A lélektani kutatásokra jellemző tény, hogy a legkülönbözőbb utakon haladtak a megismerés felé. A Weber-Fechner-féle pszichofizikai és Wundt-féle fiziológiai lélektan iránya a tejesen exakt tudomány birodalmába vezetett, amig a gomba módra megszaporodott metafizikai spekulációk károgó variuseregei az utóbbi évtizedek alatt megint fellegeke: vontak a tiszta meglátás kék égboltja elé. Kutatók helyett megint irodalmárok kenyere lett a lélektan, agitációs munka, amelyért néha a hatalmukat féltő reakciós körök fizették a bért. Szinte vigasztaló volt e sötét éjszakában az a két laterna, amelyet két orvos, Freud és Adler meggyujtottak. Hatásuk meglepően nagy volt, mint mindennek, ami a népszerű irodalom és az exakt tudományok határán mozog. Valahogyan legközelebb is jártak a társadalom égető problémáihoz és ma kétségtelenül a modern lélektanok elismert és versenyen kívüli képviselői. Nagy általánosságban az élettan és a szociálpszihológia többé-kevésbé szerencsés összetételéből sarjadtak. Ezért a gazdaság anorganizálódásának, a gépek uralmának sajátságos korszakában első látszatra, az organikus igazságok védelmét igérik. A pszíhoanalizis (Psza.) és az individuálpszihológia (Ipsz.) túlmentek az orvosi tudomány keretein, mig a valóban exakt pszihológia akademikus elzárkozottságával kevéssé kelthette fel nagyobb tömegek érdeklődését. A tömegek kritikája erősebb, semhogy a metafizikai spekulációk babonájának bedűljön, ámde gyöngébb, semhogy a mérő és számoló lélektanért rajongjon. Igy a Psza. és az Ipsz. jutottak a részben egyébként megérdemelt népszerűséghez.

A Psza. és az Ipsz. között és körül támadt viták általában termékenyek voltak. Ha orvostudományi szempontból nem is lesz e két irányzat egyike sem aequivalens kulturesemény a bakteriológiával, a szövettannal, az anyagcsereforgalom vegytanával vagy általában az orvosi mesterség nem egy segédtudományával, bizonyára meg van a maguk gyakorlati jelentősége is. Ugy a Psza. mint az Ipsz. igen sokban járultak ahhoz, hogy a nem mérő és számoló, hanem csak leíró természettudományok, valamint a literáris mesterségek művelőit, végre az érdeklődő laikusok legkülönbözőbb rétegeit gondolkodásra tanították. Az azelőtt szokásos orthodox és paradox gondolkodás helyett metadogmatikus gondolkodásra szoktatta az emberek jelentékeny részét. Mindenesetre közelebb vitték ahhoz, amit mások élményének őszinte „beérzésének” lehetne nevezni. Valószínűleg úgy a Psza. mint az Ipsz. egy-egy külön igazságot is képvisel, de közös igazság bennük az, hogy alapjában véve sohasem a páciens, hanem mindig az egész társadalom beteg. Ebből a szempontból aztán közönyös, hogy ennek az általános kórnak fundamentális okai a társadalom szociálpolitikait vagy az emberi szervezet élettani szerkezetében rejlenek. Mindenképen úgy látszik, hogy akár Freud, akár Adler a helyet diagnozis, mindenesetre Marx a helyes therapia. Bevallom, hogy sem a Psza. sent az Ipsz. therapiajáról nem vagyok meggyőződve. Fölületes hasonlattal élve, kb. annyi köztük a különbség, mintha a katholikus hívő a gyónást illetőleg egy jóakaratú bencés vagy egy intő ujjú kapucinus között választ. Azonkívül gyónásra és megnyugvásra polgárnak, parasztnak (szüksége lehet, de proletárnak nem. Tegyük fel, hogy egy fiatal leánynak valami okból szüksége van egy szőkebajuszu, multimilliomos automobilierere. Akár tudatos bűn ez nála, akár az öntudat alól bugyborékol fel a tudatba az ismeretlen vágy, mit segíthet neki a Psza. vagy az Ipsz.? Az orvos kibeszélheti vagy felfedheti az egész dolgot, de nem nyithatja ki a szekrényét, amelyből a tudatos, de tagadott vagy az elnyomott, de felébresztett vágyak hercege kiugrik a páciens kitárt karjaiba. A bourgeois mentalitás számára pedig ez volna a komoly therapia, minden egyéb csak szó, amiért rendesen még pénzt is kérnek. Tényleg úgy áll, hogy teljesen mindegy, vajjon a társadalomtól beteg-e az ember vagy az embertől a társadalom? Bizonyos esetekben még testi bajoknál is nehéz eldönteni, ha a gyógyulás eszközei között a gazdasági helyzet is szerepel, hiszen a nacionalizmus, a tőkés termelési rendszer, néhai a házasság nem kisebb betegség, mint a tüdőbaj vagy a lues. Még olyan járvány nem volt, amelyik 10 millió áldozatot szedett volna, mint a világháború. A Psza. érdeme, hogy a darvinizmus és a konstituciós elmélet következtetéseit lelki térre is átvitte, az Ipsz. érdeme, hogy a lelkiségben felfedezte a politikumot, amit azonban a Psza. is elismer hallgatagon, amikor az egyén és a környezet konfliktusára olyan nagy súlyt helyez.

A lélek életnyugtalanság, a sors megappellálása, vétó a családok permanens joga, a szexuális jogfolytonosság mindenhatósága, az öröklődés elve ellen. Ez az életnyugtalanság a lélek, az egyéniség születése és mint ilyen, elsősorban politikum. Egyszerre az egyén és a társadalom követelése a család mindenhatóságán fölépülő erkölccsel szemben. A család eredetileg közelebb fekvő jelenség és fogalom, mint az egyén vagy a társadalom. Az individualizmus és a kollektivizmus nem ellentétek, hanem ellentétei a familianizmusnak. Minden változtatási vágy, amely a család, vagy általában egy szűkebb — de uralkodó — környezet mindenhatóságát kikezdte, egyaránt hivatkozhatott az egyén és a társadalom követeléseire. Csak az egyénnek és a társadalomnak van lelke, de a tulajdonképpeni biológiai realitásnak; a családnak és a fajnak nincs. A családok, illetőleg fajok uralma az individualizmussal és a kollektivizmussal egyaránt szeges ellentétben áll. A két utóbbi intellektuális manifesztációs, az előbbi csak szexuális igazságot képvisel. A konzervativizmus szexualitás, mig minden intellektuális és forradalmi tendencia is szükségképen összeesik. A felfedezések, a találmányok a legabszolutabb forradalmak gyakorlati értelmében is és nem a faj igazságainak, normálélményeinek, elfogultságainak és korábbi életének megváltoztathatatlanságában való rezignációból fakadnak. Éppen ellenkezőleg lelki többlet alkotja, teremti ezeket. Tévedés, hogy az emberi kultura csak biológiai jelenség. A szerszámkészítő állat előtt porba hull a descendenciáról szóló elmélet. Ezért más tudomány a szociológia, mint az élettan. Nem a testtel, hanem a szerszámmal, a géppel születik a lélek!

Legalább is az intellektuális lélek. Alapjában véve kettős a lelkiségünk. Az egyik — talán szexuál léleknek lehetne nevezni — fiziológiai jelenség és mint ilyen, freudi, darvini, spenceri, chvosteki értelemben faji, családi is lehet, tehát nem az, amit ezenfelül az egyénekben és a társadalomban megnyilvánulni látunk. Távol áll tőlem a test és a lélek dualizmusának prédikálása, de állítom, hogy lelkiségünk kettős filozófiai könyvelést üz. Van egy szexuális énünk és van egy intellektuális énünk. Konlokálisan egy testben laknak. Nem akarjuk ezzel azt állítani, hogy e kétfajta lelkiség az állati testben valahogyan belekomprimált gázalakú emlősállat, amely a halál után a menyországban, a pokolban vagy a Milikan-sugarak világegyetemében önállósítja magát. Maga a lélek tehát, ez a duális lélek is absztrakt valóság, folyamjaitok szimbóluma, nem valami transzcendens tárgy, amely az agyban fészkel. A lélek e furcsa dualizmusát Schopenhauer szinte fölismerte és Freud egészen közel jár hozzá, amikor az Über-ich fogalmához közeleg. Annyira szorítja még az önmaga fonta szexuális köntös, hogy ezt az Über-ich-et, bár fölismeri, a régi terminológiába kategorizálja. Adlernek viszont nincs abban igaza, hogy túlságosan lekicsinyli a szexuális lélek, a legtöbb mai ember sorsára döntő jelentőségét. Freud érdeme, hogy leépíti a túltengő énfelelősség teljesen fölöslegesen nyomasztó és sorvasztó hatását, Adler érdeme, hogy minden szimulánsnak még sem dől be, aki csak mimeli a palástolást. Freud elméletének fogyatékossága — inkább világnézeti, mint orvosi vonatkozásban — hogy szinte törli minden emberi misszió értelmét, Adler elméletének hibája — inkább orvosi, mint világnézeti vonatkozásban — hogy egyáltalában nem vet számot azzal a ténnyel, hogy az egyénnek lehetnek öröklött, nem örőklőtt de vele született, végre olyan szerzett tulajdonságai is, amelyeket egyáltalában nem a környezet vagy a társadalom kedvező vagy kedvezőtlen hatása hozott létre. Adler inkább pedagógiai, Freud inkább orvosi mesterség és esete válogatja, minek van éppen helye. A nagy vita eldöntésére mindenesetre az orvosi mesterség szakemberei hivatottak, ámde mihelyt a freudisták és az adleristák elkövették azt a könnyelműséget, hogy világnézetek univerzálelixireit kínálják a szellemi áruk börzéin, akkor már nem az eladó-termelő autoritása hanem a fogyasztó-vevő diktál. Ne csodálkozzanak hát ,hogy jóakaratú érdeklődéstől kezdve néha egészen a gonosz kritikáig sok mindent el kell tűrniök, sőt indolens közönyt is, különösen ma, amikor éhinség és megfagyás veszélye miatt neurozisra nincs is idő és hangulat. A gyerekek éhségtől összeesnek az iskolában, tulajdonképpen már neurozis nélkül dobják magukat az emberek a vízbe, vagy lúgkővel laknak jól. Ez már gyanus menekülés a Freud-adleri valóság-világból. Ez már nem is Selbstzerstörungstrieb, ezek az éhes munkanélküliek nem betegek, hanem egy beteg társadalom hulló sejtjei. És elvégre ki törődik ma egy felprémezett uzsorásné nemi zavaraival vagy rejtegetett Minder wertigsgefühljének gyógyításával? Az egyáltalában nem minderwertig, hanem a minderberechtigt emberek sorsáról van szó. Legokosabb tehát, ha a Psza. és Ipsz. egyelőre félre áll. Nem elmélkedő, hanem cselekvő orvosok kellenek, akiket nem hivnak, akikhez nem mennek, de hívatlanul és ingyen maguktól jönnek, mert betelt az idő. És hogy jönnek, egy bizonyítja, hogy nem az ő szexuális eufóriájuk érdekében jönnek, hanem valami történeti szükségszerűségből, aminek intellektuális értelme van. Hiába fogja mondani holmi eltévelyedett freudista, hogy proklamációjuk egyéni racionalizálás, mert az új akarat az adleristának ad igazat. Hiába fogja egy eltévelyedett Ipsz. próféta, aki történetesen nem szociálista, esetleg kifogásolni, hogy 50 millió ipari proletár egyelőre 1950 millió ember fölé bűnös individualizmusból kerekedik. A tárgyi igazság nem az individualizmus és a kollektivizmus ellentétében áll. Ez tévedés, akár a Psza., akár Ipsz. az új polgári biblia neve. Az a kérdés, hogy ki menti meg az emberiséget az éhségtől, ki garantálja a termelést, a fogyasztást és e kettő relativ egyensúlyát? Ez a probléma technikai és gazdasági, nem erkölcsi kérdés. Bár a kapitalizmus saját erkölcsét is szívesen cserben hagyja a profit kényszerképzetéért, nem az erkölcstelensége, hanem könyvelői szelleme és szatócslogikája buktatja meg. Egy számolási, egy matematikai tévedés, amelyhez minden áron ragaszkodik. A rabszolgarendszer, a feudalizmus következetes volt önmagához. A családok permanens jogán épültek fel, nem türték a parvenüséget, de nem sokat törődtek vele, hogy a termelő barom, az embermotor fizetőképes vagy hitelképes fogyasztó is legyen. El is lehetett árúként adni. A kapitalizmus is szexuálrendszer, de türi a parvenüséget, a játék szabadságát, amit demokráciának neveznek és nem vette észre, hogy az intellektuális eredetű felfedezések, találmányok, termelési eszközök ránőttek. A kommunizmus és az anarchizmus intellektuálrendszerek, mert nem a családok permanens jogán, nem kasztrendszeren, nem a magántulajdonon épülnek fel, mert senkinek sem biztosítják elvben az első sorban való fogyasztás és szaporodás privilégiumát. Abszolut tévedés azonban, hogy az egyéniség megsemmisülése az egyik és szabálytalan társtalanság a másik. A mindenkori forradalom — akár tetszik a Psza. és Ipsz.-nak, akár nem — mündig intellektuális követelés a szexualitás túltengése ellen. Nem erkölcsi ízlés, hanem technikai szükségesség szabja meg a forradalom irányát. Ameddig” hydroelektromos centrálék lesznek addig kommunizmus ,ha mindenki atomenergiakkumulátort hordhat a mellényzsebében, anarchizmus lehet a neve. Az individualizmus vagy a kollektivizmus ethikai megrendelése azonban nonsens, jogászok és literáris szociológusok mániája. A valóság ma az, hogy a kollektivizmus felé szükségképen halad a társadalom. Ez pedig mogyoróhéjban annyit jelent, hogy az ember

1. vitássá teszi egyes kiváltságos családok előjogait az elsősorban való fogyasztásra és szaporodásra; 2. az előjogokat az egyén munkaértékeivel és nem a család (magános burzsoá is egytagú család!) pénze méri;

3.   fölismeri, hogy ha akár csak az előbbi cél racionális megvalósítása érdekében is a társadalom életének egyéb értelme is van, mint kipécézett családi dinasztiák fentartása;

4.   fölismeri, hogy a termelés és a fogyasztás megoldása ma kollektiv kollaboráció folytán racionális;

5.   nem tűri az energiapazarló szexuális küzdelmet ember és ember között (tehát a férfi és nő, a felnőtt és gyermek között sem) és nem tűri se a fegyveres, se a kereskedelmi profitjátékot; az emberiséget a természetelleni közös-küzdelemre koncentrálja, a munka terhét lehetőleg racionálisan quasi egyenlően elosztja ;

6.     egyenrangúsít minden családot és a 2. alatti értelemben indexeli az egyéneket, de úgy nevel, hogy nivellálódást közelítsen meg;

7.     komolyan és maradék nélkül törli így a kasztrendszer minden csökevényét, szemben a kapitalizmussal, amely tulajdonképen fentartotta a kasztokat, de elvben megengedte a kasztvándorlást és sikerült játékeredménye gyanánt szinte tömjénezett a parvenüség kultuszának;

8. komoly tanulmány, tárgyává teszi a termelés és fogyasztás racionalizálását, ezt se szabadversenyre, se szeszélyekre, se a kereslet és kínálat szabad játékára nem bizza, így például fontosabb az, hogy minden egyénnek meglegyen a kaloria-minimuma, mintsem szexuális hiúsága kielégítése céljából valakinek ékszere vagy cifra ruhája legyen;

9. nem fog leszavaztatni 1950 millió embert demokratikus alapon, intellektuális program nevében mechanizál; a régi nemzedéket, amelynek gátlásai folytán az organikus bekapcsolódás lehetetlen, veszni hagyja, lassanként új generációt nevel, amelynél a proklamált intellektuális érdek éppen annyira öncél lesz, mint hajdan a kapitalista családok szexuális érdeke.

A therapia nem freudi, nem adleri, hanem a Mult emberére sajnos sokkal kegyetlenebb. Örvendeni kellene, ha a Psza. és az Ipsz. prófétáinak sikerülni fog a sok elkárhozott lelket egészségesen átmenteni, ámde kevés ehhez a remény, mert egy demenciást hamarabb gyógyíthatnák meg, mint azokat, akiknek idegpályáján a pénz őrülete inveterálódott.

Freud pesszimizmusa és Adler optimizmusa az ember jóságáról naiv polgári ideológia fluorescenciája. Mert az ember se nem jó, se nem rossz, ez a kategorizálás csak a társadalmi rendszereket illetheti meg és csak akkor, ha feltételezzük, hogy a társadalom életének egyéb értelme is van, mint a szexuális tartalom. Minden más esetben megszűnik az ethika abszolutsága, mert a jóság szükségképen az ostobasággal és energiátlansággal, a gonoszság a szexuális önzés okosságával esnék össze. Ezért volt sokkal ravaszabb a középkor és az ókor, mig a kapitalizmus e tekintetben is fedetlenül maradt. Freud peszszimizmusa és Adler optimizmusa theoriáik legsúlyosabb szépséghibája. Az egyén konfliktusa a családdal, a társadalommal, a társadalom konfliktusa a családdal, két egyén, két család, két ország, két nép, két társadalom konfliktusa esetében alapjában véve az erő a biró és valaki harmadik is csak úgy lehet elfogulatlan bíráló, ha szexuális érdek nélkül, de egy feltétlen elfogadott és hangsúlyozott intellektuális norma nevében mond ítéletet. Az elfogulatlanság és tárgyilagosság maximuma´ a szexuálitás teljes kikapcsolása, de ugyanakkor intellektuális elfogultság szükséges ahhoz, hogy a két — egyformán jogosnak vélt — igazságot összehasonlítsuk és mérlegeljük. Freud és Adler hívei, akik világnézetté szeretnék felfujni a mesterek rendszerét, elég szerencsétlenül választották meg a kiindulási pontot. Freud felfedezései abszolut értékűek, de egészen sajátságos az a pesszimista szeretetteljes megvetés, amellyel a bűnös beteg pártjára áll a társadalommal szemben. Adler érdeme, hogy ennek a hangulatnak a reakciója, de ettől eltekintve kisebb kulturesemény, mint Freud, aki sok tévedés között, sok igazságot is talált. Végeredményképen pedig mindaketten a hanyatló burzsóá társadalom értékeket produkáló vészmadarai, akiknek kevés a Jelen, de a fenyegető Jövő már sok!

Nem az egyén és nem a faj körül van a hiba. A kapitalista társadalom minderwertig, a kapitalizmus a nagy gátlás, amelytől az emberiséget a munka missziójának az érdekében minden áron meg kell menteni. A kapitalista társadalmi rendszert, ezt a nagy beteget pedig se Psza.-sel, se a Ipsz.-val nem lebet többé meggyógyítani, a therapia nem lélektani, hanem sebészi feladat.