Az olasz nép már régebben is arról volt híres, hogy hihetetlenül szapora. A déli provinciákban például, ahol a nép még ma is a legnagyobb kultursötétségben él, egy családban átlagosan 10—12 gyerek van, de mindennapos a 15—18—20 gyerekes család is. Leírhatatlan nyomorban, egy szobában összezsúfolttan és piszokban sínylődnek részint az államrendszer, részint az önmaguk hibájából. (Tudvalevő, hogy a délolaszok nem szeretnek dolgozni). Ezek után természetes, hogy már a háború előtt is Olaszország volt az az európai állam, amely a kivándorlók legnagyobb kontingensét adta. Magától értetődő az is, hogy Itáliában a fertőző betegségek hallatlan mértékben pusztítottak és pusztítanak. Ki gondol ma arra, hogy a kék egű Itáliában százezerszámra pusztít a század leggyilkosabb kórja: a tuberkulózis?

Mindez úgylátszik nem fontos a Ducenak: a fontos csak az, hogy az olasz apák és anyák, fokozva eddigi teljesítményeiket, még több gyereket produkáljanak. A fascista uralomnak katonákra van szüksége. Mussolini hónapokkal ezelőtt erős kampányt indított a népességi szaporodás fokozásáért. A család az állam legerősebb bástyája! szavalja az egyházzal együtt a levitézlett szociálista vezér. („Az állam én vagyok!”) Száz és kétszáz lírás díjakat és kormányelismerést osztogat a 15—18—20—25 (!) gyerekes családoknak. Minden akciót, mely a születések leszorítását és megakadályozását célozzák statáriálisan büntetnek. Százszámra internálják az abortuszt végző vagy csak a fogamzás megakadályozását elősegítő orvosokat a világtól távoleső Pantelleriák-szigetcsoport lakatlan sziklái közé. (Eddig csak a fascizmusnak nem tetsző „politikai foglyokat” küldték ezerszámra ezekre a szigetekre, ahol a társas érintkezés és a kultura minden formájától megfosztva élik életüket a szerencsétlen emberek).

Ugyanakkor, amikor a Duce nem törődve a pusztító betegségekkel és nyomorúsággal, a népesedést mindenáron fokozni akarja, hogyan gondoskodik a napról napra szaporodó népesség szellemi táplálékáról? Kapóra jön az Agenzia di Roma, az olasz kormány hivatalos ügynökségének legutóbbi kimutatása, mely az analfabétizmus „letöréséről” óhajt beszámolni. Ezek a hivatalos adatok minden valószínüség szerint jóval kedvezőbbek a reális állapotoknál.

Az Agenzia di Roma közlése szerint 1927-ben az analfabéták száma százalékokban kifejezve a különböző olasz provinciákban 48.3 százalék között váltakozott. Leszámítva az északi provinciákat, ahol a kulturált nagy városok, mint Milano, Torino. Genova lakossága alaposan leszorítja az analfabéták százalékszámát, a közép, de különösen a délolasz tartományok hatalmas analfabéta tömegei, még a hivatalos kimutatást figyelembevéve is, megdöbbentő. A Duce szivéhez mégis a déli tartományok állnak közelebb, mert azok jobban gondoskodnak a Milizia pótlásáról... (Nápoly)