Mint a legtöbb műfajé, a regény útja is kettévált az utolsó tíz évben. Az egyik elágazás egyenes folytatása a régi francia regénynek, a román sentimentale-nak, felgazdagítva a modern lélekelemzés összes tekervényeivel és a stílusnak azzal a tökéletességével, mely az utolsó hatvan év fejlődésének eredménye. A másik formája a modern regénynek német eredetű: az avantgarde irányok elhalásakor keletkezett Tatsachenroman, mely elfordul az analytikus regény irracionálisba kanyarodó tekervényeitől, labilis egyensúlyállapotától és formatökéletességétől, hogy puritán igénytelenséggel ragaszkodjék a tényekben megnyilvánuló valósághoz. Ez a kettéválás túlnőtt a művészi problémák keretein és általában véve világnézeti állásfoglalás felé mutatott: az analytikus regény t.i. polgári, legalább is baloldali polgári állásfoglalást jelentett, mig a riportregény szocialista — pontosabban: öntudatos szocialista tendenciákkal indult... Igaz, ez a helyzet ma némileg megváltozott; egyrészt a szocialista gondolkodás egyes reprezentáns képviselői visszatértek az analytikus regényhez (így utolsó regényeiben Gorkij is) másrészt abban a bámulatos anyagcserében, melylyel a mai közvélemény a legkülönbözöbb irányokat és hatásokat befogadja és a maga képére alakitja s korunknak minden zürzavarossága mellett is egyöntetűségre való hajlama következtében a riportregény megszűnt szocialista sajátosság lenni. A mai polgárság, ha nem is racionális, de racionalizált szellemének nagyon is megfelelt az a makacsság, mellyel a művészet a valósághoz ragaszkodott. Kiderült, hogy a botnak két vége van, s ha jó volt e látásmód arra, hogy a tényeken keresztül megmutassa e társadalom egész visszás világát, jó volt arra is, hogy éppen a tényeken keresztül lerögzítse és megmerevítse ezt a világot. Ma az a helyzet, hogy az analytikus regény néhány magányos és előkelő szellem különvéleménye, s noha ezeknek — ha éppen oly világhirességek mint André Gide vagy Jakob Wassermann — sikerük is lehet, mégis korunk kényelmetlenségében kényelmes és csökönyösen szűkhorizontú életszemléletének inkább megfelel a riportregény. Egykét kísérlet akadt csak, mely hol az. egyik, hol a másik irányból kiindulva túlmutatott e helyzeten s ezek közül egyik legmerészebb John dos Passosé.

Dos Passos a riport-regényből indul ki, de első regénye, mellyel sikert anatott, a Manhattan-Transfer (Nagyváros) már destruktiv tendenciájú a riport-regény határozott és szigorú szerkezetével és téma-egységével szemben. Destruktiv, mert a regényt elemeire bontja szét s ez elemeket minden logika nélkül építi egymás mellé. Logika nélkül, ez természetesen csak frázis; szerencsére már itt is megtaláljuk azt a titkos és konzekvensebb logikát, mely egyedül szabja meg a művészet ok és okozati viszonyát, de még nem elég szigorú ez a logika. Dos Passos első regényében már érezzük azt a hatalmas élményt, mely ezt a különös írót lenyügözi, de élményei, mint a varázslóinas felidézett szellemei, egyuttal hatalmukban tartják őt s innen a kuszaság, mely regényeinek gyöngéje, de egyben ereje is. — Az író még nem ura anyagának.

Uj regénye nagy fejlődést mutat. Már virtuóza az írásművészetnek. Alig akad ma író, aki mélyebben gyökeredzne a mindennapi élet egész aprólékosságaiban. De vigyázzunk! E valóságok mögött és rajtuk keresztül megmutatkozik az író minden gyűlölete, szeretete és az az egész kézzel meg nem fogható írói attitude, mely a művészet lényege. S az író, hogy megmutassa, mily kevésre becsüli e tényeket önmagukban, gúnyosan össze-vissza dobálja őket s a legkülönösebb összefüggésbe hozza egymással. A regény három egymástól független, de egymással párhuzamosan haladó részből áll: a kamara-szemből, a világhiradóból és magából a regényből, melynek szervi összefüggése meglehetősen laza. Lehet-e egyáltalán regénynek nevezni ezeket az összefüggéstelenül fel-felvillanó sorsokat és érdektelen alakokat, melyekről még tartalmat, vagy ismertetést is lehetetlen nyujtani, hisz minden indokoltságuk az a keverés és megvilágítás, mellyel az író feldolgozza őket. E befejezetlen sorsokkal párhuzamosan halad a világhiradó, mely a világ eseményeit mozihirek formájában dolgozza fel és a kamara-szem, mely az író legmélyebb ösztönéletéből kiragadott képek és élmények mesteri feldolgozása, prózai formája mellett is az irás legnemesebb eszközeivel ható líra. S minde kúszaság felett mesteri kézzel uralkodik az író. Irásművészete teljesen tudatos szerkesztés.

Mint ezt egy ilyen formavilágú írónál hangsúlyozni felesleges is, határozott és öntudatos szocialista. A társadalommal, melyben él, semmi közösséget nem vállal. Gúnnyal kezeli, de nem is támadó gúny ez, hanem oly közönyös és fölényes gúny, melyet csupán olyasvalaki sajátíthat el, akinek e társadalomhoz már semmi köze. S e ponton az író állásfoglalása kettészakad. Rezignáltan, pesszimista kétellyel szemléli e világ egész szorgos és fontoskodó tevékenységét, de biztosan hisz abban a folyamatban, mely el is pusztítja e világot, mint ahogy létrehozta.

John dos Passos mindenképpen értékes alakja az irodalomnak. Merész szellem, tökéletes írásművész és nem utolsó sorban lázadó, kinek tiltakozó szava súlyos tanuságtétel egy embertelen kor egész visszássága ellen. (Budapest)

* Der 42. Breitengrad. 1931, S. Fischer Verlag.