Tehát „Nationalsozialismus”: nacionalizmus és szocializmus. Nézzük először az elsőt: a nacionalizmusukat.

I.

„A huszadik század mithosza...”

Az olasz fasizmusnak is meg van a maga „mithosza”, Mussolini is egy mithoszt teremtett. Alfred Rosenberg, aki a Huszadik század mithosza című könyvében több mint 600 (írd és mond hatszázhetven) oldalon a németfasiszta „mithost” teregeti abban is hűséges csak ép´ feledékeny tanítványa Mussolininek, hogy mintaképét és mesterét a mithoszteremtésben nem említi meg.

Amikor Mussolini Rómába való bevonulása előtt Nápolyban seregszemlét tartott feketeingesei fölött, a fasció-mozgalmat mindenekelőtt nacionalista mozgalomnak nevezte: „Mi — mondotta nápolyi beszédében — egy mithoszt teremtettünk. A mi mithoszunk a nemzet. A mi mithoszunk a nemzet nagysága s mi ezt a mithoszt és ezt a nagyságot akarjuk valósággá tenni, ami alá minden egyebet alárendelünk...” Mussolini mithosza tehát a nemzet, a nemzet nagysága — s ennek a széles olasz néptömegek számára akkoriban kétségtelenül értelme volt.

Alfred Rosenberg és a „húszadik század” mithosza azonban nem a nemzet, hanem a faj — az „északi faj”, az „északi vér”, vagyis egy bizonytalan fogalom, egy frázis. Egy a határtalan gyűlölet szolgálatába állított frázis. „A német gondolat” mia — áll ebben a sorsteli könyvben — „az elfeminizálódott világ összeomlása közepette” nemcsak autoritást, korlátozást, kiválasztást stb. s „a nemek örök polaritásának elismerését” hanem mindenek előtt a „faji jelleg védelmét” követeli. Mert „szíriai összeesküvők” vannak jelen „akik a millió és millió nincstelent nem térkeresővé akarják átalakítani hanem a még valamivel rendelkezőket is proletárizálni akarják, hogy föld és tulajdonnélküli rabszolgasereget teremtsenek maguknak”. Minden északilag karakterizált nép gazdasági betegsége u.i. onnan származik, hogy „életszisztémájukba a természetellenes szíriai, tisztára az élősködő ösztönökből származó önkényt törekednek besorolni.”

A célnál vagyunk. A megértésénél vagyunk annak a „mithosznak”, annak a fajelméletnek, mely kitűnő szerzőjének véleménye szerint kopernikusi cselekedet.

Nem a kapitalista társadalmi rend tehát a hibás. Nem a kapitalizmus teheti lehetővé, hogy a „zsidó pénztőke” a „német” munkás vérét — egyebekkel karöltve — kiszívja. Nem igaz, hogy egy uralkodó osztály, a termelési eszközök (tehát a föld (és a töke) kisajátítója a magas mértékben társadalmasított munka minden vagy legalább is szinte minden előnyét uzurpálja; nem igaz, hogy a német szükség ma azért oly nehéz, mert a német dolgozó nemcsak a maga saját nemzeti kapitalista osztályát tartja el, hanem az úgynevezett reparációkkal idegen kapitalistákat is fizet.

Mindez „szíriai csalás”, — csalása egy zsidónak, bizonyos Marxnak, aki nemcsak a nincstelen parasztokat akarja „térkeresőkké” tenni, hanem még a tulajdonnal birókat is proletárokká; zsidóé, akinek a faja a „kizsákmányoltak és alacsonyrendű fajtájúak segítségével” — mintahogy egy tanítványa ennek a kopernikusi fajelméletnek, bizonyos Rudolf Haase úr Hannoverből mondta — „parazita felsőrétegként helyezkedett az ösztön és vezetőnélkülivé tett népek fölé”. Zsidóé, akinek az emberi nem elleni merénylete minden rossz következmény nélkül múlt volna el ha ép a zsidóság — biztos előreérzésében előnyének — fel nem ragadja ezt a fajtestvére által kisütött elméletet...”

Ez ellen a csalás ellen csak egy a gyógyszer: az „északi vér”, ez a „csodálatos kötőerő”, amely alkalmas „a királyfit az utolsó uccaseprővel lelkileg összeforrasztani s a kettőt egymáshoz hűségesebbé tenni, mintamilyen a legelőkelőbb és a legnemesebb idegen származású külföldi valaha is képes”, — ahogy ezt Rudolf Haase a National Socialistischen Monatshefte ötödik számának vezércikkében, amit a pártvezetőség a legutóbbi választások előtt mint különösen értékest ajánlott, hirdeti. Itt csak egy „organikus társadalmi rend”, „egy az organikus népegészre irányuló vonatkozási-tételezés” (Hans Bruchner) segít, nem pedig a szíriai osztályharc és a szíriai gazdaságdemokrácia.

Ez a megoldás — „a vér mithoszának megélt ismerete”, mely az utolsó uccaseprőt hűségesebbé teszi a királyfi irányában, mint a legelőkelőbb és legnemesebb idegen származású külföldit.

Ez az a „legmélyebb értelmében fajismereti „tudomás”, amely — mintahogy a Hitler-párt gazdasági szakértője, Gustav Feder is hiszi — dönt „a világválságban, az idealizmus és materializmus közti küzdelemben, a vér és arany, a munka és a tőke, a világosság és a sötétség között.”

*

Karl Anton Rohan herceg, az Europ�äischen Revue kiadója, — jól jegyezzük meg tehát, egy herceg s nem egy sziriai marxista — írja egyik cikkében a La Revue Mondial című francia folyóiratban az oroszországi szociálpszihológiai változásról:

„A spekulativ orosz típusa, azé az oroszé, aki éjszakákon át filozofált az istenről — a problematikus orosz eltünt; egy új típus van keletkezőben: a realizáló, akit csak! a tények érdekelnek, röviden és velősen, gyakran brüszk magatartással beszélgetés közben — egy új típus, amelyik a legnagyobb buzgalommal a speciális problémákat tanulmányozza és, akit a: metafizikai kérdések egyáltalán nem: érdeklik”.

Rohan herceg európai tekintetével tehát látja és kihangsúlyozza, hogy még a faji vonások is alá vannak vetve a szociális változásnak s hogy az új orosz szociális viszonyok egy új orosz embertípust is teremtettek, amelyik nem Dosztojevszkit olvassa, hanem a traktorok felöl vitatkozik.

Mig azonban világos fejek előtt, még ha közönséges értelemben vett marxista ellenesek is kétségtelen, hogy a faj egyáltalán nem szociális valóságot jelent; hogy tehát a szociális viszonyok következtében a különbség egy porosz junker és „fajtiszta” német földmunkása között jóval nagyobb, mint egy keletelbai földbirtokos nemes és például egy fajtiszta indiai földbirtokos között (akinek „tisztátalan” földmunkását annak a veszedelme nélkül, hogy ő maga is ,,tisztátalanná” lesz, még csak érinteni sem szabad) — amig tehát a faj az osztály mellett mindinkább a háttérbe lép, ezek az urak fajelméletük kel — a huszadik században — úgy vélik, hogy egy új kopernikusi felfedezést tettek. „Csak a germán világban lehetséges” — írja a National Sozialistischen Monatshefte decemberi számában egy bizonyos prof. J. H. Valckenier-Rips — „hogy rövid időközökben három, a világ kulturáját átfogó sorsteli könyv keletkezett:” Chamberlain „Grundlagen des 19. Jahrhunderts”, Spengler: „Untergang des Abendlandes” és Alfred Rosenberg „Der Mythus des 20. Jahrhunderts” című munkái. Hisz´ Lord Disraeli Beaconsfield már hét évvel Gobineau a fajok egyenlőtlenségéről írt könyve előtt megállapította Tancredjében: „A faj münden, ez a kulcsa a történelemnek...” (Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy ez a professzor Valckenier Rips, aki annyira művelt, hogy ugyanabban a mondatban Gobineau könyvcímét franciául, a Tancredből vett mondatot pedig angolul idézi, ugyanez a professzor nem tudja, hogy lord Disraeli-Beaconsfield, aki Angliának egyik legragyogóbb korszakában uralkodott — zsidó emigránsok ivadéka, „körülmetélt” zsidó, akit csak tizennégy éves korában kereszteltek meg).

Eltekintünk ennek a „sorsteli könyvnek” a kimerítő ismertetésétől. A közelebbi foglalkozást nem érdemli meg. Ugy véljük azonban, hogy az olvasó előtt nem hallgathatjuk el annak a programmatikus beszédnek a záró mondatait, amit Alfred Rosenberg a nürnbergi nemzeti szociálista pártkongresszuson 1929 augusztus 21-én tartott. Ez a mondat ugyanis felettébb jellemző.

,,Az 1789-iki francia forradalom egy egyetlen nagy összeomlás volt minden teremtő gondolat nélkül. Ma éljük ennek az elrothadását. A mi időnk az áttörés ideje s a vér különbözőségéről való ismeret a legnagyobb lelki forradalmat jelenti, amely tudatosan most veszi kezdetét.”

Minden tehát levegő — „egy egyetlen nagy összeomlás”.

Csak egy Isten van, a fajelmélet és a prófétája: Alfred Rosenberg.

Tényleg kérdéses, vajjon ez az úr, akiről mindenki tudja, hogy Hitler koponyája, nem több-e, mint egy — csupán beteges lelkigátlások pszihoanalitikusan megoldható komplexe, lelki beteg, aki Nietzschet idéz: „Mindazok tagadását tanítom, ami gyengévé tesz...”

Frázisai és hajmeresztő anakronizmusai épp elég unalmasak ahhoz, hogy csakhamar ismét eltűnjenek, mint más jövő és haladás ellenes gondolatok és kuriózumok. A sötét középkor e gondolatait azonban egy olytel propaganda és egy olyan organizáció terjeszti, mely a villamosság korának minden eszközével rendelkezik és abban, hogy az ilyen ideák is „materiális erőszakká” lehetnek ha a tömegeket megragadják; abban, hogy egy a háború és a monopolkapitalizmus által proletarizált széles tömegét a legyőzött és reparációkat fizető Németországnak a proletáriátus ellen mozgósíthatja s ezáltal a kapitalizmusnak felbecsülhetetlen jó szolgálatot tesz, — ebben, nem pedig teoretikus értékében van a nagy veszedelem.

II.

Láttuk tehát, hogy a nacionalszocializmus „nacionalizmusa” mögött mi rejlik. Láttuk, hogy „biológiai” alapja: a fajelmélet, „az északi ver” „kopernikusi” felfedezése tartalomnélküli frázis.

Nézzük meg most a „szocializmusukat.”

A kamatjobbágyság letörése....

Egyik nemzeti szocialista teoretikus, aki a marxizmust valamivel kevesebb szószátyárkodással támadja, mint a kollegái, bizonyos Th. Lang (München) meséli, hogy, a marxisták ugyanúgy, mint a polgáriak, képtelenek a szociális probléma) megoldására; és pedig a marxisták azért, mert „a biológiai tudás felfogásának hiányában” hajótörést szenvednek, a polgáriak pedig azért, mert hiányzik belőlük a határozott akarat „a hamisnak felismert, de öröklött gazdasági rend forradalmi átalakítására.” Ugy a marxistákkal, mint a polgáriakkal szemben tehát csak a nemzeti szocialisták az igazi forradalmárok, mert ők a „faji jelleg védelmét” olyan rendszabályokkal társítják, melyek „a hamisnak ismert gazdasági rendet” forradalmian alakítják át.

Természetesen ebből az egész nemzeti szocialista forradalomból nem volna semmi, ha az öröklött gazdasági rend „forradalmi” átalakítása sziriai-márxista módon történne. Hisz ez éppen a sziria csalás, hogy a marxista szocializmus minden kisajátító kisajátítását követeli — tekintet nélkül arra, hogy a tőkéje földben, gyárban, avagy kamathozó pénzben fekszik. A nemzeti szocializmus viszont éppen ezért olyan „munkásmozgalom”, amit hercegek, keletelbai nagybirtokosok és rajnai nehéziparosok finanszíroznak, mert „a fajtudatos úri karraktert” és tulajdon-alapját, az immobil tőkét érintetlennek tekinti és csak a „zsidó financtőkét” akarja kisajátítani.

A marxizmus három mételye (az internacionalizmus, „amely minden gondolkozás és érzés népi alapját destruálja”, az osztályharc, „mely a nemzetet vagyis az élő organizmust akarja elpusztítani, amikor egyik részét annak a másik ellen forradalomra uszítja” és a pacifizmus, „mely a rombolás előbbi munkáit a külpolitikában férfiatlansággai tetőzi be”) — a marxizmus e három mételye mellett a „negyedik és talán legmélyebben ható aknamunka” ahogy Alfred Rosenberg nürnbergi beszédében kifejtette „a tulajdon fogalom lerombolása”, természetesen a germán tulajdonfogalomé, „mely a germán személyiség-eszménnyel a legmélyebben öszszefügg.”

Rövid szavakkal kifejezve: a keletelbai nagybirtokosok és a rajnai nehéziparosok angyalok. A nagytőke e hercegi sarjai szemében a legutolsó német uccaseprő kedvesebb, mint egy „idegenszármázású királyfi”. (Napról-napra tapasztaljuk ezt!) Egyedül a „zsidó” finánctőke mindenben a hibás. Ez az ördög.

Természetesen nagyon jól tudjuk, hogy a pénztőke, vagyis „a tiszta pénztulajdonból származó gond- és munkanélküli jövedelem” feltűnően különös és igazságtalan formája a tőkeviszonyoknak. Mi már jóval Gottfried Feder urat megelőzően tudtuk, hogy nem a pénz szaporodik, hanem „más — dolgozók — kénytelenek dolgozni azért”, hogy a pénz, mint pénztőke kamatozhasson. Jóval Feder úr előtt már az se volt titok, hogy „egy úgynevezett jogrendre” van szükség a dolgok mai rendjének s a „dolog- és munka-nélküli jövedelem fentartásához.” Hisz ha nem csalódunk éppen az a zsidó Marx volt az, aki mindezeket — meglehetős régen Gustav Feder előtt — különös {nyomatékkal megállapítottja; ő mondta például, hogy egy gép csak gép, ám bizonyos körülmények között tőkévé alakul át — t. i. olyan körülmények között, hogy tulajdonnélküli munkások vannak adva, akik az éhezés karmai közt kénytelenek ezeknek a gépeknek a kiszolgálásával másoknak, a gép tulajdonosainak — (az úgynevezett kapitalistáknak) dolgozni. Azon feltételek közt tehát, ahogy Gustav Feder kifejezi, hogy — a dolgozók — a semmitevőkért dolgoznak. Éppen ez a haszontalan gondolkodó az „organizált alacsonyrendű emberfajta” köréből volt az, aki hangsúlyozta, hogy a dolognak ez a rendje a legkevésbé sem természeti rend s hogy ép´ ezért egy külön kényszerrenddel párosult jogrendre van szükség a javak termelésének és elosztásának e természetellenes (kapitalisztikus) formájának a fentartására.

Egy szóval kifejezve: a „kamatjobbágyság letörésének kiáltványa”, amivel Gustav Feder a nemzeti szocialista tudományt gazdagította, nem mond semmi újat. Ha mi ehhez az „északi vérű” úrhoz hasonlóan a nagy szavakat szeretnőnk, úgy minden túlzás nélkül mondhatnók, hogy a kamatjobbágyság letörésének kiáltványa egész egyszerűen a kommunista kiáltvány szerzőjét plagizálja. Azt mondhatnók, hogy ez a nemzetiszocialista kiáltvány csak a zsidó szíriai és szocialista-kommunista kiáltványt ismétli, csakhogy ép´ a féluton megáll s az immobil tőkéből (föld és gyár) származó „gond és munkanélküli jövedelmet” szentnek és sérthetetlennek nyilvánítja.

*

Egy liberális antimarxista (mert többek közt van ilyen is), a bécsi Ludwig Mises írja Antimarxizmius című tanulmányában, hogy a marxista gondolatmenet ellen csak egy konzekvens harc lehetséges: a kapitalizmus igenlése; a tudományos igazolása annak, hogy a kapitalizmus „a termelési eszközöket a legjobban gazdálkodó kezekben tartja.”

Nos, a nemzeti szocialisták véleménye más. Ők egyformán szidják a kapitalizmust és a liberálizmust. Holott alig mondhatnak ellent annak a mondatnak, hogy például a parasztok parcellát — még ha oly szorgalmas és jó gondozói is ezeknek a parasztok „már csak spanyolfal, ami megengedi a kapitalistának, hogy, a föld után profitot, kamatot és járadékot húzzon s a paraszt orra elöl elhalássza a paraszt munkájának díját.” Ennek a mondatnak nem mondhatnak ellent még akkor sem, ha — horribile dictu — a zsidó Marx volt az, aki a Der achtzente Brumaire című röpiratában már 1869-ben leírta. Különösen ami a német paraszt nyomorult sorsát illeti, kénytelenek ennek a sziriainak igazat adni abban, hogy a kapitalista magánjog kodexe ma már csak „a végrehajtás és a kényszeregyezség kodexe lett...”

Viszont ne tréfáljunk. — A nemzeti szocialisták úgy tesznek mintha ellenségei volnának a kapitalista társadalmi rendnek; s mi egyáltalán nem is akarunk kételkedni abban, hogy, a Hitler-táborban nagyon sok őszintén kétségbeesett ellenfele van a kapitalizmusnak, — sok ezer, a rablóhajlamú kapitalizmus által utolsó pénzéből, rongyából kiforgatott exisztencia, akikből csupán valódi helyzetük ismerete hiányzik.

Ezeknek a sok ezreknek a láttán, akiknek az agyát a nemzeti szocializmus ijesztő frázistömege elhomályosította, kérdezzük: mi ez a nemzeti szocialista tanítás — elmélet vagy frázis? Őszinte kísérlet a szociális valóság új értelmezésére vagy pedig egy a tulsó oldalról szívesen vett jó szolgálat?

Azt hisszük ezekre a kérdésekre előző soraink után nem kétséges a válasz.