„Mai napok. Ki a frontra!” Az ember el sem hinné: a Móricz család hivatalos közlönyében a „Nyugat”-ban olvasni ezt a közönséges mindennapi címet és ami a fő: Móricz Zsigmond tollából személyesen. Mi történt? Zsiga bácsi feleszmélt volna az ötvenmillió munkanélküli világvalóságára? Otthagyta, a sarokba dobta volna kedvenc játékbabáját a Bornemissza-Elektrát, ezt „a nem is fáklyafényt, de napfényét”, mely „kell, hogy megtermékenyítse a magyar multat és a magyar jövendőt”?

És ilyen hamar termékenyített volna? Nem kell megijedni; Zsiga bácsi. lelkendező lelke ugyan kissé asztmatikus a nagy tett: az Elektra kikiáltása óta, de azért még mindig maradt elég szusz arra, hogy saját maga, családi közlönye és munkatársai gyönyörködtetésére, e „nemes kultura védelmében” kiáljon a frontra és felfedezze, mai napokká, csatakiáltássá avassa a — Penclubot!

Pen-club? Hasonlatos azokhoz a mondain éttermekhez, ahová csak szmokingban szabad belépni. Szmoking-lelkes írók nagyképű gyülekezete az elmaradhatatlan és az öszszes világlapokban színesre körített bankettekkel. Korszerű annyiban, hogy legközelebbi ülését Budapesten fogja megtartani. Tehát köszönteni fogják a kormányzót, a kultuszminisztert, a születési és szellemi arisztokráciát és viszont, a banketten az első pohárköszöntőt a legeredetibb magyar író József főherceg fogja mondani, beszélnek még Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes és dadogó meghatottsággal szájtátva fogja hallgatni a népek és kulturák találkozásának eme nagy embereit az egész Baumgarten had. Üdvözlő táviratot küldenek majd szokás szerint Romain Rollandnak, a P. C. dísztagjának, „az emberiség lelkiismeretének”, aki azonban ez egyszer talán először fogja a papírkosárba dobni ezt a smoncát, mert ő már tudja, hogy mit jelent a P. C, mit Pán-Európa és egyéb katasztrófa-dekoráció, mert „az emberiség e lelkiismerete” épp e napokban találta meg az útat azokhoz az írókhoz, akik nemrég Charkowban kissé más eszmék égisze alatt adták ki a jelszót: mai napok, ki a frontra! (Levelét, mellyel, R. Rolland most először égetett fel maga mögött minden visszavezető útat, lásd a „Nouvelle Revue Alondiale”-ban). Igen: ott lesz az egész nemes polgári irodalmi had a maga nagykereskedőivel, szatócsaival és selyemfiúival, ott ez az egész szívósságában és kipusztíthatatlanságában imponáló kisértethad, melynek erkölcstanát Harsányi Zsolt szerint két összetevő szabályozza: „a mesterség tisztelete és a megélhetés parancsa” és akiket Mohácsi Jenő titkár úr így toboroz: „kívánatos volna, ha a magyar írók megéreznék, hogy a P. C, mely a magyar irodalom egyik legfontosabb kirohanási kapuja a külföld felé, nekik legszemélyesebb ügyük.” Helyben vagyunk. Tehát mert „legszemélyesebb ügyük” ezért az egész ricsaj, ezért a mai napok és ezért ki a frontra! A Pen-club: írók ügye, írók érdeke, mesteremberek, papiriparosok, kereskedők és nagyszállítók iparkamarája. Tehát semmi közünk hozzá. Van azonban a P. C. nemzetközi terjedésének, agitálásának és mostani magyar rennaissance-ának egy sokkal fontosabb és veszélyesebb oldala.

Aki nem sajnálja a fáradtságot, az lapozzon vissza a Korunk 1926-os évfolyamára, ahol a berlini kongresszussal kapcsolatban , a következőket lehet olvasni. „Ennek a nemzetközi írócsoportnak tagjai semmiféle garanciát nem nyujtanak a nemzetközi béke megvalósítására. Ha a világőrület újra akuttá válik: a P. C. mint dacolófórum összeomlik. Nem külső erő robbantja majd szét, de a belső állhatatlanság, a háborúmámoros irodalmi fassiszták.”

Más. A brüsszeli kongreszszus papiroshatározatot fogad el, mely szerint a P. C. tagjai minden befolyásukat latba vetik, hogy személyiségük sulyával a népek közti együttműködést előmozdítsák. „A határozatot — írta annak idején a Literarische Welt — Magyarország kivételével egyhangulag elfogadták.”

Az utolsó: a varsói kongreszszus. Ernst Toller tudósit a Wellbühne-ben „Már-már úgy volt, hogy a kongresszus a legnagyobb harmóniában fog szétoszlani, amikor azt javasoltam: szólítsák fel Oroszország, India, Marokko és Sziria íróit a közös munkára. Hiába mutattam rá az új orosz irodalom nagy hatására, íróinak a néppel való legszorosabb harcos kontaktusára, még a javaslattevés jogát is kétségbevonták tőlem, amikor pedig a dánok hozzám csatlakoztak, egyszerűen elvetették. Persze, mert itt színt kellett volna vallani és színt vallani az meggyőződést jelent. A szellem internacionáléja tehát egyszerűen elkushadt. E helyett Jules Romains úr, aki a népek megértéséről Berlinben nagy beszédeket szokott tartani, kijelentette, hogy Pilszudszki Lengyelországa a franciák számára nemcsak egyszerű földrajzi fogalom, de a szív egyik tartománya. Beszédéből érthetően kicsengett a francia nagy vezérkar sarkantyúpengése.” „Politikai és szociális kérdéseket ilyen tanácskozásokon kikapcsolni : dőre illuzió” fejezi be cikkét Toller, aki talán még ma sem vonta le saját naiv illuzióinak a P. C-al kapcsolatos konzekvenciáit. Mert, aki még ma is, a világkrízis egyre lüktetőbb napjaiban, mint Toller, egy pohár vízben akar forradalmat csinálni, aki a Pen-club, Pán-Európa, pacifizmus és egyéb köntörfalazásban hisz és azoknak statisztálva vél világot változtatni, azon csak nevetni lehet. Nevetni mint Kurt Tucholsky, aki a Weltbühne utolsó számában a következőket írja; „Az új háború előestéjén az összes nemzetek szellemi képviselői között valóságos Pen-clubi atmoszféra uralkodik, mely hasonlatos egy rendes gyerekszoba atmoszférájához. A papák ott állnak a gyerekek háta mögött, mosolyogva nézik csemetéik kisded játékait. Tudják; ha egyszer megkezdődik a tánc, úgyis táncraperdülnek. Verekedni fognak, mint ahogy atyáik verekedtek vagy csendben és előkelően a szobába fognak — stilizálni.”

Aki ezekből a szemelvényekből nem tud, vagy nem akar érteni, annak álljon itt a világos beszéd: a Pen-club osztályirodalom. Osztályérdekek falazó intézménye, Tipikus békeeszköz, mint Kautsky II. Internacionáléja, melyet háborúban a múzeumba állíthat az uralkodó osztály. Tehát „kard, melynél a markolat fontosabb, mint a penge”, ahogy azt Franz Mehring egy most felfedezett, az angol munkásokhoz intézett levelében olvassuk. (1914 dec.) A P. C. a falazók békeszövetsége, a „függetlenek” kisded lelkiismeretnyugtató játéka — egy új katasztrófa előestéjén. Titkos front az ellenség a proletárirodalom, Charkow felé. Az ellenforradalom irodalmi frontjának felvonulása a proletár-forradalmi irodalom Internacionáléja ellen. A charkowi kongresszus tetté, erővé kristályosított egy folyamatot. A kezdőlépés pozitívuma (noha az összes radikális, baloldali lapok elhallgatták és elsikkasztották a kongresszus tagadhatatlan sikerét) leleplezőn mutatta ki a vele szemben álló irodalom életnegativumát, reakciós voltát. A P. C. jelentősége mint a polgári irodalom egyetlen internacionáléja, így hatalmasan megnőtt. Ezért a P. C. mostani reneszánsza. A frontok felfejlődnek. A proletárirodalom már megszervezte kulturfrontját Charkowban és ez a proletárirodalom nyíltan hangoztatta: a szó — fegyver! A kapitalista osztálytársadalom kulturfrontján tehát meg kell szervezni a — „béke” frontot, el kell hitetni, hogy itt a szó a világért sem eszköz, hogy az csak a szépség és a humanizmus virága, hogy ezalatt az imperializmus nyugodtan fejlődhessen a döntő csapásra.

A magyar irók legújabb szívügye: a Pen-Club. És a P. C. legharsányabb propagálója a Nyugat. Tavaly még Klebelsberg volt a szívügy, ma már ez kevés. Miért? A Nyugat egy év előtt a nemzeti koncentráció, a virágoskert jegyében indult új útjára. Ezt a munkáját dicséretre méltó alapossággal végezte el. Az ellenforradalmi, az osztályharcellenes irodalom benne és általa le nem becsülhető hatalom lett. Hatalom, mely megfojtott minden mást (100 százalék, Forrás), mágnes, mely a frontok közt lézengők közül még Illyés Gyulát és Kodolányit is pompásan felszippantotta. A mór megtette kötelességét, a mór tehát mehetne. Oh nem. A lokális ellenforradalom nem állhat meg a nemzeti koncentrációnál ha időszerű akar lenni és így a világhelyzetnek megfelelően törvényesen európai reakcióvá terebélyesedik. Ma már a virágos kertben is tudják, hogy hol az igazi ellenség. A felszaporodott seregre új hivatás vár. Uj front csábit, új front sürget: Európa. Ezzel a jelszóval áll vagy bukik a válságba került kapitalista polgári társadalom, tehát csak vele menetelhetnek a francia imperializmus vezetése és a pápa védnöksége alatt a civilizáció bajnokai. Magyarország, a magyar kultura egyszerűen helyet kér és természetesen kapott az európai osztályharc frontján. Ma még Pen-Club-nak, Európának hivják a komédiát, de lehet hogy holnap már lehullnak az álarcok és látni, tudni fogja mindenki: miről volt szó. De akkor már késő lesz. (Stósz)