Még szerencse, hogy az angolokban van humor: ez egy kis időre feledtetni képes egyéb kellemes tulajdonságaikat. A politikában is. A humor úgy látszik a párton belől is meg van engedve. Mert különben aligha jelenhetett volna meg a New Leaderben Yaffle tollából a következő kedvesen humoros, de elég mélyen vágó cikk a munkáspárt orosz politikája ellen. Szovjetoroszország elismeréséről van szó, amit a munkás kormány úgy vezetett be, hogy mindjárt abba is maradjon.

Megkönnyebbüléssel látom — kezdi Yaffle — hogy Oroszország elismerésének ügyében szünet állott be.

Miért kell nekünk Oroszországot elismerni? Miért egyáltalában külföldieket elismerni? Ugy néz ki, mintha mindenkit el kellene ismernünk, akivel kereskedni akarunk. Ez ostobaság. Az üzlethez nem szükséges az elismerés. A szatócsommal üzleti viszonyban állok, anélkül, hogy hivatalosan elismerném. Ha az utcán találkozom vele, átnézek a feje fölött, mint ahogy az egy gentlemanhoz illik. Ennek dacára kereskedelmi öszszeköttetésünk a legjobb. Nála vásárolok s alkuszunk, kereskedünk együtt, segítjük Nagybrittania elveszett kereskedelmi fölényét visszaszerezni. Ez azonban távolról sem jelenti, hogy hivatalosan ismerem őt. Egy Yaffle nem ismerhet egy szatócsot. Természetesen egészen barátságos vagyok az emberhez, mert hiszen illik az alsó osztályokat illendően kezelni, egészen addig amig azok azt saját hasznukra nem fordítják.

Nézetem szerint ugyanígy kellene lenni a nemzetek között is. Degeneráció jele, hogy ma mindenkit oly készségesen elismerünk. Volt idő, amikor az angol ember büszke volt arra, hogy senkit se ismer el. Különösen értettünk ahhoz, hogy a külföldieket levegőnek nézzünk. Iskoláinkban minden megtörtént arra, hogy gyermekeink idegen nyelveket meg ne tanuljanak. Az utazó honfitársaink büszkék voltak arra, hogy semmit se tudnak azokról az országokról, amelyekben utaztak, kivéve azt, hogy a benszülöttek piszkosak, lusták és babonások s hem tudnak rendes teát készíteni. Vagy azért utaztak, mert utálták az utazást s így az jó Volt számukra, vagy pedig mert kötelességüknek tartották, hogy megmutassák magukat a világnak, ami jó volt ennek. Sok angol a régi jó iskolából meghalt mint gentleman, mert vonakodott idegen városok forgalmi szabályait elismerni. Talán szomorú, talán visszás dolog, de imponáló, vélemény.

Ismernek angol gentlemanokat, akik követi küldetésbe mentek kis országokba, ott hosszú ideig időztek, aztán hazatértek, anélkül, hogy tudták volna, milyen országban voltak. Pl. Lord Snolquohout, aki öt évig volt követ Serbosláviában. Ezen idő alatt az ország kétszer anektálva lett és négyszer változtatta a nevét. Lord Snolquohout minderről nem tudott semmit: s mikor egy barátja hazatértekor kérdezte tőle, hogy hol volt, azt válaszolta:

„Kedves ifjú barátom, honnan tudnám én azt? Kérdezze meg a titkáromat, ha ugyan van”.

S ezek az idők voltak az angol birodalom legnagyobb napjai! Ezeknek vége s ma keveredünk a köznéppel és elismerünk minden Tomszkit és minden Heinrichot. Sir Austen Chamberlain volt az utolsó nagy diplomata. Mesélik, hogy mikor először ment el a népszövetség ülésére, rábámult a többi tagokra és azt kérdezte a titkárától: „Miféle népség ez itt?” A többi delegátusoknak mindig az volt a benyomása, hogy Chamberlain csak véletlenül van jelen Genfben s hogy igazában azért jött Svájcba, hogy megvásároljon egy alpest vagy hasonlót.

Az utóbbi években a „splendid isolation” régi politikáját feledtük. Komolyan belekeveredtünk az európai ügyekbe. Ez szétrombolja egyéniségünket és veszedelmes idegen ideákat olt népünkbe. Nincs szükségünk idegen gondolatokra, van épen elég saját gondolatunk. Mióta ismét Angliában vagyok, nem kevesebb, mint három új gondolatot számláltam — egyet a nőkről, egyet a gyümölcsről s egyiet a ruha reformjáról. Egyébként az idegen gondolatok mindig otrombák, különösen pedig az oroszok.

Végül pedig ellene vagyok a követek kicserélésének. Nem fair üzlet egy teljes értékű angol gentlemant kicserélni egy értéktelen oroszszal. A mi egy angolunkért legalább is két oroszt kell hogy küldjenek. Egyébként már is túl sok idegen van Angliában.