Egy tizenötéves fiú feljegyzései

(X.)

Most semmi pénzért sem mennék férjhez, (bár meg van a jogom; juniusba múltam tizenhat éves). Megfigyeltem különböző házasságokat. Ugy látom, hogy a legtöbb szomorú. Egy példa közvetlenül előttem áll:. az apámé és az anyámé. Azelőtt nem ivott az apám soha. Most, hogy az anyám más véleményen van, mint ő, iszik. Másrészt mindent én magam akarok megélni. Mindaddig mig nem éltem meg mindent, nem nyugszom.

Viszont nagyon jól tudom, hogy az embernek uralkodnia kell magán ha nem akarja elveszíteni a fejét. Mindig két erő küzd bennem. Hogy melyik fog győzni, nem tudom. Az egyik erőt, amely arra hajt, hogy mindent én magam éljek meg Dunjkának nevezem. A másikat, amelyik visszatart, Szilfidának. Szilfida az erősebb: Dunjka egy közönséges leány, aki ideológiai szempontból nem ér semmit.

Most az ideológiáról. Az ideológia segit bennünket keresztül az életen. De az ember nem tudja mindig, hogy melyik az igazi orientálódás. Például a tánc. Mindig az volt a véleményem, hogy nem szabad táncolni. Egyik este bekerültem a gyári klubba és látom, hogy táncolnak. Hivatalos elintézni valóm volt Ivanov sejtvezetővel. Felhasználtam az alkalmat és megkérdeztem tőle:

—  Hát szabad táncolni? Ezt mondta:

—  Hisz ezt sose tiltotta meg senki.

 

—   De miért mondják mindig, hogy a tánc kispolgári, sőt mint ahogy valaki a második osztályban kifejezte, semmi egyéb, mint kölcsönös nemi dörgölődzés.

—   Nagyon is tanultak vagytok, — mondotta Ivanov. — Mi nem vagyunk egyáltalán szerzetesek. Aki szórakozni akar, hát tegye. A fő dolog az, hogy nem árt a másiknak.

Hát most ebből okosodjék ki az ember! Nagyon nehéz valamely ideológiában pontosan eligazodni s mégis az egész életvitel ettől függ.

Az irodalomban könnyebben kiismeri magát az ember, mint a mindennapi életben. Valamely irodalmi művet az ember elolvashat többször és mindent meggondolhat: a mindennapi életben azonban mindig tüstént dönteni kell. Az iskola az embert a legtöbbször nehéz helyzetbe hozza. Ezért azután állandóan önállóan kell határozni. Se ideje, se embere az embernek a megtanácskozásra. Különösen ha összeütközése van az embernek a tanítókkal és felkelések vannak. A mi iskolánkba gyakran vannak felkelések. Egyszer, amikor az inspektor nálunk volt, azt mondta, hogy mi egyáltalán nem iskola vagyunk, hanem egy őrült banda. Ez természetesen nem igaz. Persze gyakran vannak nálunk mindenféle összeütközések, ám forradalmi korszakban élünk és nem mehet máskép.

Szinaida Pawlowna vezeti a Puskin szemináriumunkat. Nagyon érdekes vele együtt dolgozni. Most vette át velünk az Anyegint. Az ilyen analízisek alkalmával mindenekelőtt az ideológiára kell figyelni. Az Anyegint természetesen keresztül kasul hatja a feudális naturál-gazdasági-agrárkapitalisztikus ideológia. (Tényleg nagyon nehézkes kifejezés, de máskép nem tudom megmondani). Ez egyáltalán nem szégyen Puskinra nézve, mert hiszen az ő idejében még nem volt proletárdiktatura és szovjeturalom. Akkoriban a cárizmus uralkodott. Ennek a képviselője, első Miklós üldözte Puskint. Először Kisenewbe, azután pedig szülőfalujába száműzte. Egy dolog azonban érthetetlen számomra: Puskin félig néger volt s nem értem, hogy forró vére mellett hogy írhatott egy olyan hideg és szenvedély nélküli művet, mint az Anyegin... Szinaida Pawlowna azt mondja, hogy az akkori fiatal leányok lelkesedtek Tatjánáért. Előttem teljesen felfoghatatlan, hogy Tatjana hogyan lehetett ideál abban a romlott feudálkapitalisztikus korszakban. Felfogásom szerint akkoriban ilyen nők egyáltalán nem léteztek és Puskin, mint romantikus költő ezt az alakot egészen a képzeletéből teremtette. Anyegin se egész világos előttem. Erről azonban nem tudok ítéletet mondani, mert a férfiak lélektanában nem ismerem ki magam. Semmi áron se szeretnék ilyen Tatjana lenni. Nem is leszek soha. Ha az embernek őszinte az érzése, akkor ennek az érzésnek át kell adni magunkat, nem pedig elnyomni. Általában Tatjana egyáltalán nem ideálom. A forradalmi küzdelmet nem ismeri. Forradalmi küzdelem nélkül viszont az élet lehetetlen. Másrészt viszont ismét tetszik, mert cselekvései közben megőrzi az önuralmát. Ez pedig sokat jelent. Nékem például az ilyesmi csak egész külsőségesen sikerül. A bensőmben állandóan tombol valami harc. Természetesen Tatjánának sokkal könnyebb, mert ő ugyan akkor, amikor Tatjana volt, nem volt egyszersmind Oktobrina, azaz Szilfida, ő csak azt cselekedte, amit a feudális morál diktált számára. (Igy állítja be Nikpetos).

A legtöbb leány közülünk moziszínésznő, vagy pedig táncosnő akar lenni. A tanulással keveset törődnek. A fő dolog számukra, hogy a vizsgákat elintézzék. Hogy ezekből marad-e vissza valami, az teljesen közömbös előttük. Ez a magyarázata annak, amiért a legtöbb pontosan olyan tudatlan, mint Staszja W. Az ötödik csoportból egy leány ezt mondta: „elvégzem az iskolát, mozisztár leszek és Amerikába utazom. Ez az életprogrammom”. A leányok közül egyesek az iskola elvégzése után a gyárba akarnak menni, hogy bele nőjjenek az uralkodó osztályba.

Szója Trawnikova üldöz. Ahol állok, ahol megyek az iskolában mindenütt ott van ő is.

Augusztus 16. Voltam a gyár sejtűlésén. Figyelmeztettek bennünket arra, hogy iskolánkban a szociális munka nagyon rosszul szervezett. Ebben maga a második fokozat a hibás, nem pedig a tanítók, ahogy mi tanulók feltételezzük. Szerjoska Blinow válaszában kifejtette, hogy mi nem csinálhatunk semmit, mert minden a skrabok kommandója szerint történik, minek következtében még az olyan dolgok is, mint az önkormányzat, „egy olyan rokkant, aki a skrabok martkóján biceg”. Erre azt mondták, hogy mi vagyunk a hibásak, mert nem vagyunk elég aktivak: nem is említve, hogy még egy egész sereg más szociális kötelesség is van. Szerjoska erre kijelentette, hogy hiszen vannak fali ujságjaink és köreink. Ők azonban továbbra is csak hangsúlyozták, hogy nálunk a pionir munka szervezete rossz s hogy a ´mi pionírjaink (az alsóbb osztályok növendékei) nem csinálnak egyebet, minthogy a tanteremben zenére menetelnek és játszanak. Holott a pionir munkán kivül van még mindenféle más szociális munka. Szerjoska ezekre még akart valamit mondani, mire ők azt felelték, hogy sokkal könnyebb szájjal, mint cselekedettel aktiv lenni. Röviden: nagyon alaposan megmosták a fejünket. Most a jelszó: legyünk aktívabbak.

Augusztus 17. Megmondtam Szilvának, hogy a napló, amit átadott, töredékes. Nem szólt egy szót sem. Tehát igaz. Megmondtam még, hogy egyelőre nálam akarom tartam a naplót, mert még nem olvastam el mindent pontosan. Ezután átadtam neki azt a három füzetet, amiket az első trimeszterben írtam. Megelőzőleg persze átolvastam és megállapítottam, hogy nem tartalmaznak semmi olyast, amít Szilva esetleg nem olvashat el. Nagyon érdekel, mit fog mondani, ha elolvasta.

Augusztus 18. A Kövérkével való dolog kínos fordulatot vett. Amint most kiderül, a skrabok több ülésen foglalkoztak a dologgal (titoktartás pecsétje alatt közölte velem ezt Nikpetos) s Szinaida Pawlowna nyilvános tárgyalást követelt mindazok jelenlétében, akik az ügyben részesek. (Tehát a fiúk legnagyobb része). Jelnikitka azonban kijelentette, hogy a többi fiú csupán Rjabcev buzdítására került ezekbe az üzemiekbe; ezért tehát ha tárgyalásra van szükség, akkor az egyes egyedül velem történjék. Kövérke felfuvalkodottan és egész kipirulva büszkélkedik most köröskörül. Több ízben behívták a skrabok szobájába és Szilva azt mondta, hogy Kövérke nagyon büszke arra, hogy az egész izgalom középpontjában áll. Megkérdeztem Nikpetost, hogy miként végződhet ez az egész; véleménye szerint legfeljebb nyilvános dorgálást kapok.

Különben közbe fog lépni érdekemben. Azt a tanácsot is adta, hogy a fiúk közül válasszak védőt magamnak.

Sokat gondolkoztam a dolog felett. Még nem tudom, hogy kit válaszszak. Megmondtam a dolgot Szilvának is. Azt kérdezte, vajjon nincs-e kifogásom az ellen, ha ő mutatkozik késznek e szerep vállalására.

—   Mit hozol majd fel védelmemben? — kérdeztem.

—   Majd meglátod. Ez nem tartozik rád. A fő dolog a beleegyezésed. Azt mondtam: — Jól van!

Augusztus 19. Ma egy olyan alapos rugást kaptam, hogy menetközbe sántítok. Az iskolába azért ennek ellenére járok. Juska Gromov rugott meg. Pedig nem is volt oka, hogy belémszaladjon, mert hiszen ugyan abba a csapatba játszik, mint én. Amint a lábam meggyógyul majd adok én neki, annál is inkább, mert igazi futballcipőm van.

Augusztus 20. Ma nagy botrány volt az iskolában. Mindent sorjában mondok el, hogy magam is elokosodjam rajta.

A Puskin szemináriumba történt. Szinaida Pawlowna már régebben feladott egy dolgozatot Anyegin Eugenről. A dolgozatot három nappal ezelőtt nyújtottuk be. (A szemináriumban a két idősebb csoport, a negyedik és az ötödik vesz részt).

Ma, amikor mindnyájan egybegyűltünk, nagy dérrel-dúrral hírtelen megjelenik Szinaida, titokzatos ábrázattal leül, füzeteinket és papírjainkat rendezi az asztalon, ránk mered és hallgat. Mi is rámeredünk. Igy mulik el körülbelül három perc. Én köhécselek. Volodjka Schmerz kuncog. Erre azt mondja Szinaida Pawlowna:

— Ha Alexander Szergejevics Puskin még élne, valószínüleg másodszor halna meg, hacsak a tizedrészét elolvassa azoknak a hihetetlen értelmetlenségeknek, amiket maguk összefirkáltak róla. Nem is találok szavakat. Vagy pedig hogy a maguk kedvenc nyelvén fejezzem ki magam: itt az ördög sem ismeri ki magát! Nem! Ez se elég! — Kár hogy erősebb kifejezést nem használhatok!

Eleinte egész csendbe voltunk. Az utolsó szavakra azonban mindannyian hangosan felnevettünk. Szinaida Pawlowna folytatta.

—  Természetesen nem mindannyian tüntették ki ennyire magukat. Van pár viszonylagosan jó dolgozat is, ezek azonban mint minden kivétel, csupán az általános szabályt igazolják. Itt van például illusztrálásául annak, hogy miféle értelmetlenségeket hordtak össze.

Kinyitott egy füzetet és olvasta:

„Puskin regényíró és marxista volt. Ebből az okból kifolyólag egész regényt írt Anyegi Eugen cím alatt. Törekedett ebben kora osztályharcát kiemelni. Ennek ellenére azonban burzsuj volt, mert a proletáriátusról nem írt semmit, csak a burzsoáziáról... Ezután megnősült éti írt egy mesét „Mese Szaltan cárról és a szolgájáról, Baldáról” cím alatt. Ezután párbajba megölték és eltemették az Anyegin Eugent azonban még ma is lehet olvasni...”

Mindjárt, amint olvasni kezdett bolond nevetésbe, direkt nyihogásba törtünk ki. Szinaida Pawlowna azonban anélkül, hogy egy arcizma megrándult volna, ránk nézett és mondta:

—   Tulajdonképen kin mulatnak? Csak saját maguk felett! — Jegyezzék meg, ezeket Gogoly mondja, akit valószínűleg ugyanolyan figyelemmel olvastak, mint Puskint.

—   Mindannyian így írtak Szinaida Pawlowna? — kérdezte Szilva anélkül, hogy felállt volna.

—   Már megmondtam, hogy vannak kivételek, — válaszolta Szinaida Pawlowna. — Ez azonban nem változtat semmit az általános képen. Itt van például egy tartalmi kivonat, amit elejétől végéig hallgassanak meg.

Elővett egy papírt és olvasta:

„Eugen egy tékozló úr fia volt: bement az ódujába és látta, hogy a nagybátyja az asztalon fekszik. Elkezdett lelkesedni a vidékért, de csakhamar elvesztette lelkesedését és el volt varázsolva. Tatjána földbirtokosnő volt. Regényeket olvasott, ütötte a cselédeket és fűzöt viselt. Tatjána beleszeretett Anyeginbe és megparancsolta a dajkájának, hogy vigyen el egy levelet hozzá. A dajka a levelet unokájával a szomszédba küldte. Tatjána nagyon szerelmes volt Anyeginba, egyre róla álmodott, közösen látogatták a szegényeket és a vágyódásban szenvedtek. Tatjánáért azonban a költő Lenski lépett közbe. Lenski mindenben ellentmondott Anyeginnek és mindennap verekedtek. Egyszer Anyegint eltalálta a revolverrel és keresztül lőtte. Ezután Tatjána nőül ment barátjához a generálishoz és nagyon gazdagon élt, napról-napra mulatozásokkal töltötte idejét és a cári udvarban észrevették. A férje nyomorék volt. Eugen ismét meglátta Tatjánát és ismét beleszeretett, ő adta fel és vette le a köpenyét”. Eugen elment hozzá bevallotta az érzelmeit, Tatjána azonban kijelentette, hogy a generálisnak a felesége, akihez hű marad. Ezzel zárul az Eugen tartalma”.

—   Ezt Staszjka Welepolszkája írta — kiáltott Juska Gromov, anélkül, hogy felállt volna. — Én magam láttam, amint erre a papírra írta.

—   Lássa Gromow, mit idéz fel a maga neveletlen nyelve, — mondotta Szinaida Pawlowna kevés hallgatás után. Ki szólitotta fel magát arra, hogy az egész terem hallatára beszéljen? Staszjka tudását ezáltal egyáltalán nem növeli és a kedvét se fokozza a tanuláshoz. Ezzel csak azt érheti el, hogy Staszjka lemond az iskoláról.

Alig mondta ki ezeket Juska Gromow, megszünt a nevetés. Sztasjka Welepolszkája felugrott, dobbantott a lábával, egész elpirult, valamit akar mondani, a szemei azonban már tele voltak könnyel — és kirohant a teremből. Ezzel azonban még nem volt vége a dolognak.

Erre attól lettem paff, amit Szilva csinált. Felugrott és ezt mondta:

— Nem! Az ilyen dolgokat okvetlenül a nyilvánosság előtt kell megbeszélni, Szinaida Pawlowna! Ha az ilyen dolgok mellett közönyösen elhaladunk, akkor az iskola második fokozata egész fölösleges.

A lányok minden oldalról zajongtak, Szilva azonban folytatta:

— Nekem teljesen közömbös, ha az, amit mondok nem tetszik a lányoknak. Nagyon világos, hogy miért nem tetszik nekik! Ha azonban Valaki a színházi studiók iránt érdeklődik, akkor menjen oda. Még mindig vannak elég sokan azok, akik szívesen akarnak tanulni s akik elől az iskola zárva marad. Ezek számára kell helyet csinálni!

A legtöbb leány felugrott és kiáltott valamit, a lárma azonban oly nagy volt, hogy egy szót se lehetett érteni. Páran, akiknek a szeméből csak úgy szikrázott a gyűlölet, oly annyira megközelítették Szilvát, hogy a kezeim ökölbe szorultak. A lányok nem nyugodtak meg. Erre Szinaida Pawlowna akkorát ütött öklével az asztalra, hogy az ropogott és elkiáltotta magát:

—   Csönd legyen! Vége! Ne felejtsék el, hogy az iskolába vannak.

Egész belepirult az izgalomba. Én azonban már észrevettem, hogy az ilyen krachokat szívesen veszi s csak úgy tesz, mintha bosszankodna. Amidőn többé-kevésbbé csönd lett, Szinaida Pawlowna elnök választását javasolta, hogy afölött döntsünk, vajjon Juska Gromownak jogában állt-e Staszjka Welepolszkáját névszerint megnevezni.

— Hogy azonban a vita ne fajuljon személyeskedéssé, javasolom, hogy a kérdést egy szélesebb plattformon tegyük fel. — Azt javasolom, hogy arról beszéljünk, vajjon a második fokozat ötödik csoportjában megengedhető-e, hogy egy olyan fokú tudatlanság uralkodjék, mint aminő az Anyegin Eugénről írt dolgozatokban mutatkozik.

Szerjoska Blinow, aki idáig egész csendesen viselkedett, mondotta most:

— Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, nem pedig, hogy vitatkozzunk.

—    Be kell vallanom Blinow — mondotta Szinaida Pawlowna, – nagyon csodálkozom magán. Máskor maga minden alkalommal a kimerítő megbeszélés mellett foglalt állást. Most egyszerre ellene van. Ám ha a többség a maga véleményén van, úgy javaslatomat visszavonom, és kész vagyok arra, hogy még egyszer előadást (tartsak Puskinról és műveiről maguk előtt. Talán lesznek szivesek arra emlékezni, hogy az elmult évben két teljes hónapot szenteltünk Puskinnak... A Welepolszkája ügyet azután az iskolaszovjet és általános iskolagyülés elé visszük.

—    Nem! — mondotta Szilva. — Blinow véleménye egyáltalán nem irányadó számunkra. Nekem például az a véleményem, hogy a Welepolszkája ügyet most még itt helyben le kell tárgyalni. Sőt, amellett vagyok, hogy határozatot kell hoznunk azoknak a rendszabályoknak a megnevezésével, amelyekhez az iskolának nyúlnia kell.

A szavazás megkezdődött. Az egyik rész a tárgyalás mellett, a másik rész a tárgyalás ellen foglalt állást. Erre felállt Szerjoska Blinow és ezt mondotta:

—    Én elmegyek. Itt valami olyan rendszabályról történt említés, amit tanítóink különös előszeretettel alkalmaznak. Közvetlen a szavazás előtt Szinaida Pawlowna az iskolaszovjettel és általános iskolagyüléssel fenyegetődzött. Ezáltal természetesen megnyerte a szavazatok nagy számát javaslata mellett s a megbeszélés megtörténik, dacára a jelenlevők belső ellenszegülésének. Az ilyen fenyegetéseket erőszaktevésnek és erkölcsi zsarolásnak kell neveznem. Semmi kedvem tehát egy erőszakkal kikényszerített megbeszélésben résztvenni.

A maga gondolatmenete, Blinow egyáltalán nem logika nélküli, — mondotta Szinaida Pawlowna, — de magának is be kell látni, hogy Staszjka dolgozata és Gromow vétsége mellett sem a tanulók, sem a tanítók nem haladhatnak el nyomtalanul. Már most mit tehetek? Javasoltam valamit, ami alkalmas arra, hogy a jövőben tájékoztasson bennünket. Egy olyan ésszerü rendszabályt, amellyel szemben a jelenlevők nagy része egyetért. Erre maga azt mondja, hogy azért van itt, hogy tanuljon, nem pedig azért, hogy diskussziókat folytasson. Az iskolaszovjetre és az általános gyülésre vonatkozó utalásomat viszont erőszakos eszköznek nevezi. Szinte azt hihetné az ember, Blinow, hogy érdeke, hogy a kérdés lekerüljön a napirendről s a megoldást szabotálja!

— Ugy van! Blinow azonnal távozzon, — kiáltottam. — Az ilyen veszekedések a legunalmasabbak és nem vezetnek semmire. Vagy tárgyalni akarunk, vagy pedig az oktatás folytatását. Ebből a fecsegésből már elég!

— Helyes! Helyes! — kiabáltak a többi fiúk. — Vagy tárgyalás, vagy oktatás.

Pár leány Blinowval együtt kiment, a többség azonban maradt és a tárgyalás mellett volt. Engem választottak meg elnöknek.

Szinaida Pawlowna elhagyta a helyét és beült az egyik padba. Én elfoglaltam az asztalnál levő helyét. Először Juska Gromow szólalt fel:

—   Nem tudom mi rosszat tettem!? Mi van abban, hogy Staszjka Welepolszkáját megneveztem? Ne írjon ilyen rossz dolgozatot!

—   Ne kiabálj! Nem ezt kérdezték tőled! Nem a tárgyról beszélsz! Üljön csak le Gromow, majd még szóhoz jút! — mondtam én.

Juska azonban ellentállott és azt mondta, hogy én a gyülést egész téves irányba vezetem s nincs jogom arra, hogy megjegyzéseket tegyek rá és így tovább. Ám minden oldalról kiabáltak feléje, úgy, hogy kénytelen volt leülni. Ezután Szilva beszélt:

— Ugy érzem, — mondotta — hogy fellépésem által a leányok egyrészét magam ellen ingereltem, de én nem tehetek másként. Én csak jót akarok nekik, nem pedig rosszat. Pár hónap mulva az ötödik csoport a főiskolára terül s ezzel belép az életbe. Igen ám, de mit visz magával innen a főiskolára!? Azt, amit ma Szinaida Pawlowna felolvasott előttünk, még műveletlenségnek se lehet nevezni. Az egész egyszerüen barbárság, vagyis abszolut tudatlanság. A legrosszabb benne, hogy Welepolszkája, nem tartotta szükségesnek valamelyik tanítóval vagy tanulóval, akik többet tudnak nála, a dolgot megbeszélni. Egész egyszerűen csupán a jószerencsére bízva magát, leírkált valamit abban a reményben, hogy azzal valahogy talán éppen hogy „átcsúszik”, ahogy a kisebb tanulók mondják. Konkrét javaslatom tehát abban foglalható össze, hogy az ötödik csoport szedje össze magát, hogy még az abiturium előtt likvidálja ezt az égbekiáltó tudatlanságot.

Erre felállt Wolodjka Schmerz. Rögtön észre vettem, hogy valami szemtelenséget tartogat.

—  Szinaida Pawlowna úgy véli — mondotta Wolodjka, — hogy Puskin másodszor halt volna meg ha a dolgozatainkat olvassa. Én is ezt hiszem, de azért, mert polgári származású, mi azonban mint a dal mondja „A parasztok és munkások ífjú gárdája vagyunk...”

—  Ez nem tartozik a tárgyhoz, Schmerz elvtárs, — mondottam, — maradjon kérem a tárgynál s ne csináljon zavart. Ellenkező esetben megvonom a szót.

Jól van, rátérek a tárgyra, — mondotta Wolodjka. — Tehát az a véleményem, hogy Gromownak meg volt a joga arra, hogy az Anyegin Eugenról szóló dolgozat szerzőjét névszerint megnevezze, mert ha Welepolszkája hosszú tere-ferékbe bocsátkozik is a skrabokkal, sőt gyakran bizalmasan félrevonul azokkal, az még távolról sem jelenti, hogy tényleg rendelkezik műveltséggel...

— A szónoktól megvonom a szót, — mondottam. — Csak az hiányzik még, hogy itt pletykálkodj, Wolodjka.

Schmerz csúnyán nevetett és leült a helyére. Én még hozzá tettem:

—   Általában Schmerz, ha itt a huligánt akarja játszani, akkor arra kérem, hogy hagyja el a gyülést.

—   Nem abból a fából faragott főkópé vagyok, aki csak úgy minden további nélkül ott hagy egy gyülést.

 

—   Micsoda? „Főkópé?” Mit akar ez jelenteni! Nézd, hogy szedd innen az irhád!

—   Jó, én megyek. A „főkópé” Puskin leveleiből való. Ajánlom: neked Rjabcev, hogy olvasd el őket. Likvidáld a saját tudatlanságodat.

Kiment. Az a felfogásom, hogy tudatosan tolta a dolgot erre a vágányra, igazolásul mindenki előtt, hogy én nem olvastam Puskin leveleit.

Erre egy idősebb leány vette át a szót és polemizált Szilvával. Különben pedig, — mondotta, — nem a tanulók, hanem a skrabok a hibásak a tanulók tudatlansága miatt. (Részben nekem is ez a ´véleményem). Minden tudás nélküli tanulókat nem lett volna szabad magasabb csoportokba engedni. Különben meglehetős engedékenységgel beszélt és az egész eset hamar befejeződik, ha nem történnek a következők:

Gyors léptekkel lépett a terembe Nikpetos, a szemeivel Szinaida Pawlownát kereste, leült melléje a padba s halkan de nagyon izgatottan szóba eredt vele. Szinaida Pawlowna tiltakozóan rázta a fejét s ugyanolyan izgatottan válaszolt. Végül mindannyian elcsendesedtünk s feszült figyelemmel néztünk kettőjükre.

Nikpetos hirtelen teljes izgalomba jött és hangosan mondta:

— És azt nevezik pedagógiai értelemben vett rendbehozásnak, hogy egy felnőtt leányt nyilvánosan annyira megbélyegeznek, hogy sírógörcsöket kap?!

Szinaida Pawlowna nyugodtan, de mégis hangosan válaszolt:

—   Erről nincs semmi értelme itt beszélni, Nikolaj Petrovics. Majd a tanári szobába beszélünk róla.

—   Nem, ez egészen téves, — mondotta Nikpetos és tovább akart beszélni, erre azonban én össze szedtem magam és ezt mondtam:

 

—   Nikolaj Petrovics, én nagyon becsülöm önt, meg kell azonban mondanom, hogy nem adtam át önnek a szót. Ezért ha magánbeszélgetéseket akar folytatni, ki kell mennie a folyosóra. Mi most itt a tárgyalás közepén vagyunk.

—   Ugy, most is tárgyalás van, ezt nem tudtam — mondotta Nikpetos és elhagyta a termet. Szinaida Pawlowna követte. Amint kimentek, a fiuk mindannyian felugráltak a helyeikről s bármennyit vertem öklömmel a padot, még se sikerült a rendet helyreállítanom. A leányok mind egy rakásba álltak és lefetyeltek. Oda jött hozzám Szilva és ezt mondta:

—  Felfogásom szerint nagy léptekkel haladunk a kispolgáriasodás felé. Mit lehet ez ellen tenni?

—  Mi a véleményed!? Hogy el kispolgárosodunk?!

—  Hát tárgyalás ez, kérlek? Azon kívül — nem tudok egy ellenszenves gondolattól szabadulni: röviddel azelőtt a pillanat előtt amikor Nikpetos megjelent, az a határozott érzésem volt, hogy mindjárt jön Nikpetos...

—  Nekem is.

—  Látod! Ez az elkispolgárosodás. Most pedig menjünk.

A skrabok szobájából vad lárma hallatszott. A skrabok mind egybegyültek. Nikpetos hangja túlharsogta valamennyiét. A kicsinyektől értesültem, hogy Staszjka Welepolskája tényleg sírógörcsöket kapott és haza ment.

A tanulók mindannyian feltünően lecsendesedtek. Ugy láttam, a legjobb kimenni a sporttérre. S úgy is tettem.

Augusztus 24. Az iskolába az a hír járja, hogy a skrabok között tökéletes szakadás állott be s hogy Nikpetos elakarja hagyni az iskolát. A skrabok mind Szinaida Pawlowna oldalára álltak. Nikpetos állítólag teljesen izolált. A fiuk közül sokain, a leányok pedig mind a pártját fogják.

Minden oly különöskép zavaros. Nem tudom például, hogy miként viselkedjem és kinek a pártjára álljak. Szilva teljesen Szinaida Pawlowna oldalán áll. Az a véleménye, hogy Nikpetosnak minden körülmények között, tekintet nélkül arra, hogy milyen érzéssel viseltetik Staszjka irányába, igazságosnak kell maradni és nyiltan bevallani, hogy Staszjkának nincs joga ilyen dolgozatokat írni s hogy egyáltalán nem való az ötödik csoportba.

Ezen a véleményen vagyok én is. Másrészt viszont... Először is nagyon szeretem Nikpetost, másodszor pedig elvileg mindig a kisebbség mellett foglalok állást... Kétségtelen a tanulók közül a legtöbben Nikpetos mellett állnak, a skrabok többsége azonban ellene foglal állást s természetesen ezek fognak győzni, mert a skrabok győznek mindig s részükről csupán arról van szó, hogy többségben legyenek.

Számomra a kérdés a következőképpen áll: vagy Szilva, vagy Nikpetos. Szilva úgy véli, hogy ha én Nikpetos pártját fogom akkor elvek nélküli ember vagyok.

Ezt a kérdést nem lehet egy csapásra megoldani. Nagyon alaposan fontolóra kell venni. Ezért tehát elhatároztam, hogy mindaddig egyik párt mellett sem döntök, amig nem találtam meg a helyes megoldást.

Augusztus 26. Miután az új iskolaév csakhamar megkezdődik, együtt voltam Szilvával Ivanov sejtvezetőnél megtudakolni, vajjon mikor lehetünk igazi komszomolisták. Hisz ép elég ideje már, hogy jelöltek vagyunk. Ivanov azt válaszolta, hogy nincs semmi kifogása ellene, ha ezt a kérdést a sejt határozat hozatal elé terjeszti; még azt is mondta, hogy a legnagyobb valószínüség szerint igazolni fognak bennünket. Véleménye szerint már lehetünk aktiv tagok. Egyes feltételekkel már rendelkezünk. Ez nagyon kellemes volt számomra. Azután arról vitatkozott Ivanov velünk, hogy nem a címről, azaz nem arról van szó, hogy komszomolistáknak nevezzenek bennünket, hanem arról, hogy tényleg azok legyünk. Ehhez azonban az szükséges, hogy az iskolában a munka a helyes mederbe kerüljön. Azt válaszoltam erre, hogy felfogásom szerint a munka színvonalának emelése, a mi régi sejtvezetőnk Szerjoska Blinow kötelessége.

— Nékem nem ez a véleményem, — válaszolta Ivanov. — Először is a ti Blinowtok — nagy sérelmező. Azonkívül ha mint komszomolisták mindent a vezetőre biztok, akkor az, ha még kétszeres erővel rendelkezik is, egyszerűen szétpukkadd a sok munkától, a többi pedig sétálni megy. Egyáltalán nem racionális mindent a vezetőre hárítani, Annál is inkább, mert az állam még is megadja nektek a lehetőséget arra, hogy kulturemberek legyetek. Ennek a bizalomnak tehát meg kell feleljetek és már most meg kell mutatni, hogy ti tényleg az avantgardehoz tartoztok. Ehhez azonban a magatok fáradhatatlan munkája szükséges, nem pedig az, hogy a munkát másra hárítsátok át.

—  A következőt akarom kérdezni Ivanov elvtárs, — mondotta Szilva. — Ép´ most jegyezte meg ön, hogy az állam megadja nekünk a lehetőséget arra, hogy kulturemberekké legyünk. Itt van azonban a következő: nálunk a szellemileg legelőrehaladottabb leányok a gyárba kívánkoznak. Talán jobb volna ha ezt most mindjárt megteszik, anélkül hogy az iskola befejezéséig várnak?

—  Mit akarnak a gyárban? — kérdezte Ivanov...

—  Természetesen dolgozni s általában belenőni az osztályba.

 

—   Micsoda?

—   Belenőni az osztályba, az az igazi proletárnőkké válni.

—   De hiszen nehéz a második fokozatú iskola után gyárba menni dolgozni! Hisz jóval fiatalabbakként kell kezdeni a gyári munkát.

—   A nehézségeket le lehet győzni.

—   Kétségtelen... Talán egész jó is volna némely kisasszony számára ha megszabadul a gyámoltalanságától, — mondta elgondolkozva Ivanov. — A kérdés azonban az, vajjon racionális-e, vagyis az energiáknak racionális kihasználása volna-e ez? A nép vagyonából már is tekintélyes öszszegeket költöttek rátok. Ezt a pénzt azért fektették belétek, hogy egykor szakismereteitek révén hasznosak legyetek. Váratlanul azonban tudományos terheteket a fél úton elakarjátok dobni, átakartok nyergelni és gyári munkásnők lenni!? Ez pedig azt jelenti, hogy azalatt az idő alatt, mig a gyárba beletanultok ismét egy nagy mennyiségü energia pocsékolódik el, amely alapjában véve felesleges. Az állam azonban nem rendelkezik semmiféle felesleges energiával, eltekintve attól, hogy nagyon sok a munkanélküli, köztük képesítéssel rendelkező. Ezeknek a munkanélkülieknek az alkalmaztatása helyett tehát ismét időt, pénzt, általában véve energiát pazaroljunk, és újból kezdjük a kiképzést veletek? Mindazt, ami eddig érdeketekben történt, egyszerűen elhajítsuk? Elvtársak! Ez nem megy! Nekünk szükségünk van közepes kvalifikációjú orvosokra, tanítókra és mérnökökre. Honnan vegyük ezeket, ha nem a másodfokozatú vagy ja hét évfolyamos iskolákból? A gyárra vonatkozó terveteket egy időre fel kell, hogy adjátok.

—   A gyárba való belépés tehát tilos számunkra? — kérdezte szomorúan Szilva.

—   Nem egészen, — válaszolta Ivanov. — Bizonyos szívósság mellett természetesen bekerültök. Ha nem hozzánk, valahova máshová. Azt a kérdést azonban, hogy ez racionális-e vagy nem, minden kétértelmüség nélkül fel kell tennetek. Elvégre nem vagytok minden információk nélküli trottlik, hanem világos értelmű emberek. Ha pedig ezek vagytok és belátjátok a Szovjetállam nehéz helyzetét, akkor nem szabad, hogy a nehézségeket növeljétek, hanem inkább arra kell törekednetek, hogy segítsetek a nehézségek elhárításában.

Ezután azt kérdeztem Ivanovtól, hogy hogyan képzeli az iskolánkban a munkát, az az mit kell csinálnunk, hogy a munka színvonalát tényleg” emeljük.

— Egyelőre nálatok a munkának semmi nyoma — válaszolta. — Ez a megjegyzés nagyon keserü volt számomra. Kétségtelenül semmi eredmény sem látható. A munka helyes felvételéhez mindenek előtt szükséges abba hagyni a fecsegést és nekilátni.

Megkérdeztem, hogy például Szilva és én mit kezdhetnénk.

—  Be vannak szervezve nálatok a pionirok?

—  Hogy érti? Nálunk a pionirok ünnepélyesen fogadalmat tettek, menetelnek, vörös kendőt viselnek a nyakukban, részt vesznek a tüntetésekben és...

—  De hiszen éppen ez az: vörös kendőt viselnek a nyakukban. Most minden iskolában pionír előőrsöket organizálnak. Ehhez a szervezethez azok a fiuk tartoznak, akik a különböző osztagokban nincsenek eléggé lefoglalva. Az előörsök kötelessége az iskolát az ország szociálpolitikai életébe való részvételbe bevonni. Ők épitik ki az Önkormányzatot, segítségére vannak a tanítóknak, még a tisztára oktatásra vonatkozó dolgokban is, s osztálytársaik politikai, testi és vallásellenes nevelésén szorgoskodnak. S mi minden feladataik vannak még! Ti egész jól vállalhatnátok egy ilyen előörs beszervezését nálatok.

Elmentünk.

Augusztus 27. Ma volt a tárgyalásom! a Kövérke ügyében. A bíróság elnökéül Szerjoska Blinowot választották. Először hagyta magát rá vetetni, azután elfogadta, de meglehetős savanyú ábrázattal. A vád képviselői Almakfis és Ninka Fradkina voltak. Volt két védő is: Nikpetos és Szilva.

Részemre egy külön padot állítottak fel és a Kövérkének is. Azután tizenkét segédbírót választottak: hat fiut és hat leányt. Amidőn a segédbírák között felfedeztem Volodjka Schmerzet, Juska Gromovot és még párat a barátaik közül, azt mondtam magamnak: na, neked rosszul megy.

Szerjoska Blinow megnyitotta az ülést. Ezeket mondta:

—  Tárgyalásra kerül Kosztya Rjabcev dolga, aki ellen az a vád merült fel, hogy egy, az iskolában megengedhetetlen dolgot üzött Jelena Orlovával. Kosztya Rjabcev bűnösnek érzed magad?

—  Mennyiben? — kérdeztem. — Magában véve ezt a dolgot bevallom, de nem látok benne semmiféle bűnt. Mindenki nyomkodta.

—  Ki az a mindenki?

—  Mind a fiuk.

—  Te voltál azonban a vezető és a felbujtó.

—  Egyáltalán nem.

—  Ki volt hát a felbujtó?

—  Senki se. Valamennyien csipkedték és nyomkodták, hisz ez csupán játék.

—  De hisz minden játéknál van egy vezető, mint például a futballnál a csapatkapitány.

—  A futball organizált játék. Ez azonban nem.

—  Na jó. Ez egyenlőre elég. Lena Orlova károsítottnak érzed magad?

A Kövérke hallgatott.

—   Nos Orlova? — kérdezte Szerjoska hivatalos hangon — mindenki a feleleted várja.

—   Megcsipkedett, — pötyögte alig hallhatóan.

Erre kitört a nevetés! Szerjoska a csengettyü után nyúlt.

—   Jelenlevők! Ha nem viselkednek tiszteségesen, kiüríttetem a termet. Tehát Orlova, megkárosítva érzed magad?

—   Egyáltalán nem! — kiáltott Kolka Paltussov, — hisz egész világosan mondja, hogy csak megcsípkedték.

 

—  Paltussov, még egy közbekiáltás és elhagyod a termet. Orlova, tehát kellemes volt neked?

—  Nem, — pötyögte.

—  Miért nem fordultál egy a skr... egy tanítóhoz?

—  Féltem.

—  Mitől?

—  Hogy... — pötyögte — hogy verést kapok.

Megint nevetett a terem. Szerjoska folytatta:

— Ez értelmetlenség, Orlowa. Mikor láttad valaha nálunk az iskolában, hogy a fiuk verik a leányokat?

—  Nagyon gyakran.

—  Tessék megengedni egy kérdést, — vetette közbe Szinaida Pawlowna, aki a hallgatóság közt ült. — Mondja Orlowa, miért nem jelentették az ilyen verekedéseket a tanítóknak? Miért nem tud ezekről senki közülünk?

—  Mert ez csak olyan játék, — válaszolta Kövérke. — Előfordul az is, hogy a leányok ütik a fiúkat.

—  Egyelőre elég, Orlova, — mondotta Szerjoska Blinov. — Most következnek a tanuk. A bíróság Kaurova polgártársnőt hallgatja ki, aki a szóbanforgó napon a felügyeletet gyakorolta. — Jelene Nikitisna mit tud ön ebben az ügyben mondani?

—  Azt mondhatom, — válaszolta Jelnikitka, — hogy Rjabcev, amilyen erkölcstelen, kétségtelen, hogy az egész társaságnak a felbujtója volt” amelyik Orlovának esett. Viszont az, amit ő és Orlova, mint ártatlan játékot állítanak be, egyáltalán nem játék, hanem szemérmetlenség. Az ilyesminek nem szabad az iskolában előfordulni. Ha Rjabcev nem vett volna benne részt, akkor még feltételezhető volna, hogy az egész ártatlan gyermekcsíny. Mi azonban még különb dolgokat is tudunk Rjabcevről.

—  Más dolgokról most mi nem akarunk tárgyalni, — mondotta Szerjoska. Ki kiván még mint tanú hozzászólni a dologhoz?

—  Én, — mondotta Polka Paltusov.

 

— Mi mondani valód van? Gyorsan!

Ekkor közbekiáltott Szilva.

—  Tiltakozom az ellen, hogy az elnök a tanút siettesse.

 

—   Na jó, — mondotta Szerjoska. — Nincs semmi értelme a dolgot húzni. Beszélj Paltusov!

Tehát, — kezdette Polka, — én is jelen voltam a játéknál. — Miért vonják felelőségre csak Rjabcevet? Az az egész a szokásos játék volt. Ha Rjabcevet a bíróság elé viszik, akkor az egész iskolát bíróság elé kellene állítani és több napon keresztül bírósági tárgyalásokat tartani. Gondolják meg csak egyszer a skrabok, vajjon ők maguk, amikor még kicsinyek voltak, vagy amikor még a második fokozatba jártak, nem követtek-e el hasonló dolgokat!?

—  Mondja azt Paltusov, hogy a tanítók, — javította ki Szerjoska.

—  Miattam hát a tanítók, hisz ez mindegy. Az irodalomban is lehet olvasni, hogy ők mit csináltak. Azelőtt azonban nagy volt a hatalmuk. Ilyesmikért azelőtt a régi iskolában a tanulókat megverték. Ezt ma már nem tehetik a tanítók, ezért találták ki a törvényszéket.

—  A törvényszéket senkise találta ki, — szakította félbe Szerjoska szigorúan. — A törvényszék a szovjetnyilvánosság organizált formája. De elég. A szó most a vádlókat illeti. Kérem Alexander Maximovics...

Almakfis azonban kijelentette:

— Lemondok a szóról, hisz a dolog világos.

Mindenki csodálkozva nézett reá. A másik vádló, Ninka Fradkinaj lépett elő:

—  Követelem, hogy Kosztya Rjabcev ´minden feltétel nélkül, oly szigorúan, ahogy csak lehetséges, megbüntettessék, példáúl arra, hogy az iskolából eltávolítsák. Nagyon is szabadok a kezei és egy lány mellett se tud elmenni anélkül, hogy ne csináljon vele valamit.

— Te magad cibáltad meg a mult héten a hajamat... — mondottam.

—  Vádlott, te még majd szóhoz jutsz. Most hallgass. — Ezt Szerjoska) mondta.

—   Én csak egyszer húzogattam, de te az enyémet többször, — mondotta Ninka. — Ez igaz, de mindig ő az, aki csípkiedi Jelena Orlovát. Ők mindig azt mondják, hogy nagyon tetszik nekik, ha Orlova csipog. És ha ő nekik tetszik, hogy én sípítozok s ha a cipőmmel az arcukba vágok, akkor engem is mindig nyomkodtak volna. Hisz undorító volna, ha szabad lenne, hogy minden leányt csipkedjenek és nyomkodjanak. Ezért követelem Rjabcev példás megbüntetését. S ha nem zárják ki az iskolából, akkor legalább száz feladványt a matematikából, amit mind egy hét alatt muszáj megcsinálnia.

—   A munka nálunk nem mint büntetés szerepel, — mondotta Szerjoska. — Most pedig a védőké a szó. Ugy-e te beszélsz először Dubinina?

—   Miattam... Beszélhetek először, — mondotta Szilva és felugrott a helyéről. Ránéztem és alig ismertem meg. A szemei lángoltak. Haja vadul hullott szét minden irányban:

Ha Rjabcevet kizárják, — mondotta, — akkor a többi fiút is ki kell zárni. Akkor a leányok egyedül maradnak az iskolában. Fradkina, aki ép most vádolta be Rjabcevet, ugyan úgy tudja, mint a többi, hogy nem egyedül Rjabcev a hibás ebben a dologban, hanem minden fiú. A folyosókon és a tanteremben állandó a kavargás, úgy hogy egyáltalán nem tudja az ember, hogy ki kicsodát üt, ki kicsodát csipked és nyomkod. Ez az egész a szovjet hatalom ideológiája ellen van, amelyik bevezette a koedukációt, hogy a nemek egyenjogúságát állítsa vissza és a nőt megmentse az elrabszolgásosodástól. Nincs ugyan kizárva, hogy Rjabcev talán gyakrabban használja a kezét, mint a többiek, ebből azonban még mindig nem következik, hogy mi a forradalom által teremtett rendet mellőzzük és a (leányokat elválasszuk a fiúktól. Miért nem birizgál és macerál engem senki? Mert én nem akarom s mert én sohasem tűrném! Ugyan így van ez mással is. Ezért tehát ahelyett, hogy Rjabcevet elítéljék, azt javaslom, hogy mind azokat a leányokat ítéljék el, akik az ilyesmit szivesen viselik s őket zárják ki...

—   Most önön van a sor, Nikolaj Petrovics, — mondotta Szerjoska.

—   Dubinina tulajdonképen már mindent megmondott, — kezdte Nikpetos. — Én azonban még valamit hozzá akarok tenni; minden emberben két elem küzd egymással, a jó és a rossz. Azelőtt képiesen az emberiség ezt az Isten és az ördög,vagy a világosság és a sötétség antithézisével fejezte ki. Meg volt ennek a kifejezése az irodalomban is. Shakespearnek például van egy drámája, a IV. Henrik. Ebben le van írva, hogy Henrik, még mint herceg hogyan adja össze magát egy kéjenccel és iszákos emberrel, névszerint Falstaffal s hogy hogyan üt rajta az utcán járó-kelőkön, satöbbi. Ezután Henrik király lesz és Falstaff hozzá siet abban a Íriszemben, hogy Henrik megfogja jútalmazni s az igazi bumlizás valójában csak most fog megkezdődni. Falstaff azonban nagyon téved. Henrik már alig emlékezik reá, legfeljebb úgy, mint valami súlyos lidércnyomásra... Ezt úgy kell érteni, hogy minden emberben van egy Henrik és van egy Falstaff. Néha, főleg talán az ifjú korban, Falstaff van felül; elegendő azonban, hogy az ember valami nagy felelőséget vállaljon és győz benne Henrik s Falstaff talár csak nehéz álom számára. Rjabcev cselekvését akarjátok megítélni, aki — s ebben teljesen megegyezek Dubininával — a szokásos diák dolgoknál nem követett el semmi rosszabbat. De tegyük fel, hogy ez Rjabcevben a Falstaff elemen nyugszik, hogy tehát nemsokára, mint a füst eltünik. Az elítélés által éppenséggel az ellenállását hívnátok ki és kényszerítenétek a Falstaff vonal folytatására... De hiszen mi nagyon jól tudjuk, hogy Rjabcevben több van Henrik hercegből, mint Falstaffból, vagyis több van a jóból, mint a rosszból...

Ebben a pillanatban Almakfis felugrott a helyéről.

— Szót kérek, — kiáltotta. — Mint vádló, ezt válaszolom a védőnek: Nikolaj Petrovics a jóról és a rosszról beszélt és megállapítja, hogy Rjabcevben több a magában véve jó, mint a rossz. Megállapítom és vallom, hogy Rjabcev cselekvési módja kvalitative túl van a jón és a rosszon, kvantitative azonban a kor csapadéka. Kész vagyok.

Senkise értette, hogy mit akart mondani. (Nikpetos tényleg kissé nagy Shakespeare barát; mindenhova becsempészi, ahová csak tudja).

— Magát illeti a zárszó, vádlott! — mondotta Szerjoska Blinow.

— Nem akarom magam védeni, — mondottam. — Ártatlan vagyok. Ezt mindenki tudja. Ha védeni akarnám magam, akkor ezt a komédiát támogatnám. Csak egyet szeretnék megjegyezni; először Nikolaj Petrovics, azután meg Alekander Maximovics beszélt a jóról és a rosszról. Ami alapvető politikai tudásunk azonban azt tanítja, hogy nincs se jó, se rossz, hanem hogy mindezek a gazdasági viszonyok függvényei. Ez a beszéd a jóról meg a rosszról csupán idealizmus. Az a véleményem, hogy bennem nincs se jó, se rossz; ha jól vagyok lakva, akkor jobb vagyok, ha éhes vagyok, akkor rosszabb és ha bántanak akkor tettleges leszek. Ez minden.

A bíróság tagjai kimentek a teremből és pontosan öt percig tanácskoztak. Amikor kimentek a szivem (nagyot dobbant; hát ha tényleg kizárnak?! Wolodjka Schmerz azonban már olvasta:

—...Felszólítjuk Rjabcevet, hogy a viselkedésére ügyeljen és a csípkedést hagyja abba; Orlowát és a többi leányokat hasonlóképpen felszólítjuk, hogy ne engedjék az ilyesmiket.

Szilva álláspontja győzött.

Augusztus 28. Egy új faliujság jelent meg minden aláirás és számjelzés nélkül. A címe: „Nikpetos számára”.

Miután máig még nem sikerült megtudnom, hogy melyik párthoz kell csatlakoznom, ezért az ujság készülésében sem vettem részt és még csak azt sem tudom, hogy ki adta ki. Szilva se tudja.

Az ujságban a következő cikk áll:

 

ORVOSSÁG. — KÜZDELEM A NYELVVISZKETEGSÉG ELLEN.

Professzor Iw. Iw. Durakow feltalált egy szert a nyelvviszketegség ellen. Tudvalevőleg ez a betegség az utóbbi időben annyira elterjedt, hogy ma már epidémiától kell tartam. Az orvosi világ igen tisztelt világítófáklyái, akik — mellesleg jegyezzük meg — a napokban két kovászos ugorka formájában a Nobel díjjal tüntettettek ki, életük kisebbik felét fentnevezett betegség elleni küzdelemnek szentelték.

I. I. Durakownak sikerült a nyelvviszketegség bacilusát felfedezni; ezt a bacilust az erősen fejlődött naplopás terjeszti.

A mi igen tisztelt tudósunk felettébb önfeláldozó módon beoltatta imagát e bacilussal, aminek következtében percenként képes lett ezer szót fecsegni, mely fecsegésnek tizenkét százaléka a legértelmetlenebb és legközönségesebb kvalitású pletyka. Hála azonban a tudós hősies önfegyelmének, sikerült e betegség ellen a gyógyszert is megtalálni.

Ez a szer azokból a különböző eszenciákból áll, amelyeket Kautskyból és más neves szerzőkből vontak el, akik Kautskyról írtak. Iwan Iwanovics Durakow antipletykusznak nevezte el.

Ajánlatos ebből a szerből foglalkozásmentes órákban és röviddel elalvás előtt bevenni.

Az antipletykusz mellett Durakow elvtárs a szóbanforgó rettentő betegség leküzdésére kidolgozott még egy sajátos életvitelt. Sikeres gyógyeredmény elérésére szükséges, hogy a paciens állandóan a következő témákkal foglalkozzék:

1.   Párhuzam Moszkva 1812-beli égése és az iskolánkban történt, skraboktól származó iskolarend elégetése között.

2.   A hasonlóságok és különbségek feltüntetése egy motorcsónak, egy zsaket, egy vastű és egy halotti mise között.

3.   Annak a problémának a megfejtése, hogy egy világító kopasz főn miként gyújtható meg a cigaretta. (Matematikai bizonyítás).

Egyik munkatársunkkal folytatott beszélgetés folyamán Durakow elvtárs kijelentette, hogy a nyelvviszketegség bacilusát először világméretben fedezte fel, amikor Curzon jegyzéke a Times vasárnapi számának terjedelmét túlhaladta. Amidőn az epidemia átterjedt a Szovjet Unióra is, a professzor áttelepedett Oroszországba, hogy itt speciális vizsgálódásokat végezzen. Ez alkalommal akadt a mi iskolánkra. A professzor a napokban kezdi meg iskolánkban a nyelvviszketegség betegség kezelését.

A megbetegedett nyelvek kezelésére több tonna szalmiákszesz áll rendelkezésre.

Mindez nagyon szép és teljesen egyetértek vele, a belső küzdelem; azonban napról-napra kínosabb bennem. Ki mellett állok? Nikpetos mellett, vagy ellene? Azt mondják Nikpetos végleg és visszavonhatatlanul megy. Nélküle üres az iskola.

Beszéltem Szilvával a kételyeimről. Ugy véli, hogy néki is nehezére esik, az elv azonban mindenek felett való. Ezenkívül még azt mondta, hogy ő már rég tudja, hogy a személyiség a történelemben nem játszik semmi szerepet. Ez mindenesetre igaz.

Augusztus 29. Végre elhatároztam magam és direkt Nikpetoshoz fordultam.

—  Nikolaj Petrovics, — kérdeztem —• ha a személyi és az általános összeütközésbe kerülnek, a kettő közül melyiket kell előnyben részesíteni?

— Az általánost, — mondotta Nikpetos.

—  Ugy. Ezért... nem állhatok azon az oldalon, amelyik az ön pártját fogja. S jóllehet nagyon nehezemre esik, a másik párttal kell tartanom.

—  Mire valók ezek a ´pártalakítások? — mondotta Nikpetos. Ugy vettem észre, hogy nehezére esik a beszéd. — Jól tudom, hogy nincs igazam. Elhagyom az iskolát. Egy ideig a személyit az általános fölé helyeztem.

Szinte könnyekbe törtem ki. Ezzel végződött a beszélgetés.

Augusztus 30. Szilva és én most már komszomolisták vagyunk. Az összes fórumok igazoltak. A pionír előőrsök megszervezése a feladatunk. Ez az első feladat, amellyel a párt megbízott bennünket.

Nikolaj Petrovics Oschogow ma hagyta el végleg az iskolát. Gyakran meglátogatom majd a lakásán.

Szeptember 1. Az előőrsök beválasztottak az iskolaszovjetbe. A pionírok magasra emelve vittek ki a teremből. Nem tudom miért, de a fiatalabb fiúk mindig nagyon szeretnek.

Éljenek az előőrseink!

(Vége)