A KORUNK mult évi szeptemberi számában ismertettem Henry Poulaille könyvét, amely Nouvel Age Littéraire címmel seregszemlét jelent a kialakulóban lévő, de már érdekes egyéniségekre és alkotásokra tekintő fiatal proletárirodalom fölött. Alig néhány hónappal a könyv megjelenése után, január elsejével Henry Poulaille havonta megjelenő folyóiratot alapított, amelynek címlapjára a sokat igérő Nouvel Age* került, szerkesztőbizottságába pedig mindazok, akik a francia irodalomban proletárírókként szerepelnek. A munkatársak névsora magábaöleli az összes világrészek reprezentátiv szocialista íróit. Mindez azt jelentené, hogy Henry Poulaille folyóiratában az új emberi korszak fórumát, a proletárirodalom első önálló francia folyóiratát kell köszöntenünk. Irodalmon és művészeten van ebben az esetben a hangsúly, mert a programadó cikkben a szerkesztők hangsúlyozzák: „A Nouvel Age nem fog politizálni, megmarad a művészi síkon, amelyen elég a tennivaló. A Nouvel Age azért azonban a harc és a szabad állásfoglalás folyóirata lesz. A dolgozó emberé akar lenni.”

Ebből a programmból azt következtethetnők, hogy a sokat emlegetett proletárirodalom már annyira kifejlődött, annyira külön művészi világgá lett, hogy lényegbevágó mondanivalójával meg tudja tölteni az egyes számokat és így megmaradhat a művészi síkon. Az eddig megjelent két első szám azt mutatja, hogy a folyóirat csak részben felel meg azoknak a várakozásoknak, amit címe, programmja és célkitűzése folytán méltán elvárunk tőle.

Véleményünk kialakításához azonban mindenekelőtt le kell szögeznünk, mi a proletárirodalom? van-e ilyen? meg lehet-e húzni körvonalait? hol kezdődik? mióta van: Tudom: kissé régivágású esztétikai vizsgálódás íze van ezeken a kérdéseken. Azért sietek annak kijelentésével ,hogy az, amit mi proletárirodalomnak nevezünk nem művészeti irány, nem ilyen vagy olyan újabb „izmus”, iskola, hanem egyszerűen a dolgozók osztályának, a munkásvilágnak, a proletáriátusnak életmegnyilvánulása, tehát: van azóta, amióta ez az osztály öntudatosodik s a jobb jövő és az emberibb élet feltételeit kezdi felismerni és követelni. Az irodalom és a művészet öntudatosít, sohasem önmagában való, önmagában tetszelgő szórakozás (az ilyenfajta „művészettől” egyszer és mindenkorra tagadjuk meg a művészet nevet) hanem az élet kisérő jelensége. Proletárművészet tehát van azóta, mióta a proletáriátus élni kezd, élni a szó olyan értelmében, amely nemcsak vegetálást ,hanem tudatos, célkitűző, fejlődni akaró munkát, törekvést, harcot jelent. A proletárművészet ennek az életnek tükre. Ha A proletárirodalmat ilyen szemszögből nézzük, akkor egész természetes az a következtetésünk, hogy amíg a proletárosztályt jobbjövője, életfeltételeinek kiküzdése és az azoknak megfelelő saját társadalmának kialakítása foglalkoztatja, addig az irodalma is harc, lázadás és lázítás lesz, mert az ma mindenütt a proletárélet minden ténye is. Ettől pedig nehéz elvitatni a politikumot. A proletáriátusnak ma minden életmegnyilvánulása politikum, mert harc a fennálló társadalmi rend ellen. Megkülönböztetést legfeljebb csak ügy tehetünk, hogy a művészi megjelenítés révén kifejezésrejutó proletár életmegnyilvánulást, tehát a fentiek szerint önmagában is harcot, lázadást, új életet akarást némileg különválasztjuk a kimondottan csak politikai propagandától. Bár a kettő között éleshatárt nem lehet vonni; az olyan harcos-korszakban, amilyen a proletáriátus mostani élete a művészi megnyilvánulások is szükségképen propagandaélt kapnak.

Sokat vitatott kérdése a proletárirodalomnak az is, vajjon ki a tulajdonképpeni proletáríró: az-e aki a proletáriátusból jött vagy az, aki egyszerűen a proletáriátussal foglalkozik írásaiban? A döntő kellék, azt hiszem; mennyire fejezi ki az illető író tényleg a proletár lelkét, mennyire foglal állást, mennyire vesz részt a proletáriátus életében, ill. élniakarásában: jobbjövőért való küzdelmében. Mert — ezt talán nem is kell még egyszer hangsúlyozni — a proletáriátus nem lehet irodalmi téma, (André Thérive-nek és hírhedt „Populisme”-jének ezért nincs semmi létjogosultsága), a vele való foglalkozás nem lehet művészeti programm: irány, hanem csak részvétel életében, küzdelmében és törekvéseiben.

Ha ezekután visszatérünk Poulaille proletárfolyóiratára, megállapíthatjuk, hogy lényegében, részben megfelel hivatásának. Szemlerovata például tényleg abból a szempontból ítéli meg a könyveket, hogy menynyiben kifejezői a proletáréletnek, mennyiben szükségesek ma, amikor minden lelkiismeretes érdeklődésnek egyetlen pontra kell koncentrálódnia: a szociális problémára. Olyan világban, amelyben 50 millió munkanélküli van, tényleg „csak félszemmel aludhatik az ember”, mint Romain Rolland mondta. Tényleg ez „a ma fővalósága” és Fábry Zoltánnak nagyon igaza van, ha ezzel méri az eléje kerülő könyvek és alkotások jelentőségét. Ezt a mértéket kell ma alkalmazni a kritikában. Az 50 millió munkanélküli ténye elől megfutni nem szabad. A Nouvel Age kritikai rovata bátran leplezi le a mai francia sztárokat: Mauriac-ot, Maurois-t és a többit, akik nem szoroznak és nem osztanak (bár „attention au mirage!” szokta nekem emlegetni Barbusse mondását egy Franciaországot alaposan ismerő kiváló fiatal barátom: ezek a művészek értenek a varázslathoz, tetszést keltenek, eltérítenek a „fővalóságtól”). A Nouvel Age szemlerovata tehát tényleg proletárszemmel igyekszik a könyvek között válogatni. Tanulmányai is helytállók. Nagyon helyes, hogy bemutatja a proletárköltőket (Sonkát) és külön jelentőséget nyer, hogy felkeresi és felfedi az úttörőket, megmutatja, hogy milyen régi sors már a proletársors, milyen gyökerei vannak a proletárművészetnek, mennyire nem „modernség”, tiszavirágéletű divat, hanem évtizedek óta fejlődő, bontakozó és tisztázódó életfolyamat, mint a proletármozgalom maga. (Poulaille tanulmánya Jules Vairés-ről ezen a téren valóságos példaadás és figyelmeztetés: így kell életrekeltenünk a proletármultból azokat, akiket a polgári irodalomtörténetek agyonhallgattak, de akiknek élete és műve tanítás, útmutatás, lélekerősítés). A folyóirat különbeni felépítése mellett nem mehetünk el kritikai szó nélkül: novellák, karcolatok, csak irodalom, amik a füzet árát 10 frankra növelik, olyan időben, amikor az élet hatalmas üteme, nem ad alkalmat a szemlélődésre, amikor apró lényegbevágó ténymegállapítások, mindenhonnan és mindenről kemény kritikus éllel számotadó leszögezés kell: ami szembeszökik, lélekbehatol és ott tovább rezeg, nyugtalankodik. Vagy pedig tanulmányok, amelyek komolyan, alaposan, de minden fölösleges esztétizáló sallang nélkül, bevezetnek a jelenségek mélyébe, felvilágosítanak, véleményt formálnak.

Ezzel a kritikai fentartással örömmel kell üdvözölnünk a Nouvel Age-t, amely értékes munkát végezhet a fentiek szerint értelmezett irodalom további kiépítésében, ismertetésében, valamint az európai és a többi világrész hasonló törekvéseinek összpontosításában. (Pozsony)

* Nouvel Age, Revue Mensuelle de Littérature et de Culture, Librairie Valois, 7, lace du Panthéon.