Az ujra megnyilt Piscator-szinpad

Egy évi szünetelés után újra jelentkezik Berlinben a Piscator-színpad. Egy éves élete alatt sokat beszéltetett magáról s különösen újszerű rendezése messze a német határokon túl nagy érdeklődést keltett fel. Túl nagyot, mondják a százszázalékos proletár-forradalmár írók és éppen ezzel vétkezett eredeti szándéka ellen: hogy igazán politikai színház Legyen. Mert a politikai színház s általában a politikai irodalom forradalmi alapelve, amely a régi polgári irodalommal s ennek esztétikájával homlokegyenest szembehelyezi, hogy a tartalmat a forma elé teszi. Nem az a forradalmár író, aki egy új irodalmi formát talál ki s régi formát összetör. Ez csak „irodalmi forradalmár”. S nem a forma forradalmasítása adja meg egy irodalmi műnek forradalmi értékét, hanem a forradalmi tartalom egyedül.

S joggal hányja a baloldali kritika első évi működése után Piscator szemére, hogy inkább csak a formában volt forradalmár s nem a tartalomban, a rendezéssel képesztette el a közönségei s nem a tartalommal hatott rá: a túlrendezés megölte a tartalmat. Piscatornál önállósult a rendező- művészet s ennek következtében üres, semmitmondó játék lett a jómódú polgári közönség szórakoztatására. Piscator mellélőtt céljának a rendezés túlságos kihangsúlyozása által: politikai színház helyett, amít adni akart a feltörő új rendnek, a proletáriátusnak, lényegében nem ért el mást, mint „épater le bourgeois”.

Az új szezont megnyitó darab kiválasztása azt mutatja, hogy Piscatorra nem maradt hatás nélkül körének szigorú kritikája. Nem abban, mintha a rendezésben feladta volna a nála szokásos nagy apparátust. De Walter Mehring darabja, A berlini kalmár valóban csak a tartalomra helyez súlyt, a formával, legalább is a régi dramaturgia szabályai szerint, nem sokat törődik. Történelmi színjáték a német infláció korából, mondja az alcíme s egy férfi-kórus elmondja az előzményeket.

Megrázó ez a férfi-kórus. Pedig a szcenirozás egyszerű: a sötét színpadból, valahonnan a föld alól emelkedik ki egy háromszög férfi fejekből, megvilágítva csak a háromszög közönség felé forduló szöge, a szólista feje. De amit elmond.

Ki nem emlékezik még reá, az idegen is, aki csak messziről olvasta? Az újabb német történelem legszégyenletesebb fejezete, amikor a német nép nemzeti vagyonának csaknem felét elvesztette rövid pár hónap alatt, amikor a német munkás rosszabbul táplálkozott, mint a kínai kuli, amikor százezrek tanulták meg, hogy mi az, egészen közel lenni az éhhalálhoz.

A német márka teljes leromlása 1923 elején kezdődik el, amikor a franciák megszállják a Ruhrvidéket s a német nehézipar elrendeli a Ruhr-háborút. Ez a passzív rezisztenciát jelenti a megszállott területek lakosságára s azt, hogy pár hónap alatt milliók maradnak kenyér nélkül, akiket a német államnak kell eltartani. Miből? A normális bevételek távolról sem elegendők, nincs más mód, mint megindítani a bankóprést. Az eredmény: az állami függőadósság fantasztikus összegekre nő; januárban még csak két billió, áprilisban nyolc billió, júliusban 57 billió, augusztusban 1.200 billió. Épen ilyen fantasztikusan növekedik meg a bankjegyforgalom: két billó januárban, 3.200 billió augusztus végén.

A márka persze éppen ilyen fantasztikus méretekben zuhan. Hiába adja oda a Reichsbank egész deviza-állományát, a zuhanást csak rövid időre tudja megállítani; jön Stinnes és nagyszabású devizaüzleteivel bevezeti az újabb márkaesést. A Reichsbank feláldozza aranyállományának felét a márka támogatására. Hiába, mert a bankóprés dolgozik tovább. Májusban leesik a márka békeértékének tízedrészére, júliusban százezredrészére augusztusban milliómodrészének milliómodrészére.

Hogy ezalatt a német tömegek mit állottak ki, azt elképzelni is nehéz ma már. Hiába fizették nem csak a munkásokat, hanem az összes fixfizetésű alkalmazottakat hetente négyszer, a hétfőn kézhez kapott márkaösszeg szerdára teljesen elvesztette vásárlóerejét. A fix kamatozású papírok annyit se értek, mint az üres papíros, a járadékból élők koldusokká lettek, a német papírmárkát vagonszámra vették meg holland kereskedők, mint makulaturát; a német dolgozó tömegek nyomora határtalan volt.

A számok és értékek e boszorkányszombatján érkezik meg Berlinbe egy Kaftan nevű zsidó, valahonnan Keletről, pogrom elől menekülve, száz dollárral a zsebében s egy tüdőbajos leánnyal Svájcban aki csak akkor él, ha apja pénzt Lud küldeni. Kaftan tehát fel akar kerülni s minden lépésnél, amelyet az Alexanderplatztól elindulva Berlinben tesz, az inflációval találkozik. Hamar megérti, hogy la száz dollár nagy hatalom a zsebében, de csak addig, amig a zsebében van, felváltatlanul. S e száz dollár varázserejére támaszkodva tényleg felemelkedik a legmagasabb pénzügyi magaslatokra. Pártnere és vezetője a százszázalékos keresztény horogkeresztes síber-ügyvéd Müller, aki egyben egy jobboldali puccsot tervező és megkísérlő Feme-törzsasztal bankárja is. S ez válik Kaftán végzetévé: hogy hagyja magát belerántani e törzsasztal financirózásába. Ez anyagilag megbuktatja s indirekte, a finanszírozott féme-tiszteken keresztül, akik pénzéből pogromot rendeznek, hitsorsosai gyilkosává teszi.

Ez volna az egyéni történet, amelyen keresztül s amely mögött a kornak magának kell megjelenni.

Ahogy Piscator ehhez hozzáfogott, egyet mindenesetre elér: a történet valóban megtörténik a színpadon; nem elmesélődik. S ez hála a „motorikus” rendezésnek. Mert Piscator színpada, azt lehet mondani, soha sem áll meg. S ezzel egy kicsit el is veszíti színpad-jellegét s valóságízt kap. Hogy a színpad jobban összeolvadjon a színészek játékával, ezek többnyire nem is lábukon sétálnak be a színpadra, hanem vagy a színnel együtt tolódnak be vagy eresztetnek le felülről vagy pedig futószalag húzza be őket. Egy-egy szín legfeljebb percekig marad, a történéssel egyszere változik maga a színpad is. Fulmináns technikával. De ami nem marad hatás nélkül: itt, ahol arról van szó, hogy egy hihetetlen izgalmas időt adjon vissza, Piscator izgalmas rendezési technikája beválik. Tényleg a nézőt magával rántja a gyorsan váltakozó képek rohama s valódi élménnyé válik benne, amit a színpadon lát.

Segíti ebben a film nagyon ügyes felhasználása. A múlt szezonban előadott darabjaiban is felhasználta a filmet. De akkor még mindig az volt az érzésem, hogy a film különálló test, amely nem tud szervesen beleilleszkedni a darabba. Most ez nincs. Talán mert arra. használja fel, amire tényleg való: a darabban történteknek történelmi és szociális aláfestésére. Amit nem lehet lejátszani az idő és tér korlátai miatt, az filmen történik meg; de oly ügyesen beiktatva, hogy a kettő: a tényleges színpadi játék és a filmjáték egymásból folyik és egymásba megy át. De lehet, hogy ez nem csak az alkalmazási lehetőségek jobb kihasználásának eredménye, hanem Moholy Nagy Lászlónak is i érdeme, laki kezében volt a film rezsije (s ezen kivül az egész darab kiállítása).

A technika azért még így is túl sok, dacára annak, hogy a téma nagyon sokat elbír. Végül mégis elvonja az embert a tartalomtól s azt az érzést kelti, hogy itt valaki — nagyon ügyesen, nagyon sok eredetiséggel — de mégis játszik. Mégis csak játszik, amikor pedig nem játszani, hanem cseleé kedni, politikát csinálni akar. A technika romantikája határozottan árt a taré talom agitatórikus valószerűségének, mert rá is ejt egy kis romantikus árnyékot. Ami pedig nem volna szabad.

Ez a rendezés tévedése vagyis inkább a túlrendezésé: egy kicsit megint eltolja a hangsúlyt a belső tartalomról a külső formára s ezzel vét a politikai színház alapelve ellen. Annyira, hogy kijövet komolyan felmerül az emberben a kérdés: nem lennének az emberek politikailag is sokkal erősebben megfogva egy technikai csodák nélkül lejátszott régimódi háromfelvonásos darab által, amelyben azonban a problémát koncentrálva kapnák egy, esetleg egy néhány ember sorsában?

Van azonban a darabnak egy sokkal nagyobb hibája, ami annál súlyosabb, mivel a saját maga értékelési síkján nagy hiba. A “Berlini kalmár” bevallottan és kifejezetten politikai színház akar lenni s joga van, hogy ennek a szempontja szerint ítéljék meg. A régi színház szempontjából nincs is igen mit kezdeni vele, a szokványos dramaturgia csak teljesen tanácstalanul állhat vele szemben. Mint politikai színház kísérletnek azonban van egy egészen egyszerű kritériuma: eléri-e azt a politikai hatást, amit szándékol?

Ismerve Mehring és Piscator politikai beállítottságát ez a kivánt politikai hatás nem lehet más, mint a néző meggyőzése arról, hogy az infláció neve alatt ismeretes német nemzeti szerencsétlenség okozója az önmagát benne kikarrikirozó kapitalista termelési rend: a német inflációban a kapitalizmus belső ellenmondásai nyertek kifejezést szokatlanul nyers formában s termelték ki magukból Stinnest, mint a nehézipar megszemélyesítőjét, amely nem habozott profitja kedvéért kockára tenni az egész nemzete létét s mint mellékterméket az átmeneti idő siber-típusát, minő Barmat és Kutisker volt s amelyhez tartozik a berlini kalmár Kaftan is.

Egy színpadnak, amely céljául tűzte ki, hogy „az elnyomott osztályok Világnézetét és harcos akarását kifejezze”, (ahogy Piscator mondja), nem lehetett más célja a darabbal, mint a fenti marxista felfogást minél erőteljesebben kifejezésre juttatni.

Nos, éppen ez az, ami nem sikerült, ami egy szerencsétlen balfogás miatt csaknem egészen visszafelé sült el, úgy annyira, hogy az igazi szocializmus helyett amire tanítani akar, Mehring darabja csaknem „az ostobák szocializmusát”, ahogy Bebel az antiszemitizmust nevezi, hirdeti.

Tendenc-darab, amely tendenciáját elhibázta. Lehetne ennél súlyosabb hibája? Hiszen a lehető legnagyobb politikai vétséget követi el: az igazi bűnösökről, az igazi okról a kis mellék bűnösökre, a kisérő jelenségekre tereli a figyelmet. Hogy ebben Piscator-e a bűnös, mint mondják, a darab átszcenirozásával vagy már Mehring, kevéssé fontos: ez esetben a politikai színházért ketten felelnek.

Mert hiába mosakszik utólag Mehring, hiába mondanak itt-ott a... darabban a valódi tényállásnak megfelelőket, hiába itt-ott a kar marxista kraftausdruckjai, a darab cselekvő hőse, akire az infláció minden bűne felhalmozódik, Kaftan, a keleti zsidó. Hogy Kaftan mozgatója a horogkeresztes Müller? Ezt el se tudja hitetni a darab. S hogy a berlini zsidók nem vállalnak szolidaritást az „idegennel”? Nem használ semmit azzal a ténnyel szemben, hogy Kaftan sepri be a Reichsbank aranyait. Az sem, hogy végül elveszti. Mégis a zsido volt a bűnös, ez lesz az, amit a néző hazavisz magával.

Tendenc-darab kristálytiszta szabad csak legyen; ha nem az, az ellenpártnak fog használni. Mint ahogyan most is történt. Olvassuk, mit ír róla a polgári baloldali „Berliner Tageblatt” (miután “esztetikailag” Kerr elismerőleg írt róla ugyanoda):

„Hogy a darabban a Grenadierstrasse keleti zsidóival az inflációs kizsákmányolók centrumává lesz, az az igazi bűnösöknek és haszonélvezőinek éppen olyan jól fog jönni, mint a Barmat-Kutisker pör politikai mozgatóinak s a kizsákmányolás, siberezés és csalás összekötése a zsidó vallás szimbolumaival és írásjegyeivel még aláhúzza ezt a bizonyára nem szándékolt hatást. Azt, hogy Kaftán alapjában véve egy szolid és rendes ember, akit csak a horogkeresztes ügyvéd s a gonosz potsdami tisztek kihasználnak, csak kibeszélés hatását teszi. Eisenbergre következik Kaftán, Kaftánra Kohn-zsidó siberek sorozata a darabban az infláció és defláció jelképe s ha néha Stinnest kiáltanak is, az csak úgy hangzik, mint egy elterelési kísérlet a valóságról, amely a színpadon előttünk történik. Éppen úgy félre mennek a jobt felé irányzott nyilak: amit a darab a „nemzeti” oldalról mutat, a hülye generális, a nyolcak szövetsége, a tiszt-siber, a tiszti gyilkosok, annyira túlzott, annyira karrikatura, hogy az ellenkező hatást éri el vele. A köztársaságellenes és antiszemita körök csak elégedettek lehetnek ezzel a nem akart propagandával, amit ügyükre ez a megelégedés kifejezést is nyer a jobboldali lapok egynémelyikének somolygó kuncogásában”.

Tanulság: a politikai színházzal óvatosan kell bánni. S egy kis kétely: vajjon ilyen egyszerű az igazi politikai hatás a színházban, mint azt Piscatorék elképzelik? Vajjon a színpadon lejátszott vezércikk a maximum, amit itt adni lehet? Vagy pedig mélyebben kell keresni, hogy a valódi politikai színház formáját megtaláljuk? (Berlin)