A Népszavában olvastam először a verseit, később a Nyugatban. Mollináry Gizella azonban még sem nyugatos költő és nem is szociálista költő. Nem feminista, nem modern, de nem is régies, hanem egyszerűen olyan asszonyember, aki a szónak igazán szokatlan értelmében önmagát adja. Eszes, finoman érző asszony, akit majdnem szószerint „bilincsekbe vert” az utolsó évtized és aki mégis csak az érző ember szemüvegén át nézi önmagát és a világot. Nem helyezi magát szociális alapra, bár szociális érzéke kétségen felül áll, hogy mint ember minden baloldali vagy jobboldali előítélettől mentesítve mutassa meg magát. És Mollináry Gizella egészen megmutatja magát, nem kendőz, nem leplez, nem szépít. Nincs titkolni valója. Leplezetlenül mutatja magát erősnek, gyöngének, szédültnek büszkének, alázatosnak vagy lázadónak. Mindig erősen megveti lábát a talajban, mindig szembenéz a jelennel és mindig bátran elhessegeti a mult rossz árnyait. Mindig olyannak látjuk, akinek várnivalója van. Rácsodálkozik az életre, látja annak megdöbbentő valóságát s van ereje megnyugodni a változhatatlanba, ha abban az örök törvényt érzi meg. Tud egyszerre pillanatnak és örökkévalóságnak élni, tud lázadni és megbékülni; imára született, de akkorsem hallgat, ha átok buggyant ki az ajkán. Örök asszonyisággal liheg a szent fenyő után s ahogy magára csodálkozik az erdőben, ahogy megénekli az Istentől letett kenyeret s ahogyan magát is csak ilyennek tartja, ahogyan megdalolja a kenyérosztást, ahogy jajgat nyomorúságon, vagy lázad Isten ellen, abban van valami a Raoul Francé biocentrikus világfelfogásából és Vajda Péter panteizmusából. Alázata daccal vegyül, valami szilaj pogányság van abban, hogy milyennek kivánja ő az urát s abban a módban, mellyel pogány türelmetlenséggel fel sír az Istenhez, magyar elhivatásának tudatában ... Nem tudni róla ki volt a rokona, kinek lesz az őse, de annyit érzünk, hogy erő van benne és a maga útján jár. (Budapest)

* Két kötete az Asszonyi alázat (1928) és a Földet (1929) szerző kiadásában jelentek meg Budapesten.