— Bár nincs divatban! Az idő nem kedvez neki. Nem becsülik. Szerkesztőségekbe hiába jár. Egy riport fontosabb s a hirdetések a lapból kiszorítják a verset. A kiadók irodáiban is hiába kopogtat. A vers nem árú. Ki olvas ma verset? Volnának még az úgynevezett irodalmi revük. Ezeknek az oldalait azonban klikkek (a konkurencia!) tartják megszállva s különböző esztétikai jelszavakkal védik azt a pár oldalt, amit a szerkesztő engedélyez a versnek. — A költő sorsa mostoha. Valahogy teljesen kikopott az időből. Még az is, aki szívós kitartással és multtal valahogy a felszínen maradt, valami korszerűtlen és fölösleges lényként létezik, olyan erős közöny közepette, hogy már maga a költő is szégyenli költőségét s feladja a harcot s visszavonul. Az utolsó években legalább ötven százalékkal kevesebb verskötet jelent meg a magyar irodalomban mint azelőtt, nem is említve a visszaesés arányát például az 1910-es évek körüli nagy magyar vers-konjunkturához képest. — Valami roppant nagy változás áll emögött a tény mögött: a homo-psychológust felváltotta a homo-eoconomicus; a mélázót és ábrándozót a számoló és mérő; a szubjektív lényt a mindent elkonkretizáló ember, akinek már nincsenek lírai-, hanem csak gazdasági-zavarai s amennyiben lírai zavarai (bánata, melankóliája, raptusa) akadnak (ha ráér az ilyen zavarokkal való foglalkozásra!) úgy azokkal elmegy egy pszihoanalítikushoz. Mert az a nagy változás is történt, hogy az érzékenységek ama tarka virágú kertjéről, ami a versek világa, kisütötték, hogy betegség. A lírai költőt ma minden irányból víz alá próbálja meríteni az idő. Nem kedvez neki se a gazdasági rend, se az életatmoszféra, se a tudomány, — a kritikát nem is említve. Hisz az irodalmi kritika legalább ugyanannyit ártott neki, mint az előbbiek összevéve. Keresztül-kasul rágta, mindent kimutatott felőle, szubjektív értékeléseinek és értelmezéseinek vesszőfuttatásai között a költő még külön elveszítette önmagát. Nem tudta mit csináljon azért, hogy elfogadják; — az égre vesse-e a szemét vagy a földre, a szíve vérét csöpögtesse-e vagy az öklét rázza. Nem tudta hol lakjon, víz alatt-e különös növényként vagy elefántcsonttoronyban, teleszkoppal mélyedve a saját bensője felé. Az egykori költőnek, aki a polgárság hajnalán egy új világérzés új kürtjeivel harsogott az új várormokon, könyörtelen szabályszerűséggel felkellett morzsolódnia azoknak az ellentéteknek az öszszeütközésében, amely ellentétek felmorzsolták magát a polgári világot is. Nem maradt meg a költő számára se semminek se az igazi neve. Az érzések ugyan még megmaradtak, de közben az élet lerántotta róluk a leplet: az értelmük nyilvánvaló lett. A szív és ész színes mítoszairól, amiket a polgárság-kezdődő életérzése oly mély pathoszszal énekelt föl, kiderült, hogy zsákuccába vezettek. A költő, aki ma él, kénytelen tudomásul venni, hogy legszubtilisebb és legeszményibb érzésvilága idegen és értelmetlen. Szíve és esze színes mítoszai — játékszerek, amikre nem figyel a felnőtt. Már nem is az érzések zavarai között áll, hanem az érzések elváltozásá- nak nagy pillanatában: át kell hangszerelődnie egy egészen más, az előbbitől teljesen elütő skálára. — Az átváltozás kényszerének ez élményét érzi ma minden költő. A krízis pillanatát minden igazi látja. Van aki már leszámolt vele, van aki most teszi számvetését, de van olyan is, aki bár leszámolt vele, még nem tudja megtagadni a multját s multját és jelenét együtt egy kötetben adja, mint Kibédi Sándor,* az az erdélyi költő, aki az. összes erdélyi költők közül, új kötete bizonysága szerint, egyedül számolt le az előbbi sorokban érintett helyzettel. ,,Szemben állok végre az úttal... Nincs letérés, — a kába veszteglések, helyben-topogások korszaka elmult.” — mondja s eddig megjelent három kötetéből válogatott szemelvényei után tíz-tízenkét darabban adja a maga elváltozott új költőségének a verseit. „Parázs piroslik és szító szelek” suhannak ezeknek a verseknek a sorai között. Már nem magáról beszél, már nem az én-zavarait köti mélyszínű, fekete-piros virágcsokor ba mint azelőtt, hanem az idő hívó. mély hangjait neszeli s a tömegek roppant készülődését látja... Előnyére szól ez a változás. Az őszinteségnek ez a tisztasága erőteljesebbétette a hangját. Már ezen a tíz-tízenkét darabon is látszik, hogy mondanivalóinak köre kitágult. Az én szűk rámája fölé széles horizont feszült. Az idegek elmosódó, rejtett játékát felváltotta az izmok erő-mozgása. A hangulat szólamait átvette az indulat. A sápadt kézből csontos ököl lett. „Megjött a nap, — Megjött a reggel!...” A rémek dandárját — hogy egy jó szavát használjam — learatta. Kicsiny-magától elszakadt. A multja a háta mögött. — Uj küszöb ez a kötet, s ha az új küszöbön még kisértenek itt-ott a régi képek, az én-líra bujdosása véget ért. Kibédi Sándort már csak az idő sürgeti. A fordulat teljes. Az én-líra lélektani komplikációiból kiverekedte magát. Megérkezett a valóságba.... Figyeljük! (G. G.)