Nagy csütörtök napja vagyon. Jön a húsvét, jönnek az esküvők. Gazdag menyasszonyok esküvői, templommal, kisvárosi kocsikkal, harangokkal.

Péter és István, az asztalosmester két inasa kiskocsin szekrényeket visznek a Nagy-ucca felé. Uj butorokat husvéti menyasszonyhoz. Az asztalos mellettük megy a járdán.

A mesterné otthon leveszi a kisütött pecsenyét a tűzhelyről s az asztalra teszi. Holnap nagypénteki bőjt van, ma hússal akar jólakni a mester és a mesterné.

Az asztalosné megnézi apró gyerekét, a műhelyben játszik vele Sanyi, a kisinas.

Husvéti munkaszünet érzik, a szerszámok csendesek a műhelyben és az enyv szaga is enyhébb mijit máskor.

Az asszony fölöltözik. Husvéti asszonyrongyokat vásárol a Nagyuccai boltokban.

Hazajön a mester a két inassal, hazajön a mesterné. Az asszony ránéz az asztalra és megrémül.

—  Ki lopta el a pecsenyét!? — kiáltja.

—  Csak a kisinas vihette el, — mondja a mester — a másik kettő vélem volt a butorokkal.

Előveszi Sanyit, a kisinast.

—   Hová tetted a pecsenyét?

—   Nem láttam!

—   Hazudsz! Megetted, vagy eldugtad, mit csináltál vele?

—   Nem nyultam hozzá.

—   Kirángatom a füledet, te büdös!

Sanyi füle nyúlik, mint a lepény az asztalos ujjai között. Sanyi nyujtózkodik kínjában.

—   Kivágom a hasadból a pecsenyét!

—   Nem ettem belőle! Bizonyisten!

Üti-veri az asztalos a kisinast. Sanyi a földre zuhan. Rugja, ahol találja a mester. Csizmája megvéresedik tőle. A kisinasból véres pecsenye lesz, húsvéti áldozati bárány.

*

Az ájult gyereket az inasszobába viszik. A mesterné kötözgeti, a két inas segít neki. A padlóról felmossák a vérét.

Könyörög az asszony: Péter, István, ne szóljatok senkinek! Szerencsétlenné tesztek minket, ha elviszitek a hírét.

A kisinas szeme zárva marad egész nap. Csak délután ebédel két másik inas. A színben áll az ételük, de nem igen esznek. Jóllaktak már szomorúsággal, haraggal, gyűlölettel.

—   Szegény Sanyi, — mondja Péter.

—   Ha Sanyi meghal, becsukják a mestert vagy húsz esztendőre, — mondja István. Magukra gondolnak s a kis város többi inasára, akiket esztendőkig vernek-pofoznak a mesterek.

„... az ő fülük ki nem szakad

az ő fejük be nem hasad

az ő fejük erős

az ő fülük teherbíró”.

— Ki vitte el a húst? — kérdi Péter.

Cili, az öreg macska éppen most mászik le az ereszről s Pista éppen ránéz.

—   Nézd, hogy nyalja a száját, nézd milyen kövér a hasa! — Ez a tolvaj! — kiált föl.

—   Fölvágjuk a hasát, megnézzük, benne van-é? Bebizonyítjuk Sanyi ártatlanságát!

Fülöncsípik a macskát, de megölni sajnálják. Öreg macska ő, öreg, mint a ház, és borzas, mint a kémény. Tizenöt éve cirkál már a háztetőkön. Pista és Péter úgy megszokták már, mint égen a felhőt. Mért öljék meg szegényt? Hát bűn az, hogy valaki szereti a pecsenyét?

De Sanyinak, a félholtra vert inastestvérnek igazsága a macska gyomrában van. Mitévők legyenek?

—   Talán föléled Sanyi estig, ő majd dönt a macska fölött.

—   Esténél tovább nem várhatunk, addigra muszáj levágnunk. Holnap pénteki nap van, híre-hamva sem lesz a macskában a csütörtöki pecsenyének.

De Sanyi félholt marad estig. A fogoly macskát kiviszik a fás-kamrához s hozzákötözik a dézsához. Péter fölemeli rá a szekercét. A macska elkezd nyávogni, vesztét érzi. Péter szíve elkezd fájni. A macska hangja olyan, mint egy gyereké.

— Üss te! — mondja Péter Istvánnak. István fölemeli rettenhetetlenül a szekercét. De akkor eszébe jutnak a tavaszi esték, amikor a macska kúszott fölfelé a háztetőkön, mint a füst...

Elkezd zokogni István: — Hagyjuk szegény Cilit. Ha Sanyi magánál volna, biztosan megkegyelmezne neki. Minek haljon mártírhalált szegény!

És Sanyi vérére gondolnak, amit láttak máma. A macskát szabadlábra helyezik.

Nagypénteki böjt van, kétségbeesett husvét.

Kerepelők kerepelnek, harangok szólnak, körmenet gyülésezik.

A papok mondják, egyre hajtogatják: husvét napján föltámadott Krisztus, a sovány fiatalember.

Miért nem támad fel Sanyi?

Mért fekszik félholtan, összetört fejjel,

a szolgák szobájában?

A műhely mellett:

a husvéti bárány,

az ártatlan gyermek.