt és ha nem volt hó, akkor nem volt mit ennie. Sokszor födél nélkül maradt s ami a jövőt illeti, kint se volt az élet biztatóbb, céltadóbb, mint a börtönben, de volt inségesebb és bizonytalanabb. Rabkorában az irodában foglalkoztatták, jól ismerték ott, összeszedte hát a bátorságát és jelentkezett. Azt mondta, hogy jogerősen négy évre itélték, tehát neki még másfél év jár. Megmagyarázták neki, hogy az tévedés, őt jó magaviseletéért felitételesen szabadlábrahelyezték, tehát élveznie kell ezt a legmagasabb kegyelmet. De csak feltételes szabadlábrahelyezés volt — vetette ő ellen. Megérttették vele, hogy ez mit jelent. Ha ujra összeütközésbe kerülne a törvénnyel, akkor a feltételesen elengedett büntetést is le kell töltenie. Értem most már — mondta Somi Béla — tessék elhinni, itt benn is nagyon rossz, de odakint felfordul az ember.

Fájt a szive otthagyni a fűtött irodát, dehát ha nem vették vissza.

Az uccán a szeme egy kenyeres bódén akadt meg. Azért is ,mert éhes volt, de azért is, mert elhatározta, lopni fog, hogy rajtacsípjék és akkor visszakapja az elengedett másfél évet. A bódés ember azonban, jól megtermett hatalmas alak, gyanakodva méregette az ólálkodót és Somi Bélának inába szállt a bátorsága s továbbállt.

Noha sok időt töltött különböző rabok társaságában, különös módon most nem jutott eszébe semmiféle elkövethető bűntény. Ha rabolni is akarna, ahhoz is érteni kell, hogyan, mivel kezdjen hozzá? Vagy kössön bele valakibe? A börtönben nagyon meggyávult és bár vállas, helyét megálló, tömzsi ember volt, gyengének érezte magát minden testi inzultusra. Most azonban erőt vett magán s kihívóan állta el az utját egy arra haladó munkáskülsejű férfinak. De az fáradtan emelte fel tekintetét az ismeretlenre s nagy ívben kerülte ki. Nyilván részegnek nézte.

Somi Béla tovább ment, mig egy kirakatablak meg nem állította. Csakhogy az aszfalton sehol egy kavics. De itt a hó. Jó kemény hólabdát gyúrt és alig egy lépésnyire a posztoló rendőrtől célba vette az üveget. A kirakat előtt gyerek ment el éppen, ki kacagva védte ki a hólabdát és nevetve, hálásan nézett a zavart bácsira. A rendőr is mosolyogva fordult hátra s most már a harmadiknak, Somi Bélának is vig arcot illett vágni. Ekkor egy asszony lépett ki az üzletből. Somi Béla odaosont, hogy kitépje a táskát a nő kezéből. Mindjárt csődület keletkezett és Somi Béla a csődület élén egyenest az előbb még mosolygó rendőr karja közé futott.

Így sikerült visszaszereznie a másfél évet s tetejébe még két hónapot mértek rá. Megint voltak meleg levesek, napi kenyéradag is és biztos födél a feje fölött. Egész közönséges ember volt ő, a gondolkodás nem volt szenvedélye, de most valami nem közönséges történt vele, valami, amit nem értett, amin csodálkoznia kellett. Azt érte el, amit akart, két évre lerázta magáról a szabadság gondjait, különös, s most mégis nagyon roszszul érezte magát a börtönben. Az uccákról álmodott, a téli éjszakákról mikor lyukas cipőben, födéltelenül kóborolt és nem mint egy lidércnyomás alól, hanem a vágy ízével a szájában ébredt. Nappal minduntalan az emberek jutottak eszébe, kik kint az uccán járnak-kelnek s egy este, mikor sötét lett a zárkában, olyan érzése támadt, mint aki fuldoklik. De hallgatag maradt, nem dörömbölt ,mert megint kész terve volt és a terv úgy kívánta, hogy erőt vegyen magán, játsza a jómagaviseletű, csendes börtönállatot. És el volt szánva, hogy akár élete árán is, de szökni fog. Egy hét mulva úgy tetszett neki, hogy itt az alkalom, de észrevették s mikor lefogták, rúgott, harapot, zokogott és dühöngött, de ez nem segített rajta, mert az ítélet jogerős volt.