Sacco és Vanzetti a porba hulltak ártatlanul és immár elfeledten, holott a juszticmordok revíziója épp most éli fénykorát. A feledés szörnyű atmoszférájába, az utolsó pillanatban beront a „szennykavaró” Upton Sinclair könyve: Boston (Malik, Berlin). Sinclair feltételezi, hogy “a világ biztosan meg akarja ismerni ebben az ügyben az igazságot”. És ezért megírja az igazság regényét. Korunk igaz regényét a Sacco és Vanzetti esettel kapcsolatban. A „regény”-nek egyetlen hőse van: az igazság. Nem Sacco és nem Vanzetti, de a revízió talapja: a cáfolhatatlan valóság.

A regény címe nem Sacco és Vanzetti, de: Boston. Ez így is van rendjén. Sacco és Vanzetti csak kereszthordozók, kettő a sok közül, akiket az öntudatosan amerikai, a bostoni kékvér-kapitalizmus atmoszféra kivégzett. A regénynek egyik ki nem kiáltott célja megmutatni, hogy a Sacco és Vanzetti eset nem kivétel, de véletlenül az egész világ tudomására jutott lincsjuszticeset, természetes következménye az amerikai kapitalista etikának, melynek alfája és omegája: aki szegény és idegen, az bűnös, aki a társadalmat az ilyen elemektől megszabadítja: az törvényesen etikusan cselekedett. A bírák az előítéletet egyszerűen itéletté törvényesítik és nem akarják látni a borzalmas provokációt, amikor minden bizonyíték nélkül ártatlanul legyilkolnak két embert, csak azért, mert ezek nyilt ellenségei az uralkodó rendnek. Hogy ezt az aljas etikai grimaszt mindenki lássa: Sinclair a Sacco és Vanzetti per minden alakját felsorakoztatja és 800 oldalon keresztül — és ebben a legerősebb a könyv — minden részvét, keserűség, pátosz, jajongás, fogadkozás nélkül, minden lázongás és lázítás nélkül, egyszerű tényközléssel, hiteles jegyzőkönyvezéssel, puritán krónikázással monumentális korváddá kovácsolja Sacco és Vanzetti. hihetetlen szenvedését, a kapitalizmus pokoli provokatív győzelmét, s a negyedik rend hitkisebbitő csatavesztését.

Sinclair nem regényt ír Saccoról és Vanzetti-ről, de feltámasztja őket. A világ csak a halálukat ismeri, a két halott itt él először. Mindent, amit a regényben cselekszenek valóban megcsinálták, amit beszélnek, valóban elmondták, leveleik a valóságban csakugyan fellelhetők. És teljes életvalóságban előttünk a zárkozott [Sacco és a krisztusi jóságú Vanzetti, aki a légynek sem árt, aki talán még azt sem tudta harcsabajusza dacára, hogy mi a nő, akinek a világon csak egy dolog fontos: felvilágosítani a dolgozókat. Egyetlen bűnük, hogy anarchisták: jobb jövőt akaró emberi harcosok igaz etikával, igaz törvényekkel, akiktől mi sem áll távolabb mint a közhit regényes bombaanarchizmusa. Hogy miként juttatta őket az amerikai szisztematikus agent-provokáció a gyilkosok padjára: mindenki tudja. Hogy az igazi gyilkos jelentkezett, hogy 31 alibi tanú vonult fel: juszticmordnál már igazán nem fontos. A fontos a lényeg: embereket, akiket máskép nem lehet elintézni: legyilkolni az itélőgéppel, az osztálybírósággal. A bíróság, a tárgyalás, a tanúk, a mentőkisérletek az ítélet, a halál: ez a könyv valósága. És ha „regény”: az igazságszépségéért regény, két nőalakért — az univerzális földi emberi teljességért. A regény valósága: két emberélet rekonstruálása és az ellenfelek: az ügyész, a bírói a tanuk, a háttérfeltárása. Az itélőgép szereplői szétszedve, kinyomozva. Előéletük, defektjeik, tehát alkalmatlanságuk mindarra predesztinálták őket, hogy kimondják a halálos itéletet. Az egész lehetséges lehetetlenség, ez a rettenetes komédia két ember életével és két ember életén át millió és millió dolgozó életével a józan krónikázás, bírósági stílus monoton hangvezetésében kísérteties döbbenettel ugrik az emberre. Az ügyész a bírák, a tanuk, Fuller kormányzó, a villanyosszék nem egy tragédia statisztái, de korunk leginfernálisabb grimaszának, a kapitalizmusnak komédiásai. Az alibitanuk, mert olaszok, mert dagok (akiket az ügyész szerint is ki kell irtani) mert patkányok, mert wopsok, mert idegenek, mert nem emberek: szóhoz sem juthatnak, erkölcsileg gyanusak. Nem a véletlenül kapóra jött gyilkossági komédia a fontos, az ügyész nyíltan bevallja a per lényegét: az osztálytársadalom preventív védekezésének jogát és kötelességét. És végső fokon az a Fuller itél élet és halál felett, aki mint a kizsákmányolók díszpéldánya leplezetlenül és ösztönösen kell, hogy a halálukat akarja. Sacco és Vanzetti megmenekülhettek volna a villanyosszéktől, ha a mentőkomité elveti a per lényegét: a harcot és minden hírkürtölés nélkül 60.000 dollárt fizet, mert — ennyibe kerültek volna a bírák és a tanuk, a felmentő itélet. És az infernális komédia papiroshalmazából mint egyetlen emberi hang csak egy sikoly marad. Vanzetti kétségbeesett cellasíkolya: „Egy millió embert akikhez beszélhetnék”. Ami akkor nem sikerült: az igazság közvetlen meztelen lobogása, azt talán helyrehozza most Sinclair korfelelős könyve, amely nem regény hanem tudósítás, helyreigazítás az igazság nevében: maga az igazság! (Stósz)