Az orosz ötéves terv sikere s ezzel szemben a kapitalizmus válsága, mely a német konjunkturakutató intézet megállapítása szerint is még mindig nem érte el mélypontját, arra a meggondolásra késztetik a polgári közgazdászokat és a kapitalista államok vezető politikusait, hogy nem; volna-e lehetséges ezen államok számára is 5 vagy 3 vagy 10 éves terv keresztülvitele. Tardieu a francia államháztartás esztendőkre való megállapítását javasolja, Mosley új pártot alapít és pártjának központi problémájává teszi az angol ipar állami tervgazdasági alapon való ujjászervezését, sőt a bolgár kormány és egyéb balkáni államok is hosszúlejáratú munkaprogram utján próbálják elkerülni a fenyegető csődöt. Pedig azelőtt nemcsak a szocialista, de a polgári közgazdasági elméletek is azt hirdették, hogy tervgazdaság és kapitalista gazdálkodás egymást kizáró ellentétek. Az elméleteknek nem; lett volna tehát igazuk vagy a világ változott volna meg vagy ma, is érvényesek az ellentétről szóló megállapítások: — ez a három kérdés adódik a probléma megoldását megkísérlő számára.

Az orosz tervgazdaság lényege abban áll, hogy 5, illetve 4 éven át bizonyos előre megállapított program, szerint a termelt értéktöbblet túlnyomó része mint „tőkésítés”, azaz az elérhető legmagasabb fokon való reprodukció utján visszavezetődik a termelési folyamjaiba és pedig elsősorban nem közvetlen fogyasztási cikkek, hanem termelő eszközök előállítása céljából. A termelés hatalmas kiterjesztéséről és intenzívvé tételéről van itt szó, melynek alapját részben egy hatalmas árúéhség alkotja és ezen éhség kielégítésének határai a lakosság rohamos szaporodása, az export és a — polgári fogalommal szólván — „munkabér”, s ezzel a konzumképesség fokozatos emelése által egyelőre a beláthatatlanságig tágulnak.

Elgondolható-e egy ilyen mértékű reprodukció a kapitalista államban? A kapitalizmus jelenlegi válsága elsősorban a túltermelésre vezethető vissza; természetesen nem az abszolut, hanem a relatív túltermelésre, arra, hogy bár a szükséglet megvan, annak kielégítésére a tömegek keresetképtelensége miatt nincsen mód.

Az első kísérlet, ezen a helyzeten segíteni, a „termelési költségek” leszorítása s így a rentabilitás növelése érdekében, a racionalizálás, volt. Ez a kísérlet azonban nemcsak hogy nem sikerült, hanem! még túl is lőtt a célon: a termmelési költség ugyan csökkent, de a munkanélküliség nőtt s a fogyasztóképesek számának erős visszaesése a túltermelési válságot méginkább kiélezte.

A második kísérlet: a fokozott tröszt- és kartellpolitika, az egyes üzem racionalizálása mellett a nyersanyag és készárúpiac racionalizálása volt, mely ki akarta kü szöbölni a versenyt az egyes érdekeltségek között s mint egy polgári közgazdász (Schindler) kifejezi: a régi jelszót „egymás ellen a vevőért”, felváltotta az új jelszó: „együtt a vevő ellen”. Az általános krízis megoldásának szempontjából azonban ez a politika sem vezetett eredményre: egyrészt, mivel az egyes vállalatok és csoportok versenyét csupán felváltotta a trösztök közötti verseny, amely rohamosan világméretűvé is fejlődött, másrészt pedig azok a bizonyos vevők — nem voltak sehol.

A harmadik periódus, — az árleszállítás, a fogyasztóképesség fokához való alkalmazkodás, ha őszinte alkalmazkodás lett volna, szükségszerűen bele kellett volna nyúlnia a kapitalista termelés legérzékenyebb pontjába: a mélyfokhoz való alkalmazkodás esetleg a profitnélküli gazdálkodást jelentette volna. Ennek elkerülésére a kapitalizmus junktimot teremtett az ár és bér között és az egyes tőkecsoportok árleszállítását nyomon követte a bérlenyomás, ami ugyan az üzemi kalkuláció eredményét a papiroson kiegyensúlyozta, de az általános helyzetet méginkább lerontotta. Mert pl. a vasárak 10 százalékos leszállítását követő 10 százalékos bérredukció az addigi reálbérviszonyt lényegében megbontotta és pedig természetesen a munkás hátrányára, akinek azontúl az eredeti árnívón maradt szükségleti cikkeket (lakás, ruházat, élelem) kevesebb bérből kellett megfizetnie s így fogyasztóképsssége megint csak csökkent. (Arról nem is beszélve, hogy pl. Németországban az árak lemorzsolódása hamarosan megállt, ellenben a bérlenyomások meg egyre tartanak).

Ez a harmadik periódus mutat legélesebben rá arra az áthidalhatatlan elvi különbségre, amely a szocialista és kapitalista tervgazdaság között fennáll. Mert ha a polgári közgazdászok a szocialista racionalizálás munkaidő megrövidítésében, munkábérfelemelésében, az 5 napos munkahét behozatalában stb. nem tudtak strukturális, hanem csak mennyiségi különbséget látni a kapitalista racionalizálás bérleszállításával, munkaidőmeghosszabbításával, szakmunka kiszorításával, stb. szemben, és ha a világtrösztök versenyének megszünését jósolgatták az ultrakapitalizmusnak nevezett utópiájukban, — az árpolitikának a haszon szempontjából való irányítását semmiképen sem tagadhatják meg.

A kapitalizmus lényegének, a profitért való termelésnek első következménye: az árpolitika szolgál tehát a kapitalista tervgazdaság megvalósítása egyik akadályául. A termelési költség plus még valami, mint a termelés eredményei, — enélkül nincsen kapitalista termelés.

S itt adódik a második akadály: a tőkének a sajátos természete, hogy oda huzódik, ahol erre a plusra, a profitra kilátása van. Keynes, a híres angol polgári közgazdász is rájön Marx tőkemozgás-elméletének tudomásvétele nélkül, hogy a tőke sorsát izoláltan látja, a tőkések helyzetüket mint egyéni szituációt ítélik meg és kitűzött feladataikat {így pl. a válság megoldását) bizonyos „függetlenségben” akarják véghezvinni. Ennek a törekvésnek az alapja nem a rövidlátás, mely esetleg erőt meghaladó célkitűzéseket teremt és természetesen meg nem valósít, — hanem a tőkének minden további cselekvést vagy tervezést meghatározó fenti tulajdonsága, a profit irányában való mozgása, miinek következtében a „segítőkézként” ajánlkozót is versenytársnak kell tekintenie. A paraleli törekvés ugyanis a tőkések között nem azt jelenti, hogy az egyik eléri a célt (a profitot), a másik pedig lemarad, hanem még a lemaradó is árt a teljes sikernek és a profit nagyságának rovására marad le. S ha ezenközben a profit megtartásának, a haszonszerzés konszolidálásának érdekében a trösztösödés, kartellképződés egyre döntőbb folyamata is a kapitalizmusnak, ez csupán egy magasabbrendű izolálódás, és bár az egyes tagokra nézve az önállóság feladása: kompromisszum, — a végeredményt tekintve, összességükben éppen az önállóság, a sorsintézés saját kezébe vétele, szinte mondhatni, a kapitalista termelés elvi törvényszerűségeinek érvényesülését célzó, elméleti légüres térre való törekvés.

A tőke mozgása a profit irányában: ez a megállapítás már magában foglalja a kapitalista gazdálkodás anarchikussága megszüntetésének lehetetlenségét, — és ez a második lényeges különbség a kapitalista és szocialista tervgazdaság között. A szocialista tervgazdaság célja a piac, mint közvetítő élem kiküszöbölése, a szükségletekre való termelés; a termelés irányát, intenzitását, mennyiségét a szükséglet határozza meg, — viszont a szükséglet bizonyos mértékben kiszámítható, előre megállapítható s így a termelési tervezetben nem kell annyi ismeretlennel számolni, mint a kapitalista tervgazdaságban. A kapitalista termelés célja, a profit, melynek realizálása a nagy ismeretlen, s ennek árnyékában az összes konjunkturakutató intézetek nem mennek túl a „vágy a gondolajt apja” álláspontján.

A harmadik különbség: a kalkuláció különbsége. A szocialista tervgazdaság mindig az egészet nézi; minthogy nem egyes kapitalista vagy kapitalista-csoport elérendő hasznáról van szó, nem az a lényeges, hogy minden egyes termelési ág vagy a termelésnek egy kis része is megfelelő rentabilitást mutasson fel: csupán az egésznek kell oly eredményt felmutatni, mely a kitűzött feladatnak megfelel. A szocialista tervgazdaságnál tehát nem eredménytelenség az, ha egy-egy termelési ág „veszteséget” mutat ki, — mert ez a veszteség teszi lehetővé a többi ág „nyereségét”, végeredményben az egész termelés célmegvalósítását.

A kapitalista termelés ily összefüggések hiánya mellett minden egyes ágában külön-külön kénytelen felmutatni a rentabilitást, azt a bizonyos plust, melyért a termelés történik; és amennyiben ez nem mutatható fel, legyen az más termelési ágakra (mert hiszen ez mások termelési ágát is jelenti) bármily elengedhetetlen, az illető termelési ágnak nincs meg többé a létjogosultsága.

Ezt a harmadik különbséget: a budgetizálás lehetetlenségének neveznők el. A szocialista tervgazdaság költségvetése: budget, melynek előirányzott kiadásait a számításba vehető bevétel határozza meg s ezen a budgeten belül nem számít, hogy az egyes kiadástételeknek megfelelő bevételtételek közt nincs meg a harmónia, — hogy az egyik kiadástételre nincs meg a neki megfelelő bevételtételben a teljes fedezet. A lényeges csak: a végösszeg, az, hogy a kiadás és bevétel fedjék egymást.

A kapitalista tervgazdaságnak nem lehetnek ilyen budgetjei, mert az egyes tételek másokat és ismét ´másokat érintenek és a veszteséggel dolgozó kapitalista csoportot a legkevésbé sem érdekli, hogy a másik csoport esetleg kétszeres eredményt ér el, s így társadalmilag az ő vesztesége bőven fedezve van.

Tervgazdaság tehát csak társadalmosított gazdálkodás lehet: nem árútermelés, hanem a szükségletekre való termelés, melynek alapját és terjedelmét az ismeretlenek kiküszöbölése után Való kalkuláció adja meg. Kapitalista tervgazdaság ezek szerint: önellentmondás, bármilyen változáson ment is légyen át a kapitalista társadalom.

S nehéz volna elhinni, hogy ezt a polgári közgazdászok és a kapitalista államok vezető politikusai, akik most nagy dobbal-zajjal kolportálják a tervgazdaság jelszavait, ne tudnák. Valami más céljának kell lenni ennek a lelkes kolportálásnak.

Ez a cél: a tőkemozgás rizikójának áthárítása a dolgozó osztályokra.

A tőke mozgása nem egyszerű folyamat. A tőkének hármas kategóriájából ugyanis (termelő eszköz, nyersanyag, munkabér) csak a harmadik kategória az, amely minden rizikó és akadály nélkül elmozdítható, átállítható. Már a nyersanyagtőkerész mobilizálása sem megy mindig simán, a termelő eszközök átállítása pedig, ami a valóságban általában véve eladást, vagyis előbb árúvá való átalakítást, piacra hozást és az így nyert pénzösszeg új inveszticióját, vagyis az egész cirkulációs folyamat véghezvitelét jelenti, gyakran lehetetlenségszámba megy, illetve a megvalósítás csak veszteségek árán lehetséges. Sulyosbítja természetesen a helyzetet az a következmény is, hogy a kellő profitot nem hajtó tőke árúvá való átalakulásában árban esik s így a veszteség csak annál nagyobb. A tőke mozgásának gyorsasága ezek szerint erősen függ a tőke összetételétől. A magasabbrendű tőke, melyben a termelőeszköz-tőkerész a többi tőkerészhez viszonyítva a legnagyobb, lassabban mozog, mint az alacsonyabbrendű tőke. Hasonló okokra vezethető vissza egyébként az a jelenség is, hogy a mezőgazdasági tőke, bár az ipari tőkéhez viszonyítva elenyésző rentabilitással dolgozik, mégis csak aránylag kis mértékben mutatja fel a tőkemozgás jeleit, holott mechanisztikus felfogás szerint ennek a mozgásnak valóságos menekülésnek kellene lennie. A valóságban azonban az a helyzet, hogy a tőkének olymódon való átalakulása a tőketulajdonos számára részbeni megsemmisüléssel járna s így ennek a szubjektív megsemmisülésnek az elkerülésére inkább lassítja vagy átmenetileg fel is függeszti az átalakulás folyama;tát.

Igy adódik a kapitalista számára a tőkemozgással járó kockázat áthárítása, mert amennyiben ez sikerül, a tőkemozgás szabadon érvényesülhet a profitmeghatározta törvények szerint. Ennek az áthárításnak az eszközéül szolgálna a kapitalista „tervgazdaság”.

Bizonyos az, hogy a szocialista tervgazdaság bevezetése is rizikóvállalást, áldozathozatalt jelent a dolgozók számára. Az akkumuláció minél gyorsabb tempója érdekében az „önmegtartóztatást” a lehető legmagasabb fokig kell fokozni. A termelt értéktöbblet legcsekélyebb része se semmisüljön meg „felesleges” vagy könnyen nélkülözhető fogyasztás által.

De a szocialista tervgazdaság önmegtartóztatása végeredményben mégis csak a dolgozókra hat vissza. A szocialista termelés megvalósítása a bérmunkától szabadítja meg a munkást; megváltoztatja sorsát és megteremti alapjait annak a társadalomnak, amely munkaerejét többé nem mint árút tekinti és használja és az elhasznált munkaerejét nem! a csereértéken bér formájában fizeti meg, amely tehát nem lépheti túl az elhasznált munkaerő regenerálásához szükséges életszükséglet) cikkek csereértékét. A munkabértörvény megtörése, a munkásnak a termelésben elfoglalt szerepének strukturális megváltozása azonban oly cél, melyért önmegtartóztatást gyakorolni a munkásnak osztályvonatkozásaitói egészen eltekintve most szubjektive is érdemes.

Másként áll azonban a dolog a kapitalista tervgazdaságban, A kapitalizmus rámutat a túltermelés válságára, a szociálpolitika „terheire”, a termelő eszközök elavultságára, a munkanélküliségre, hogy bizonyítsa: át kell szervezni a termelést, versenyképessé tenni, tervgazdaságot folytatni. S mivel a kapitalista és munkás érdeke közös, mondván, hogy hiszen ha nincs termelés (profitot hajtó termelés), akkor nincs munka, s így a munkásnak is érdeke a virágzó és versenyképes termelés, — ezért ennek elérésére áldozatot kell hozni a munkásságnak „is”. Gyakorolnia kell az önmegtartóztatást, le kell mondania minden felesleges szükséglet kielégítéséről, ami a gyakorlatban munkabérleszállítást és a szociálpolitikai terhek leépítését jelenti.

A tőkemozgás rizikóját és költségeit viselje tehát a munkás, — így kifizetődik a kapitalizmus számára a termelés átalakítása, a fokozott akkumuláció, amely ezek szerint a nyomor akkumulációján épülne. S ebben a koncepcióban egyek ők a munkásság egy rétegének felfogásával, mely azt hirdeti, hogy a „társadalom egészséges részeiben kell keresni a szocializmus alapfeltételeit” (Macdonald); minthogy pedig „a gazdasági és ipari organizáció általános átszervezését és ujjáteremtését az élő, nem pedig a halott szerveknél keli megkezdeni” — előbb helyre kell állítani tervgazdaság utján a kapitalizmust, hogy azután szó lehessen a szocializmusról.

Ez az elmélet azonban szerencsére csak a munkásság azon rétegének kell, amely amúgy is hazatalált ebben a társadalomban, minthogy többé nem munkaerejéből, munkabéréből tartja fenn magát, hanem élvezi a munkásmozgalom extra profitját.