A háborús könyvek konjunkturája békét igazol: biztonságot, megállapodást, de itt-ott felszakad a fátyol és újra valóság a hulló ember. Lásd: Palesztina. Nem a szentfal csinált itt háborút, de újra az imperializmus, melynek Palesztina és népei csak eszközök. A Wellbühne-ben C. v. Ossietzky a következőket írja: „Palesztinában a mohamedánok számbeli fölénye megdöbbentő. Hatszázezren állnak szemben 150 ezer zsidó bevándorlottal. A zsidók, akik szocialista és más altruista eszmék pionírjai túlbuzgalmukban nem igen törődnek másokkal. Ami nagyon is jól jön az arab nemzeti eszme üzéreinek és szítóinak: a középkori feudális nagybirtokosoknak. Anglia? A két ellenség veszekedéséből profitál (A régi recept: Indiában a hinduk és mohamedánok) Zion és Balfour deklaráció: hamuhintés és amellett jól összeegyeztethető a brit gyarmati imperializmussal. Palesztina a legfontosabb etap Bagdad és India felé” (Fő jelen-i tősége: Palesztinával keresztülvágja az izlám népek gyűrűjét, azonkívül: a szuezi csatorna kétoldali kontrólja és a Vörös tenger kincsei). Végeredményben az egész véres komédiának a dolgozók isszák meg a levét. A zsidó és az arab proletár csak eszköz és Arnold Zweignak van igaza, amikor ugyancsak a Weltbühne-ban nem Palesztináért, nem Zionért, de a „Dolgozó Palesztináért” száll síkra. Az arab nagybirtokosok alapjában a progresszív érzelmű zsidó pionírok ellen támadnak. (Fasizmus itt is) Meghurcolják a véres kardot: az izlám veszélyben! Hogyne lenne az izlám szent eszméje veszélyeztetve, ha a zsidó munkás magasabb életstandardját figyelve és tőle tanulva, egyszerre az arab munkás is elkezd helyzetén gondolkozni. Hogy a zsidó Munkásság helyzetét mégjobban megnehezítsék: a polgári cionizmus is megkezdi aknamunkáját, (erre a veszélyre Palesztina könyvében Holitscher már rég felhívta a világ figyelmét) a polgári cionizmus útjára bocsátja rossz szellemét, mely mint minden más hasonló mentalitás a zsidók nemzeti munkáját is csak rentabilitása szerint értékeli. Zweig nem megy tovább, pedig a vádat tisztán érthetően kell megszövegezni. Ugy ahogy ezt megtette az Imperializmus elleni liga második frankfurti kongresszusa, amikor még a palesztinai események előtt érthetően formulázta meg a vád szövegét: „A cionizmus, mint a zsidó és arab munkás elnyomója, nem más, mint az angol imperializmus eszköze”. Az elangolosodott zsidó nagytőke, Palesztina fővédnökei a zsidó és angol nemzeti politikát egy kalap alá vonják (Lord Reading (ezelőtt Rufus Isacs) Lord Melchett (ezelőtt Alfred Mond)). Ezek a fővédnökök tették lehetővé, hogy Balfour nyiltan kijelentse: Palesztina és a cionizmus csak eszköz a világbirodalom megnagyobbításához. Ma pedig a Labour Party három olyan embere a mozgatója annak a ligának, mely a palesztinai mandátumot „hetedik dominiummá” akarja változtatni, mint Kenworthy, Wedgwood és Drummond Shiels. Ehhez már nem is kell kommentár. A jó európai nyugodtan emészti és élvezi Remarquot: a multat és nem akarja látni a jelent. — A multkor Beteg Európáról írtunk s az individuális Európával szembehelyezkedő orosz kollektív tudat ezt a betegséget pontosan leolvassa a Remarque lázról. A Tat-ban A. Grabowsky tolmácsolja az orosz álláspontot. Az. oroszok szerint Remarque kispolgár, mert a háborút csak a maga kis nézőszögletéből látja és nincs érzéke az egész szemléltetésére. „A Nyugat privátember módjára gondolkozik, kollektiv sorsokat nem képes megélni, mélyen el van merülve a polgári világ kicsinyességébe. Remarque a spengleri teória legigazibb bizonyítéka. Pedig az egyént sohse szabad fontosabbnak tartani az összességnél: ez a mi alapvető keleti tanunk. És ezért segít minket a történések ereje és azért fogunk győzni. Igen, Nyugaton a helyzet tényleg változatlan: ez Remarque könyvének egyetlen igazsága”. Ma már nyilt viták hangoskodnak mindenfelé. A Neue Bücherschau egy ilyen vitaestről számol be. A téma: Remarquizmus (tehát passzivizmus) vagy aktivizmus? A vitaest szenzációja és minden szóharcnál igazabb eredménye Ludwig Renn felszólalása volt. Renn szószerint a következőket mondta: „Ma már látom, hogy úgy Remarque mint én egy nagy hibát követtünk el: ezeket a könyveket máskép kellett volna megírni. Én könyvemet még évekkel ezelőtt, akkori polgári befogottságomban írtam — ma már tudom, hogy a békéhez csak egy út vezet: a forradalom konzekvens útja”. Ez volt az est legigazabb eredménye: a megtámadottak egyike beszélt és becsületes nyíltsággal ismerte fel hibáját. Mikor fog Remarque így beszélni? Talán soha, mint azt a Literarische Welt-ben nyiltan beismeri, amikor megkérdezik tőle hogy mért nem avatkozott be eddig a személye és műve körüli vitákba? „Mert nem tartottam és nem tartom egyáltalán szükségesnek”. A remarquizmus ezt meg sem engedi, mert ez — vállalni, védekezni, harcolni, megváltozni — már aktivizmus: továbbélés, célszugerált harc: jövő. Remarque pedig gránátoknál bűnösebb harcban gyilkolta le önmagát és nemzedékét.