Jól van, benne vagyunk a kellős közepében a stílromantikus líra katasztrófájának: nem rólunk beszél és őszintén senkinek sem kell. Mi történjen azonban? s főleg mi történjen ha már a stílromantikus líra katasztrófális elégtelensége minden líra veszélye, ha még a szedelezködő új: lírai szándékokra is ráveti csődtömege árnyékát? S elsősorban mi történjen a fiatal lírikusokkal, akiket agyonhallgat a stílromantikus líra “biráló”-kórusa, csak azért, mert első jelentkezésükkor már más hangot ütnek meg, mint ami itt szokás? Mi történjen a fiatal lírikusokkal, akik elejtik Áprily rímét és Reményik strófáját s a rimmel és a strófával a lírai mondanivalónak és kifejezésszövésnek amaz itt elismert és szokásjoggal szentesített formáját, melyre a Cimborától a Helikonig, az erdélyi versközlő gyakorlat és bírálat esküszik!? Bartalis vagy Szentimrei nyomán haladjon, ami itt még stílusnak és tartalomnak is a legmerészebb? Ezek epigonja legyen? Mindenkép epigon legyen? Am mi történjen vele ha ez még sem a vére? Mi történjen vele, ha nem él Bartalis bukolikus összefüggései s Szentimrei szép magyar aktivizmusa közt? Ha nincs ereje ezekben hinni s például Váradon él, vagyis az előbbi összefüggéseken kívül s városi, mai kis erdélyi városi, tizennyolc-húsz esztendejével, lázzal és sóváran valami álélet káprázatain csügg, némi nyugati szólam szivárgásaitól ázottan!? Mi történjen a tétovázóval, a vidéki kávéházak csörgése, a feltett kalapok, kupecek és zöldlegyek között, ha véletlenül a mai líra atelier nyomain jár s nem úgy köti a verset, mint a helybeli főgimnáziumi tanár úr, vagy az ex-szolgabíró!? A süket és légüres térben tűnjön el a zöld legyekkel és kupecekkel és temesse el az új dadogású dalt csak azért, mert közei-világa és-irodalma felett a főgimnáziumi tanár úr és az exszolgabíró úr ülnek epigoniádáikkal és kritikusaikkal, akik ugyancsak főgimnáziumi tanár urak és exszolgabírók? Az ilyen új idegekkel, keserűségekkel termékeny és vad neureszténiákkal megvert, valami mást akaró, a maga lírai érzékenységébe őszintén beleszédült fiatalember tényleg hallgasson el, mert közeiirodalma világa az iskolai szabály s a maga epigonizmusa mértékeivel s stílromantikája zavaros laposságaival ítél? S mi történjen az ilyen fiatalemberrel, ha a neve még rossz hangzású is, mint például az, hogy Radó Árpád * s ismétlem váradi ifju, első verskötet szerzője és kiadója, némi szürrealista vizeken!? Mit csináljon egy ilyen elragadó jámbor, ha közeiirodalma világa felett kakaskodik a húsz év előtti magyar líra utánzása vétóval és berzenkedéssel minden irodalmi avantegardeizmussal szemben, az irodalmi haladás szociális és ideológiai értelmét nem is ismerve, az epigontenyésztés költőgépeivel őrködve szanaszét, ahol csak elfér pár sor az egymást dicsérés eszmét, gondolatot, közönséget félrevezető amoralizmusa!? Csapjon fel epigonnak? A mondanivalója, a szava, a láza maradjon a főgimnáziumi tanár urak és ex-szolgabírók minden egyébre, másra tehetetlen szava, láza és mondanivalója? Avagy tünjön el azért, mert a maga életérzése nem patetikus transsylvan, de irónikusan tarka, nem kevélyen magyar, de meglóditottan emberi, nem rimes, azaz imitative megszokott, de próbálkozóan szabad? Hallgasson el, mert róla vagy az ő vonaláról hallgatnak?

Dehogy hallgasson!.. Irja csak tovább. Az útja persze nehéz lesz. De a nehéz út az igazi út s ha itt nem, vagy most nem, majd máshol és majd máskor kiverekedi magát. Mert csak úgy van rá szükség (s ez a szükség dobja majd élre) ha más, mint a másik: jól és egészen más s ha ezenkívül még független is s ha van ereje kiállni és kezdem. Mert ez a feladata: kezdeni és kimondani. A dolgok és az érzelmek kaoszában élünk s ezt a kaoszt likvidálni kell s ez a likvidálás ott kezdődik, amikor levetjük a régit s a magunk ideje szavát keressük, a magunk ideje világát alakítjuk s a magunk ideje útját mutatjuk. Ez az út és világ és szó azután, ha erkölcsi felelőséggel vállaljuk, a legigazibb szó, a legvalóságosabb világ s ez előtt a sokat ígérő fiatal ember előtt is a legmesszebb vezető út. Ez legyen tehát a fontos és nem az, hogy reagál-e az exszolgabíró, vagy hogy miként. írja versét a főgimnáziumi tanár. (Kolozsvár)

* Radó Árpád: Lendület. Franklin nyomda. Nagyvárad 1929.