I.

Ady revíziójának kérdése voltaképpen két kérdést jelent: az Ady kérdést és a revizió, azaz Ady kérdéssé válásának kérdését. Az elsőt szeretném elintézni előbb. Megpróbálok röviden vlaszolni a vádakra, amelyek ebben a kérdésben legutóbb Ady ellen elhangzottak. Ignotus kivételével eddig úgysem igen felelt rájuk senki, a legtöbb hozzászóló annak kimutatásával igyekezett elintézni a kérdést, hogy Kosztolányi, „pardon”, ezüstkanalakat lopott.

a)       Kosztolányi azt mondja, hogy latin műveltsége képtelenné teszi őt Ady messianizmusának méltánylására. Hagyjuk ki a dologból a „latin műveltség”-et, erről Kosztolányinak valami titokzatos felfogása lehet. Nem térek ki arra a törekvésre, amely Adyban a világ felületesen optimista szemlélőjét igyekszik bemutatni, szemben „az élet tragikumát színről-színre” látó Kosztolányival. Könnyű volna bebizonyítani e beállítás tarthatatlanságát, de én ehelyett csak arra a türelmetlenségre óhajtok figyelmeztetni,amely főkép a Négy fal között költőjénél meglepő. Ép egy oly ízig-vérig esztéta szellem, amilyen Kosztolányi, nem tudná, hogy műalkotások világnézeti alapjairól, vitatkozni nem egyéb meddő hitvitánál? Karinthy az Igy irtok ti egyik versében gúnyosan írta valaha, hogy: „s a pantheizmus, az nagy dolog a költészetben”. Hát az író optimista, vagy tragikus szemlélete mióta lett döntő a költészetben?

b) Kosztolányi lesujtó véleménnyel van Ady politikai költészetéről. Szerinte bajos is manapság jóravaló politikai verseket írni, miután a költő, ha néven nevezi, hogy mit akar („az általános, egyenlő, községekre is kiterjedő, titkos választójogot, a hadikölcsönök valorizációját, a munkáskórházakat és napközi otthonokat”), tartalmas lesz ugyan, de művészileg lapos és unalmas, ha pedig csak céloz rá, puffogóvá, fráziscséplővé válik. Kosztolányi ebben az okoskodásban Ady egyes szélsőbaloldali kritikusaival találkozik, akik zavarosságot és sokértelműséget lobbantanak a költő szemére. Valamennyiük tévedése onnan ered, hogy félreértik a politikai költő szerepét. A Kosztolányi felállította dilemma, amit imént idéztem, azon a felfogáson alapszik, hogy a politikai költő konkrét célokért, a hadikölcsönök valorizációjáért, stb. küzd. De erről szó sincs! A politikai költő számára a politika kérdései épúgy érzelmek s nem hideg megfontolások tárgya, mint a szerelem vagy a halál, ő épúgy alaktalanul forrongó érzéseket akar megérzékíteni, mint minden költő. Ha Kosztolányi érvelése helyes volna, akkor argumentumait ki lehetne terjeszteni s azt mondhatnám például, hogy az ő egyik legszebb verse, Az első ősz anachronisztikus és zavaros, mert az égről is vagy úgy kell írni, mint egy természettudós, feljegyezve a légköri változásokat és megállapítva a növényekben végbemenő vegyi folyamatokat, s ekkor tartalmas lesz a költő, de lapos és unalmas, vagy pedig, mint Kosztolányi teszi, csak távolról céloz ezekre az ember, s akkor puffogóvá, fráziscséplővé válik. Ady, ha politikai verset írt, nem a napközi otthonokra s nem is holmi tudományos tételekre gondolt hanem azok az indulatok verték fel őt, amelyek a gyűlölt régi Magyarország és a homályosan elképzelt és szenvedélyesen várt új Magyarország képéhez kapcsolódtak lelkében. Akárki akármit mond, jó verset csak ilyen érzelmi állapot alapján lehet írni, jó politikai verset is; s innen a politikai költők szükségszerű „zavarossága”, amely lehetővé teszi, hogy idővel különböző pártok követeljék őket maguknak.

c)     Kosztolányi félreérti Adyt akkor is, mikor az oly „önhitt” sorok félszeg költőietlenségén mulat, mint: „Kezdenek már nyakukba venni”, stb. Ha más költő foglalkozik érvényesülésének kérdéseivel, akkor ez valóban azt jelenti, hogy az író a maga kicsiny privát ügyével zaklat bennünket. Aligha van azonban Kosztolányin kívül olvasó, akire Ady így hatott volna. Miért? Mert Ady nem érvényesülni óhajtó irodalmárnak látta magát, hanem egy nagy küldetés tragikus hordozójának, népe jelképének, egy sorsdöntő magyar harc zászlajának, egy prometheuszi vállalkozás képviselőjének, Messiásnak, istennek. Valóban kevés megrendítőbb verset ismerek, mint azt, hogy: „D-e Ady Endre nem beszél, De Ady Endre ne beszéljen”. Kosztolányi nyelvére lefordítva azonban ez bizonyára azt jelenti, hogy: „Nem, nem, ha Osvát telefonál is és Hatvany fel is emeli a honoráriumomat, én nem irok többé sem a Nyugatba, sem a Vasárnapi Ujságba”.

d)     Kosztolányi szerint Ady egyhangú költő s ezt úgy igyekszik bizonyítani, hogy rámutat: Petőfi színei mind hiányoznak Ady palettáján. Érvelésében itt az a csalafintaság, hogy két teljesen különböző stílusú költőt hasonlít össze s elhallgatja, hogy ami az egyik stíluson belül lehetséges, a másik stíluson belül nem valósítható meg. Vetné össze Adyt Baudelaire-rel, vagy kedvencével, Rilkével: s mondja meg azután, egyhangú-e Ady.

e)  Kosztolányi szerint Ady elviselhetetlenül modoros költő. Elismeri, hogy minden költőnek meg van a maga “állandó jellemző modora, Ady azonban modoros, ami más. De mi a különbség modor és modorosság között? Megmondom: modorosság az a modor, amelynek fogásait indokolatlanoknak érezzük. Ha tehát Kosztolányi modorosnak mondja Adyt, ez csak annyit jelent, hogy nem hisz neki, ami már az előzmények után nem. Ujság. Egy ízben azt olvassuk Adynál — írja Kosztolányi, — „életemnek csak mája fázik”, ami nem az ismert epeválasztó szerv, hanem a „ma” egyesszáma”. Az ember kísértésben van néha kijelenteni, hogy Kosztolányinak is csak a mája fázik, ami azonban ez esetben nem a „mia” egyesszáma, hanem az ismert epeválasztó szerv.

f) Hogy Ady nem csinált iskolát. Nem fontos, de, sajnos´ csinált többet is. Csinált nyelvújításaival, amelyek, ebben igaza van Kosztolányinak, valóban meglehetősen mesterkéltek, csinált stílusának, s ebben is igaza van Kosztolányinak, olykor valóban kínos keresettségeivel. De ez az iskola szerencsére mulandó volt; akik annak idején beiratkoztak, visszakérhetnék Adytól a tandíjat. Van aztán Adynak még egy iskolája: itt Az Igazi Költő képére tanítják ki az embereket, amely kép természetesen vonásról-vonásra Ady képének a mása. Ady óta a jámbor közönség csak annak a költőnek hiszi el költő voltát, aki pontosan olyan pózokkal él, mint aminőket a Vér és Arany póétájánál megszokott. Megvallom, ezért az iskoláért sem lelkesedem, de mit lehet tenni: ha egy, zseniális költőnek országra szóló sikere van, ez a jelenség mindig megismétlődik, az ötvenes években például minden költő Petőfinek maszkirozta magát. Volt azonban Adynak még egy harmadik hatása is, s ez a legszebb és legnemesebb hatás, amit költő s általában ember tehet: új perspektívákat nyitott számunkra, mélyebbeket, mint bárki, átalakította látásunkat, meghatározta helyünket a világban, úgyis mint magyarokét, úgyis, mint férfiakét, úgyis mint emberekét. Jó, a nyelvtana, nem folytatható. De az a felszabadulás és gazdagodás, amit az élet szemléletében kaptunk tőle, az többé-kevésbbé él bennünk ma is. Kosztolányi diadalmasan állapítja meg, hogy a göth, hárs, stb. szavakat, amelyeket Ady alkotott, ma nem használja senki. Igaz. De hogy immár két nemzedék ragaszkodik Ady művészi és világszemléleti örökéhez s hogy mindenkinek betöri a fejét, aki ehhez hozzányúl, azt Kosztolányinak alkalma volt mostanában önmagán tapasztalnia.

2.

Ma már meglehet állapítani, hogy Ady sértetlenül került ki a csatából. Pedig bevallhatjuk, hogy eddig még sosem forgott hasonló veszedelemben. Hiszen eddig mindig azt vetették csak a szemére, hogy hazaáruló, hogy vérbaja van, már pedig az ilyen csekélységek arra jók csupán, hogy dacot fejlesszenek a költő lelkében s megacélozzák az öntudatát. Kosztolányinak az volt a kifogása ellene, hogy rosszak a jelzői. Mindenki érezte, — s ez a magyarázata a szokatlan felzúdulásnak — hogy ennek már fele sem tréfa! Könnyű volt Ady dolga, míg csak az ellenségeivel kellett harcolnia, az ellenségeivel tudvalevőleg könnyen elbánik az ember, ezuttal azonban palotaforradalom fenyegette trónusát. Azok, akikkel eddig kart-karba öltve haladt rántottak váratlanul tőrt reá. S igenis, e palotaforradalmat — amennyiben nemcsak személyi, hanem tárgyi okai is voltak — esztétikai ellentétek robbantották ki; az Előörs cimű fajvédő hetilap, amely szerint Kosztolányit a zsidók bérelték fel a támadásra, ép úgy téved, mint azok a baloldali politikusok, akik szerint Kosztolányi a kurzusnak akart szolgálatot tenni a forradalmár Ady Endre jelentőségének csökkentésével. Tudom, hogy amint vannak ´emberek, akik mindent szexuális motívumokkal magyaráznak, úgy vannak pánpolitizmusban szenvedő emberek is, akiknek nem megy a fejébe, hogy a lefolyt Ady-vita; független lehetett a mai magyar társadalmi viszonyoktól.

Ma, az ütközet után, mikor már csak egy-egy kósza járőr megkésett lövöldözése hallatszik, megállapítható, mondom, hogy a támadók nem tudták bevenni az ostromolt várat, még megingatni sem voltak képesek, s ma Ady kérdés helyett inkább csak a megkísérelt revízió lefolyásának kérdéseiről és tanulságairól beszélhetünk. Ezek a problemák: szabad-e revízió alá venni Ady Endrét, szükséges-e s itt-e az ideje?

 Kosztolányi tanulmányának legjobb része volt az, amelyben Ady híveinek türelmetlen terrorizmusáról írt. Ami a tanulmány megjelenése óta történt bebizonyította, hogy Kosztolányinak ezen a ponton teljesen igaza volt, s mint ahogy a magyar költészet régi klasszikusait nem szabad revízió alá venni, mert aki megtenné, azt azonnal elsöpörné legényegyleteink s a felháborodás vihara, úgy valóságos pogrom fenyegeti azokat is, akik Adyról eretnek nézeteket mernek hangoztatni. Olvasnod nem muszáj költőinket, de jaj neked, ha nem az előírt módon és számban hajtasz térdet, mikor nevüket mint valami monstranciát felmutatják! Minél felszínesebb egy nép körében az irodalom kultusza, annál nagyobb felháborodással lincselik meg azokat, akik. saját művészi ítéletük alapján — aminővel a nyáj nem rendelkezik — fel mernek lázadni a bejegyzett irodalmi tekintélyek ellen. Megmondjam miért? A rossz lelkiismeret, amely homályosan érzi tulajdonosának hazugságát, az irodalomhoz való viszonyában szeretné megnyugtatni magát azáltal, hogy oly zord és komoly arccal fenyíti meg az okvetetlenkedőket. Semmivel nem idegenebb ez a terror, mint épen Ady Endre béklyótlan egyéniségétő! Eléggé kifejtettem, hogy nem értek egyet Kosztolányi Dezsővel: de ha valaki olyan kiváló képviselője egy stílusideálnak, mint ő a magáénak igazán nem tudom miképpen lehetne kétségbe vonni azt a jogát, hogy saját belső törvénye szerint mérje a művészi világ jelenségeit.

Persze ma van az a pillanat, — s ezt előre lehetett tudni, — amely legkevésbbé alkalmas arra, hogy az Ady-kérdésben némileg időálló igazságokat állapítson meg. Mi már nem vagyunk kortársak, de még utókor sem vagyunk: mi a muri másnapja vagyunk, a legigazságtalanabb pillanat, az, amely a szerető vállaláson már túl s a kegyeleten még innen, megszokta mosolyogni egy-egy időszak stílusát és lelkendezéseít. Ámde A Toll nem csinálta az Ady-reviziót, csak helyt adott neki. Hiszen e revízió évek óta amúgy is folyamatban volt, ha eddig nem is a nyilvánosság előtt s tudatos ellenőrzés mellett készült, hanem rejtetten és szótlanul, mint a természeti folyamatok. S aki ismerte írók intim vallomásait az Ady kérdésben és figyelemmel kísérte az olvasók szélesebb táborában történt változásokat, az rég észrevehette, hogy a magyar társadalomban érdekes eltolódás megy végbe a költővel szemben való állásfoglalás tekintetében. Egész röviden: az történt, hogy legújabban a konzervatív fiatalság már-már elszántabban kezdett lelkendezni Ady Endréért, mint az a réteg, amely legelőször szált síkra az Ős Kaján poétájáért. Ugylátszik, mintha a konzervativ fiatalság csak most érkeznék el Adyhoz, míg a, költő első hívei — épp annál a nyugtalan, mohó érzékenységnél fogva, amely annak idején Ady azonnali értékelésére képesítette őket s mert a harcban, amelynek Ady zászlaja volt egykor, alig-alig hisz ma valaki — már tovább szaladnak első szerelmüktől új ingerek felé...

„Ady versek be szépek voltatok, soha többé nem lesztek olyan szépek”: — írtam (legyen szabad egy pillanatra magamat idéznem) egy régi-régi versemben. Az a halálos szerelem, amellyel valaha a költőn csüngtünk mára bizony tárgyilagosabb viszonnyá langyult, s elsősorban ép´ azokban, akik az irodalommal a legelevenebb kapcsolatot tartják fenn. Nem hiszem, hogy bármikor is kétségbe tudjam vonni Ady rendkívüli nagyságát, — de a szerelmi elfogultság multával szeplőít, amelyek neki is varrnak, képes leszek annak látni, amik. Ez állapot elkövetkezése épp úgy érdeke esztétikai kulturánknak, mint a magunk belső harmóniájának, amely megköveteli, hogy ne valljam értéknek, amit belül homályosan bár, nem érzek már annak. Hogy Kosztolányi cikke elősegíti-e vagy késlelteti ezt az állapotot, nem lehet biztosan megmondani. Igaztalan gyűlölködésével ugyanis egyfelől úgy rémlik nekem, meglassította a tárgyilagosodás folyamatát, valahogy úgy, mint ahogy a méltatlan szidalmak felszítják még a hűvösödő szerelmet is, másfelől azonban a kritikai szabadság merész példája — bár ő maga visszaélt a szabadsággal — mintha mégis elültetett volna egy csírát irodalmi: életünkben s ez a csíra még úgylátszik nőni fog, mint — hogy utoljára büntetésül még Adyt idézzem Kosztolányi fejére — mint „mag a hó alatt”.